Mikszáth Kálmán Szent Péter esernyője című művének részletes olvasónaplója fejezetenként
A könnyebb kezelhetőség érdekében a regény olvasónaplóját 5 bejegyzésre osztottam a regény részei szerint:
Első rész – A legenda
Második rész – Gregoricsok
Harmadik rész – A nyomok
Negyedik rész – A bábaszéki intelligencia
Ötödik rész – A harmadik ördög
Az egyforma gyerekek vicces, már-már pajzán történetét az I. rész 2. fejezetében meséli el Mikszáth.
Ezt a fejezetet egyes szám első személyben kezdi az író és elmeséli, hogy 1873-ban ő is járt személyesen Glogován. Egy szolgabíró barátjával voltak ott, a látogatás célja pedig a nem sokkal korábban meghalt helyi pap hagyatékának felvétele volt.
A hivatalos ügyek elintézése után a szolgabíró meg akarja nézni a helyi iskolát is, amiben Majzik György a tanító.
„Robusztus, erős ember volt, java férfikorban, értelmes, okos arcú, egyenes, igaz beszédű. Egyszerre rokonszenvet költött az emberben.”
A bíró néhány – nem túl nehéz – kérdést tesz fel az összegyűlt gyerekeknek és elégedett látszik a – nem mindig helyes – válaszokkal.
A bírónak már az elején feltűnik, hogy a gyerekeknek „valamennyinek diószín szeme volt.”
Később aztán rá is kérdez a tanítónál a dologra:
„- Csinos gyerekek – mondá ott künn a szolgabíró kedélyesen -, de honnan van az, domine fráter, hogy mind olyan egyforma képűek?”
A tanító először kicsit zavarba jön, majd virágnyelven elmagyarázza a szolgabírónak és Mikszáthnak az okot:
„- Hát az onnan van, tekintetes uram, mert nyáron az összes glogovai férfinép elszéled le az alvidékre mezei munkákra, és ilyenkor olyan magam vagyok itt egész őszig, mint az ujjam. (Csintalan mosoly jelent meg az ajkai körül.) Méltóztatik érteni?”
A szolgabíró persze érti, főleg akkor, amikor a tanító azt is elmondja, hogy immár 14 éve dolgozik a faluba.
Vagyis nagy valószínűséggel a glogovai tanító „helyettesíti” a férfiakat a faluban, amikor azok hónapokig távol vannak, tehát valójában szinte az összes glogovai gyereknek ő az apja. Nem rossza szakma ez kérem…
Ez a humoros anekdota pedig úgy kapcsolódik a regény cselekményéhez, hogy a meghalt glogovai pap helyébe érkezik majd Bélyi János, Veronka bátyja a községbe.
Wibra Gyuri jellemzése után foglalkozzunk most egy kicsit az apjával is, Gregorics Pállal, vagyis a tapintatlan Gregoriccsal! Álljunk is neki…
Lássuk az egészetGregorics Pál jellemzése
Wibra Gyuri álma a IV. rész 2. fejezetében ad tanácsot. Ebben a fejezetben Gyuri Szent Péterrel beszélget.
Figyeljük meg, hogy Szent Péter milyen furcsa szereplője a regénynek:
- Tulajdonképpen főszereplő, anélkül azonban, hogy bármilyen hatással lenne az eseményekre. Egyszer jelenik meg, akkor is csak Gyuri álmában.
- Csak a glogovaiak képzelete juttatja kiemelt szerephez, a falusiak ugyanis neki tulajdonítják az esernyőt, amivel megmentette a kislány Veronka életét.
Ismeretterjesztő céllal jegyezem meg, hogy Szent Péter, azaz Péter apostol Jézus első tanítványa és Róma első püspöke volt. Eredetileg Simonnak hívták, Jézus adta neki a Péter, vagyis kőszikla nevet. Jézus rábízta a mennyország kapuinak kulcsait.
A pápák, Róma és a halászok védőszentje.
Ebben a fejezetben már túl vagyunk a Mravucsánéknál elöltött vacsorán, amikor Gyuri megtudja, hogy apja esernyője azonos a glogovaiak által Szent Péternek tulajdonított esernyővel. Gyuri tehát megtalálta az ernyőt, de mégsem tud hozzájutni, hiszen jelenleg éppen egy templomi kegytárgy funkcióját tölti be.
A vacsora után, amikor visszavonul a szobájába, kétségbeesetten próbálj meg kitalálni, hogy hogyan lehetne övé az ernyő. Közben észrevétlenül elalszik. Álmában Szent Péterrel találkozik:
„Amint mennek-mennek a csalitok között, eleibök toppan az ösvényen egy öregember, kunkorgós aranybottal, glóriás félkörrel a feje fölött, a kalapja madzagra akasztva lógott le a nyakáról.
