Létezett-e Faust?

Létezett-e Faust?

Nos, a válasz talán nem meglepő módon az, hogy igen, de ismerhetitek már annyira az olvasonapopo.eu-t, hogy szeretünk utána járni a dolgoknak, ezért Esszina dobott össze egy remek írást a történeti Faustról.

Ahogy Szerzőnk tömören megfogalmazta: „Hát, nem volt egy szimpatikus ember a drága!” Ennél azért persze bővebben is kifejti főhősünk személyét, és hogy Goethén kívül még kit ihletet meg ez kétségtelenül furcsa ember, aki olyan mély nyomokat hagyott az irodalomban.

Fogyasszátok! 🙂

Zsiráf

A Faust névről ma már mindenkinek Goethe műve jut eszébe, pedig nem a híres német szerző volt az első, és nem is az egyetlen, aki a feketemágusnak tartott tudós életét feldolgozta: számos szépírói munka és egykorú feljegyzés született a rejtélyes középkori alakról, aki a legenda szerint evilági boldogságért, tudásért cserébe eladta lelkét az ördögnek.

Alakja először szájhagyomány útján terjedő anekdotákban tűnt fel, amelyek csavargónak, kalandornak festik le, aki rászedi a jóhiszemű embereket és pénzt csal ki tőlük.

Az irodalmi művekben ehhez képest a jó és rossz között vívódó hétköznapi emberré válik, aki valamilyen különös dolog (mindentudás, szerelem) birtokosa akar lenni.

De ki is volt ő valójában? Létezett-e egyáltalán vagy csak a fantázia szüleménye? Mi késztette költők, zeneszerzők és képzőművészek egész sorát arra, hogy feldolgozzák történetét?

Amit életéről tudni lehet

Faust nevű ember valóban élt a 16. század első felében, és felettébb kalandos élete volt: a reneszánsz kor jellegzetes alakja, tudós, varázsló, jós, mágus és vásári mutatványos egy személyben, aki a kor mondavilágának része lett, és akiről igen hamar (már 1587-ben) megjelentek az első ponyva formában kiadott könyvek.

Létezésére kortársainak feljegyzéseiből kaphatunk bizonyítékot (akik még az első Faust-könyvek megjelenése előtt írtak róla – a Faust-könyvek után született írások ugyanis nem számítanak hiteles forrásnak).

Ezekből a feljegyzésekből az állapítható meg, hogy Faust létező személy volt, aki 1470, más források szerint 1485 körül született a Kreuznach melletti Simmern faluban, későbbi adatok szerint Roban, Knittlingenben vagy Salzwedelben. Keresztnevét egyesek Georgiusként, mások Johannesként említik.

Szegény földművelők nagyra törő fia volt, aki tudományos képzettséget szerzett, de felületes, kapkodó ember lévén nyughatatlan, kóbor életet élt és sok botrányba keveredett.

1509-ben Heidelbergben lett baccalaureus (a legalsó tudományos fokozatot elért hallgató a középkori egyetemeken), majd iskolamesterként dolgozott Kreuznachban, de nem maradt ott sokáig.

Bejárta egész Németországot, s állítólagos csodatetteiből élt: titkos ügyességek és tudományok birtokosának hirdette magát, amiért kortársai szédelgőnek vagy bolondnak tartották, ugyanakkor feljegyzéseikből kitűnik, hogy jelentőségét és tudományát nem tagadják.

Természettudós és csillagász volt, aki kihasználta az egyszerű emberek babonás hiszékenységét, s pénzt csalt ki tőlük – emiatt rendszeresen összetűzésbe került a rendőrséggel, s szinte minden német városból kitiltották.

Feltehetőleg 1540 körül hunyt el a Stuttgarthoz közeli Staufen im Breisgauban, vagy valamely más délnémet faluban.

Halálának pontos oka nem ismert, de valószínűsíthető, hogy nem természetes halállal halt meg (egyes feltevések szerint a korabeli kezdetleges természettudományos kísérletek áldozata lett).

Az írásnak még nincs vége, kattints a folytatáshoz!




Török Bálint élete

Enyingi Török Bálint ugyan csak egy – fontos – mellékszereplő az Egri csillagokban, de életútja annyira tipikus a korszakban, hogy mindenképpen érdemes foglalkoznunk vele. Mint ahogy az a Dobó István életrajzból is kiderül, Gárdonyi Géza azért bőven idealizálta regényében a valós szereplőket, nincs is ezzel semmi baj, de érdemes megismerni közelebbről a valóságot is.

