Ezzel jó pár befolyásos ember is tisztában volt, ezért támogatta a folyamodványt Nádasdy Tamás országbíró, későbbi nádor, a törökellenes harcok egy híres magyar hadvezére és Oláh Miklós egri érsek is. Ilyen „hátszéllel” Ferdinánd király elfogadta a beadványt, és 1553 augusztusában „a históriáknak magyar nyelven való ékes foglalásáért” nemességet adományozott a lantos költőnek.
A nemesi cím mellé járt címeres levél is, és egy saját maga által tervezett címere lett az immár nemes Tinódi Lantos Sebestyénnek.
A nemeslevél birtokában Tinódi összeszedte kéziratait, s elindult Erdélybe, azon belül is Kolozsvárra, hogy ott kinyomtattassa őket, továbbá meg akarta látogatni egyik „kedvenc” hősét Dobó Istvánt, aki időközben erdélyi vajda lett.
Útközben menet betért Török Jánoshoz, egykori urának Török Bálintnak a fiához, hogy megverselje annak egy dévai hősi kalandját, így keletkezett az „Enyingi Török János vitézsége” című históriás éneke. Török János méltó volt apjához, Hunyad megye örökös főispánjaként a törökellenes harcok aktív résztvevőjeként emlékezhetünk rá.
Tinódi művében részletesen leírta az 1550-ben történteket, mikor Kászim budai pasa seregét Déva vára mellett szétverte Török János, és ugyanakkor egy török főtisztet párviadalban le is győzött.
Útját folytatva Debrecenbe is ellátogatott, ahol megírta a Jónás prófétáról szóló lírai önvallomását, amelynek csak tíz és fél versszaka maradt fenn. Debrecenből némi kerülővel Bethlen Farkas birtokára látogatott, ahol „Az udvarbírákról és kulcsárokról” szóló éneket szerezte.
E kitérők után érkezett Kolozsvárra, ahol befejezte az „Erdéli históriát”, s személyesen felügyelte művének nyomtatását. A „Cronica” címet viselő kötet 1554 tavaszán jelent meg díszes kötésben.
Az 1541 és 1552 közötti fontos eseményeket, a nagy török offenzíva jelentős állomásait feldolgozó 21 éneket tartalmazó gyűjteményt szerzője a „minden rendbéli tudós olvasó jámboroknak” és Ferdinánd királynak ajánlotta, s minden ének elé a maga komponálta dallamokat is odanyomtatta.
1555 tavaszán még egyszer ellátogatott Egerbe, majd ősszel Nádasdy Tamás sárvári birtokára utazott, utolsó hónapjait itt töltötte, s itt is halt meg betegség miatt 1556. január 30-án.
Tinódi munkássága szerves része lett a magyar irodalomi és történeti hagyománynak is egyaránt. Olyan hiteles verses történeti műveket alkotott, amelyek az adott kor forrásaként is használhatóak. Régies nyelvezete és verstechnikája miatt a mai olvasó számára kicsit idegennek tűnik Tinódi énekeinek az elolvasása, vagy meghallgatása.
De vegyük figyelembe, hogy abban az időben az olvasás tudománya nagyon kevés ember kiváltsága volt, ezért a korabeli tájékoztatás legjobb formája az olyan verses énekek voltak, mint amik révén Tinódi is, mint egyfajta egyszemélyes híradós stáb ismertette meg az egyszerű emberekkel, a végvári katonákkal, a nemes urakkal az ország legfontosabb történéseit.
De nemcsak leírta, hogy mi történt, hanem kommentálta is az eseményeket, véleményt, kritikát mondott, érzéseket továbbított. Süt írásaiból a hazaszeretet, a nemzeti összefogás fontossága, a széthúzás káros hatásának a felismerése.
Olyan apróságnak tűnő, de mégis fontos részleteket is szóvá tesz, mint a csaták előtti buzdító beszéd tartása a seregünknek, melyet a törökök rendszeresen alkalmaznak, míg magyar oldalon csak pár emlékezetes esetről tudunk, például Eger ostrománál Dobó István alkalmazta.
Ő volt az első költő, akinek magyar nyelven nyomtatásban megjelent műve.
Műveiből egy forrongó kor, küzdelmes, néhol nyomorúságos képe bontakozik ki minden romantika nélkül. Nem foglalkozik a vallási „háborúval”, a politikával, az ő szereplői, hősei mind az elszánt hősiesség, az önzetlen hazaszeretet példaképei.
Tinódi egy olyan kor gyermeke volt, amelyben minden egyes embernek hatalmas áldozatot kellett hoznia a családja, a nemzete védelme érdekében.
A magyarság több évszázadon át volt Európa védőpajzsa a terjeszkedni akaró Török Birodalommal szemben, de ezért a szerepért rengeteg vérrel fizetett. De a sok szenvedés mellett, ez egy dicső korszak is volt, amely hősök olyan garmadáját termelte ki, akikre ma is büszkén tekintünk.
És ebben az illusztris társaságban igenis ott a helye Tinódi Lantos Sebestyénnek, aki a kard helyett a pennával és a lantjával harcolt ezért a nemzetért.
-Vége-