Az egyforma gyerekek vicces, már-már pajzán történetét az I. rész 2. fejezetében meséli el Mikszáth.
Ezt a fejezetet egyes szám első személyben kezdi az író és elmeséli, hogy 1873-ban ő is járt személyesen Glogován. Egy szolgabíró barátjával voltak ott, a látogatás célja pedig a nem sokkal korábban meghalt helyi pap hagyatékának felvétele volt.
A hivatalos ügyek elintézése után a szolgabíró meg akarja nézni a helyi iskolát is, amiben Majzik György a tanító.
„Robusztus, erős ember volt, java férfikorban, értelmes, okos arcú, egyenes, igaz beszédű. Egyszerre rokonszenvet költött az emberben.”
A bíró néhány – nem túl nehéz – kérdést tesz fel az összegyűlt gyerekeknek és elégedett látszik a – nem mindig helyes – válaszokkal.
A bírónak már az elején feltűnik, hogy a gyerekeknek „valamennyinek diószín szeme volt.”
Később aztán rá is kérdez a tanítónál a dologra:
„- Csinos gyerekek – mondá ott künn a szolgabíró kedélyesen -, de honnan van az, domine fráter, hogy mind olyan egyforma képűek?”
A tanító először kicsit zavarba jön, majd virágnyelven elmagyarázza a szolgabírónak és Mikszáthnak az okot:
„- Hát az onnan van, tekintetes uram, mert nyáron az összes glogovai férfinép elszéled le az alvidékre mezei munkákra, és ilyenkor olyan magam vagyok itt egész őszig, mint az ujjam. (Csintalan mosoly jelent meg az ajkai körül.) Méltóztatik érteni?”
A szolgabíró persze érti, főleg akkor, amikor a tanító azt is elmondja, hogy immár 14 éve dolgozik a faluba.
Vagyis nagy valószínűséggel a glogovai tanító „helyettesíti” a férfiakat a faluban, amikor azok hónapokig távol vannak, tehát valójában szinte az összes glogovai gyereknek ő az apja. Nem rossza szakma ez kérem…
Ez a humoros anekdota pedig úgy kapcsolódik a regény cselekményéhez, hogy a meghalt glogovai pap helyébe érkezik majd Bélyi János, Veronka bátyja a községbe.