Mindenki, minden magyar ember ismeri mi történt Egernél, milyen hősök, milyen módon tudtak győzelmet kivívni. A várháborúkban sok múlott a személyes bátorságon, de a győzelem kulcsa mégis leginkább a tüzérség kezében volt.
Az egri ágyúkat Dobó irányította, mégpedig kiválóan: jól irányzott lövéseivel két ízben is súlyos csapást mért az ellenségre. A várfalakon ütött sérüléseket megfeszített éjszakai munkával mindig sikerült feltöltetnie, befoltoztatnia.
Lecsapott a vár feladását fontolgató árulókra, és úrrá lett a lőporraktár robbanását követő általános pánikon. Jól gazdálkodott a munícióval, és mindig elegendő pihent katonát tudott a falakra küldeni.
Mekcsey nevéhez kötődik a vár fala alá fúrt török akna felfedezése, a fal felrobbantásának megakadályozása.
Bornemissza Gergely részt vett egy bátor rajtaütésben, égő oldalszalonnákkal felgyújtott egy farakást, amit a törökök a várárokban halmoztak fel, és magára vonta a figyelmet pirotechnikai találmányaival, amelyek alighanem nagy riadalmat keltettek, de valljuk azért be, hogy kevés pusztítást okoztak az ellenség soraiban.
A Bornemissza által összeszerkesztett tüzes kereket eposzba illő szárnyas szavakkal illette Tinódi: „Talám ily fortélt kevés embör látott, Gergöly deák mint szörzé ez bölcs dolgot”. A látványtól és a robbanásoktól megrémült törökök állítólag Isten csodáját látták a félelmetes tákolmányban: „Nám, az puskák, szakállosok ropognak, Sokan az terekek földre burulnak, Csudálkoznak, mondják Isten haragjának”.
Mindezen emberek személyes tettei, és a várban rekedt emberek, köztük asszonyok megfeszített kitartása kellett ahhoz, hogy a török felhagyjon az ostrommal és visszavonuljon. A védőknek az idő is nagy segítséget nyújtott, mert a török igen későn, csak szeptemberben kezdett hozzá az ostromhoz, így sietnie kellett, hogy az igazán rossz idő előtt „végezzen” a várral, így csak pár hétig kellett kitartani Dobónak és embereinek.
A palásti csatavesztés után nem állt rendelkezésre semmi komoly királyi felmentő sereg, így magukra voltak utalva a védők, akik nemcsak saját városukat védték, hanem az egész országot is, és sikerült nekik!
Történelmünk, kultúránk, nemzeti identitásunk szerves része lett ez a győzelem, amely nemcsak Magyarországon, hanem Európa szerte is nagy visszhangot váltott ki.
Ez az esemény nagy hatással volt Tinódira is. Amint a török sereg otthagyta a füstölgő egri romhalmazt, és ez a hír bejárta a környéket, azonnal útra is kelt. Egyik sajátossága volt Tinódinak, hogy minden komolyabb műve előtt, mint valami lelkiismeretes riporter felkereste a helyszíneket, beszélt a „szemtanúkkal”, tájékozódott mindenről.
Eger esetén is ez történt, az elsők között kereste fel a várat, járta be a szétlőtt bástyákat, a megrongálódott várfalakat, beszélt a túlélőkkel. Az 1552-es egri ostromra vonatkozóan sem a kortárs történetírók, sem a „hálás utókor” nem ismer más jobb, az eseményeket összefüggően elbeszélő forrást, mint Tinódi Sebestyén „Eger vár viadaljáról” való énekét és annak Summáját.
Amint végzett a terepszemlével és hazatért, neki is látott legújabb művének megírásához. 1552-53 telén kezdte el írni a négy részből álló egri históriát, amelyet tavasszal befejezett, s egy folyamodvány és egy címertervezet kíséretében felküldött Bécsbe Ferdinánd királynak, hogy magának és utódainak nemességet kérjen.
Lehet, hogy kicsit pofátlannak tűnik annyi év távlatából, hogy egy egyszerű históriás énekszerző lantos ilyennel fordul a királyhoz, talán szokatlan is volt a maga idejében. Leginkább valami „nemes” tett, egy csatában, vagy háborúban tanúsított helytállás miatt adtak valakinek nemesi címet abban az időben.
Tinódi esetén ilyenről nem beszélhetünk, de mégis volt a kérésnek alapja, hiszen művei révén óriási hatással volt a nemzetre, a törökellenes összefogás szószólójaként igenis sokat tett.
Az életrajznak még nincs vége, kattints a folytatáshoz!