Attila lesz ebben a segítségünkre, aki remek életrajzot írt Enyingi Török Bálintról.

Dobó Istvánról itt, Bornemissza Gergelyről itt, Tinódi Lantos Sebestyénről pedig itt olvashattok bővebben!

A Török család felemelkedése az ismeretlenségből alig két-három emberöltővel korábban kezdődött.

Török Bálint nagyapja az Újlaky család szolgálatában kezdte a pályáját, majd Hunyadi Mátyás király szolgálatába lépett. Egyre fontosabb feladatokkal bízták meg, így lett előbb Sopron vármegye főispánja, majd udvarbíró.

Amikor Mátyás király kegyéből Újlaky Miklós bosnyák király lett Török Ambrust is magával vitte, aki Bosznia udvarbírója lett. Újlaky halála után pedig a nagy fontossággal bíró Szörényi Bánság élére került.

Házasság révén is növekedni kezdett a család kezében lévő birtokállomány, nemcsak királyi adományokkal. Ő szerezte meg Enyinget, amely ekkortól a család előnevét adta.

Gyermekei házasságai révén a kapcsolati tőke is erősödött, fontos emberekkel lettek rokonok. Egyik fia Török Imre Valkó vármegye főispánja lett. Mátyás király halála után pedig annak törvénytelen fia Corvin János szolgálatába találjuk Török Imrét.

Immár a második generáció is a Hunyadi családot szolgálta becsülettel, egészen 1504-ig amikor Corvin János halálával kihalt a család.

A főispáni beosztás mellé egy jó házasságot is sikerült szerezni Török Imrének Parlaghy Krisztinával. Ebből a házasságból születetett meg 1502 végén Török Bálint.

Édesapja részt vett a török elleni végvári harcokban, mely során egyik alkalommal mintegy 1.000 lovassal emlékezetes győzelmet aratott a Kruppa folyónál egy betörő török csapat felett. A csatában a támadók vezérét is sikerült megölni.

Jutalmul a királyi kegy nándorfehérvári bánná emelte, és bárói rangra emelte fiaival (Miklós és Bálint) együtt.

Így a család alig pár évtized alatt a névtelenségből kitörve az egyszerű középnemesi létből az ország legnagyobb főrendei közé került.

A következő években Török Imre következetesen és kitartóan folytatta birtokainak megvédelmezését és gyarapítását. A család kezébe került Szabadka, Baranya és Somogy megyei birtokok, Ónod vára, Devecser és Tas mezővárosok.

Nem tudni, hogy pontosan mikor, és azt sem, hogy hogyan halt meg Török Imre, nagyjából 1519 körül történhetett annyi a bizonyos.

Mint minden ilyen esetben, a család legidősebb fia szokta követni az apát a birtokok és a vagyon élén, de ebben az esetben a másodszülött Bálint lett a család feje, az elsőszülött Miklós helyett, de, hogy mi miatt történt ez, mai napig rejtély.

Az alig 17 éves Török Bálint mellé az apja végrendelete szerint gyámok is kerültek arra az időre, amíg el nem éri a nagykorúságot.

Török Bálint

A mindig üres királyi kincstár jelentős összeggel tartozott még Bálint édesapjának, ami abból jött össze, hogy az „ingyen” dolgozott, nem kapott fizetést éveken át, és Nándorfehérvár karbantartására nem adtak egy petákot se. A királyi udvar egyszerűen nem tudta rendezni a tartozást, amit így megörökölt Török Bálint.

De a gyámok azt elintézték, hogy amíg a tartozás kiegyenlítése meg nem történik addig a báni cím Török Bálint kezében maradt, Nándorfehérvár várával együtt.

Pont, amikor viharfelhők gyülekeztek a déli országhatárnál, amikor Szulejmán szultán személyében a Török Birodalom legnagyobb formátumú uralkodója kezdte meg uralkodását, ekkor a nemesek kicsinyes viszályai, a központi hatalom gyengesége miatt az ország legerősebb vára, Magyarország „kulcsa” szinte védtelen volt.

Az életrajznak még nincs vége, kattints a folytatáshoz!




Tinódi Lantos Sebestyén élete

Tinódi Lantos Sebestyén úgy nagyon fontos szereplője az Egri csillagoknak, hogy tulajdonképpen alig kap szerepet. Hatása azonban mégis hatalmas, hiszen Gárdonyi az ő históriás énekét (is) felhasználta regényéhez.

