Ekkor lép be újra Hedvig a szobába, akit korábban kiküldtek, és már csak azt hallja, hogy „nincs többé gyermekem.”
A kislány természetesen nem érti, hogy mi történt, hiszen rajongva szereti az apját, aki most mégis eltaszítja magától és elrohan.
Gregers végre felismeri, hogy mekkora kárt okozott:
„GREGERS
Kérem, Ekdalné asszony – elhiszi nekem, hogy én csak a legjobbat akartam?
GINA
Lehet, de az Úristen bocsássa meg magának, amit tett.”
Egyébként is Gina kezeli leghidegvérűbben a dolgot, talán azért, mert mindenkinél jobban ismeri gyenge jellemű férjét, és tudja, hogy Hjalmar elhatározásai soha nem tartanak sokáig.
Gina tehát Hjalmar után megy, a műteremben csak a keservesen síró Hedvig és az értetlen Gregers marad, aki kétségbe esve látja, hogy nem úgy alakultak a dolgok, ahogy ő azt eszményien eltervezte.
Hedvig ráadásul belenyúl a téma közepébe:
„HEDVIG
(szipog) És most akkor én addig szomorkodjam, amíg fel nem növök? De úgyis tudom, hogy mi a baj. Biztos azért van az egész, mert nem is vagyok igazából a papa gyereke.
GREGERS
(feszengve) És az meg hogy volna lehetséges?
HEDVIG
Úgy, hogy a mama csak úgy talált engem. A papa meg most megtudta. Már olvastam ilyesmiről.
GREGERS
Na és ha úgy is volna…
HEDVIG
Igen, szerintem is attól még szerethetne. De még jobban is. A vadkacsát is úgy kaptuk, ajándékba; de én azért borzasztóan szeretem.”
Hedvig tehát nem tudja, hogy nem Hjalmar az apja, de véletlenül pont beletalál a problémába, még akkor is, ha ő arra gondol, hogy talált gyerek.
És tulajdonképpen igaza is van az ő gyermeki szintjén, hiszen a vadkacsát is találták, mégis mindenki szereti. Tehát attól még, hogy ő esetleg talált gyerek, igazán szerethetné őt az apja.
Gregers kap a lehetőségen, hogy elterelje a kislány figyelmét, és a vadkacsáról kezdenek el beszélgetni.
A negyedik felvonás olvasónaplójának még nincs vége, kattints a következő oldalra a folytatáshoz!