»Ön Wibra úr?« – kérdé az aggastyán.
»Igen, és ön?«
»Én Szent Péter vagyok.«
»Mi tetszik?«
»Egy nyilatkozatot akarok aláírni az ön javára.«
»Az én javamra?«
»Értesültem, hogy nem juthat az esernyőjéhez, Gregorics barátom megkért, hogy segítsem ki. Tehát szívesen írok alá egy nyilatkozatot, hogy az esernyőt nem én adtam a kisasszonynak.«
»Szép öntől, de itten se papírom, se tintám. Gyerünk vissza a faluba!«
»Az nem lehet, nincs annyi időm. Tudhatja, hogy én a kapunál állok strázsát, mennem kell.«
»De hát akkor én mit csináljak? Miképp jussak az esernyőmhöz?« […]
»Tudja mit, barátom uram, ne okoskodjék sokat, vegye el a Veronkát feleségül, s vele együtt magáé lesz az esernyő.«
»Jöjjön! – mondá Gyuri és megfogta erősen a szent palástját. – Kérje meg a számomra!«”
Gyuri azonban ekkor felébred a szolgáló kopogtatására, kiderül, hogy mér reggel van.
Szent Péter álombeli tanácsa hasznosnak bizonyul, Gyuri komolyan fontolóra veszi a lánykérést és később meg is teszi.
A kései szüretelésű bor – februári termés – történetét Gregorics Pál meséli el a Gregorics Pál halála és hagyatéka című fejezetben.
Ekkor Gregorics a halálát érzi és elhívatja Sztolarik Jánost, a besztercebányai közjegyzőt – Wibra Gyuri későbbi gyámját –, hogy átadja neki a végrendeletét.
Beszélgetés közben bort isznak, a legendás februári termést.
„Ez még az apjától maradt rá, a híres borkereskedőtől, abból az évből való bor volt, amikor kétszer szüreteltek Tokajban: egyszer februárban, egyszer októberben. Csak a királyok isznak olyat.
A »februári termés« az előbbi évben korán beállott tél miatt künn volt a tőkén egész tavaszig. Képzelhetni, hogy a megtepedt szőlőnek micsoda sajátságos finom és erős leve lett. A megboldogult Gregorics »Lebensretter«-nek nevezte ezt az italt, váltig mondogatván: »Ha az öngyilkos két kupicányit iszik meg belőle az aktus előtt, ha nőtlen, násznagyot fut keresni, ha nős: prókátort.« (Vagy nősülni, vagy válni akar, de meghalni nem.)”
Sztolariknak persze ízlik a finom ital és Gregorics elmeséli, hogy apja hogyan jutott hozzá:
„- Hja, az én apám nagy selyma volt. Furfanggal dolgozott, ahol az egyenes út nem használt. Valamit én is örököltem ebből a furfangból. De az nem az igazi. Ami egyébiránt úgyis mindegy. Egy nábob lakott Zemplénben, egy nagyon gazdag gróf, aki amellett nagy szamár volt. Azaz, hogy csak jószívű ember volt, szívesen okozott másoknak örömet. Hát iszen éppen ezért volt nagy szamár. Az apám borokat szokott vásárolni tőle, s ha jó vásárt csináltak, mindig megkínálta ebből a nektárból egy liliputi pohárkával. Mint szenvedélyes borkereskedő, természetes, hogy egyre molesztálta a grófot, adjon el belőle vagy két akót, de az hallani se akart róla: »Ferenc császárnak sincs annyi pénze, hogy azt megvehesse«. Hát egyszer, amint éppen ily áldomást innának a lebensretterből, csak elkezd az én megboldogultam sopánkodni: »Oh, de felséges nedv, oh, de remek jószág, jaj ha a szegény beteg feleségem ebből ihatna naponként, ha csak egy gyűszűnyivel vagy két hétig, tudom, helyrejönne.« Mire elérzékenyült a nemes gróf, és legott hívatta a pincemesterét, parancsolván: »Töltesse meg a Gregorics úr kulacsát a »lebensretter« hordóból.« Rá néhány napra vendégei jöttek a grófnak, csinos úri dámák, meg akarta őket kínálni a konty alá való tündéritalból, jelenti azonban a pincemester: »Nincs már abból egy csöpp se.« – Hát hova tette? – riadt fel a gróf csodálkozva. »Mind belement a Gregorics kulacsába, még elég se volt.« Az öregem ugyanis egy háromakós kulacsot csináltatott itthon a Pivák kádárnál (az öreg Pivák még ma is él, és emlékszik rá), azt vitte el külön béresszekéren Zemplénbe, hogy ezen az úton jusson a borhoz. Hanem igaz-e, hogy nagyon jó? No, igyék még az útra, Sztolarik úr, egy kupicával.”