Az utóbbi évek, évtizedek régészeti és levéltári kutatási pedig bebizonyították, hogy a nem sokkal a török elvonulása utána a várba érkező Tinódi bizony alapos és hiteles kutatómunkát végzett, mielőtt megírta az Eger vár viadaljáról való éneket.

Sajátos, a korszakra nagyon is jellemző figura volt ő, aki nem (csak) karddal, hanem tollal is harcolt a török ellen, életét mindenképpen érdemes közelebbről is megismerni.

Ebben pedig Attila lesz a segítségünkre, írását fogadjátok sok lájkkal! 🙂 

Zsiráf

„Az mi keveset írtam, igazat írtam”

Magyarország történelme olyan, mint egy nagyon izgalmas krimi. Tele van meglepő fordulatokkal, váratlan történésekkel, megannyi izgalmas és érdekes történéssel. Ez különösen igaz, ha a 16. század eseményeit vesszük szemügyre, amely az egyik legvéresebb időszaka volt ennek a sokat szenvedett nemzetnek.

Ebben az időszakban a magyarság a fennmaradásért, a túlélésért vívta élet-halál harcát egy olyan birodalommal szemben, mellyel még csak összehasonlítani se volt érdemes, akkora különbség volt ebben a Dávid Góliát harcban a két fél között. Az, hogy ez a nép túlélte ezt az időszakot, olyan híres személyeknek volt köszönhető, akik között találunk egyházi méltóságokat, nemeseket, hadvezéreket, névtelen hősöket egyaránt, és helyet érdemel ebben a társaságban Tinódi Lantos Sebestyén is, aki a lantjával, mint egyfajta lámpással világított a megmaradt országrész sötét, komor világában.

Nádasdy Tamás és Tinódi Lantos Sebestyén
Nádasdy Tamás és Tinódi Lantos Sebestyén

Kezében a lantjával, sok hasonló, ismeretlen társával egyetemben évtizedeken át járta az országot, formálta, életben tartotta az egyszerű nép körében a reményt. Élete egybeesik a 16. század első felének olyan történéseivel, amelyek több évszázadra meghatározták Magyarország sorsát, így élete egyben a század első felének a története is.

Abban a korban a születés helye és ideje nem volt még olyan mértékben dokumentálva, mint jelenünkben, így Tinódi esetén kapásból két település is ringbe szállt az elmúlt évszázadokban, hogy a neves históriás énekest saját szülöttjének tekintse.

Első versenyzőnk a Fejér megyei Tinód ami ma már Sárbogárd része. Második jelöltünk a Baranya megyei Rózsafa mellett ma már nem is létező hasonló nevű Tinód falu. Hogy melyik a győztes? Tinódi könnyen eldöntötte volna a dolgot, de volt olyan kegyes velünk, hogy egyetlen egy művében sem írta meg, hogy hol is született, így marad számunkra a találgatás.

Az esély 50-50%, de ha mégis próbálunk valamelyik felé hajlani, akkor talán Baranya megyét tekinthetjük a befutónak. És miért azt? Egyszerű és logikus a magyarázat. Ezt a területet sokkal többször emlegette műveiben, ami azt jelenti, hogy jól ismerte a megyét, ha pedig jól ismerte, az azért lehetett, mert ott élt, ott született, nevelkedett fiatalkorában.

De ha már a helyszín tárgyában is bizonytalanok vagyunk, fokozzuk a dolgot még egy kicsit azzal, hogy az év sem biztos, valamikor 1510 körül született, ennyit tudunk biztosan.

Induljunk el az 1510-es évből és szépen haladjunk is sorban.

Alig 4 éves volt, amikor a Dózsa-féle parasztháború lángba borította a fél országot. Ebből a „kis” Tinódi szinte semmit nem érzékelt, ő elvolt a határban a barátaival meg a játékaikkal. Amint viszont idősebb lett iskolába küldték a gondos szülők.

Jegyezzük meg, hogy nagy kiváltság volt ekkor, hogy valaki iskolába járhatott, csak a nemesek, a gazdag polgárok, a vagyonosabbak engedhették meg maguknak.

A fiatal Tinódi Pécsre került, ahol ismerkedni kezdett a betűvetés tudományával, a latin nyelvvel, és a zenével is. Alighogy befejezte tanulmányait és eszmélni kezdett a körülötte lévő világra, beütött az újabb baj, lezajlott a mohácsi csata, ami alapból megváltoztatott mindent, az ország és Tinódi életét egyaránt.

Az ország sorsáért valamelyest is aggódó emberek a katasztrófa után a törökellenes összefogásra, a nemzet gatyába rázására törekedtek.

A fiatal Tinódi is ezek közé tartozott, ezért katonai pályára lépett. Mint végvári vitéz, Török Bálint udvarába került, aki az ország legtekintélyesebb földesurai közé tartozott, és már 19 éves korától kezdve a katonai pályát űzte, és a törökellenes harcok aktív résztvevőjeként tekinthetünk személyére. Részt vett a mohácsi csatában, mint a királyi testőrség tagja, de ő azon szerencsések közé tartozott, akik túlélték a végzetes eseményt.

Az életrajznak még nincs vége, kattints a folytatáshoz!




Magyar rabok a Héttoronyban

A Héttorony (Jedikula) története

Török Bálintnak a Héttoronyból való kiszabadítása az Egri csillagok harmadik részének központi problémája. A mentőakció ötletét Dobó István veti fel (jellemzés itt, életrajz itt), a sikertelen kivitelezést pedig Bornemissza Gergely (jellemzés itt, életrajz itt), Mekcsey István, Cecey Éva, Török Bálint két fia és Sárközy, a ragyás cigány (jellemzés itt) hajtják végre.

Mint ahogy az gyakran előfordul az Egri csillagokban, Gárdonyi a konstantinápolyi kaland során is mesterien keveri a valós és kitalált eseményeket. Hiszen Török Bálint valóban a Héttorony foglya volt, habár a valóságban nem indult a kiszabadítására semmilyen kalandos akció.

A Héttorony azonban van olyan emblematikus hely a magyarság számára, hogy mindenképpen megér egy posztot.

Ebben van segítségünkre a Történelmiportré blog szerkesztője/szerzője, Béres Attila, aki kanyarított nekünk egy ismeretterjesztő posztot a témában.

Ha tetszett az írása, akkor kérlek ismerd el a munkáját egy lájkkal a bejegyzés alatt! Köszi: Zsiráf

A szó Attilláé:

Amióta az emberiség államokat hozott létre, megjelentek olyan intézmények, és épületek, amelyeket ma már szinte természetesnek gondolunk. Ezek közé tartoznak a börtönök, ahol napjainkban külön a férfiak és külön a nők töltik azon idejüket, amit a bíróság megítélt számukra az általuk elkövetett „gonosz” tettek miatt.

Ez a jelen, de a múltban ez egészen más volt.

A középkor sötét századaiban a bűnözőkre nem fecséreltek túl sokat. Egy gyors, meg sokszor jó alapos kínzás, beismerő vallomás, ítélet majd végrehajtás jelentette a szokásos forgatókönyvet.

De aki nem bűnöző volt, hanem pl. értékes, sok pénzt, váltságdíjat, cserét érő fogoly, az ilyeneket bizony hét lakat alatt őrizni kellett. Aztán ott voltak a politikai ellenfelek, veszélyes családtagok, bárki, aki valamit ártott az aktuális hatalomnak. Szóval széles paletta volt az, ami miatt valaki börtönbe kerülhetett.

Európa szerte épültek olyan várak, amelyek a védelem mellé ezt a funkciót is megkapták, és így a mindenkori hatalom számára egyfajta szimbólumok is lettek.

Ott van Angliában a Londoni Tower, Franciaországban a Bastille erőd, és nem utolsó sorban a nekünk, magyaroknak emlékekkel bíró Héttorony Törökországban, melyet most közelebbről is megismerünk.

Kezdjük a helyszín ismertetésével.

Isztambul (történelmi nevein Bizánc/Konstantinápoly) közel 14 millió főnyi lakosságával Törökország legnagyobb városa. A Márvány-tenger partján fekvő ősi város az egyik legnagyobb és a legtovább fennálló iszlám világbirodalom, az Oszmán Birodalom fővárosa, szultáni székhelye (1453–1923) volt több évszázadon keresztül.

A városnak sok híres épülete van, amelyeket minden évben turisták százezrei keresnek fel. A kevésbé látogatottak közé tartozik a Héttorony, melynek magyar neve a török Yedikule tükörfordítása.

Az erődöt az I. Theodosius (378-395) bizánci császár által emeltetett Arany Kapuból alakították ki, amely eredetileg diadalkapunak épült. II. Theodosius kötötte össze a kaput a városfalakkal és ezáltal a város legfontosabb bejárati kapuja lett.

Bizánc elfoglalásakor II. Mehmed (el-Fatih, a Hódító szultán) csak romokat talált a Héttorony helyén, de 1457-1458 folyamán kijavíttatta a tornyokat, és nagy erőddé alakította azokat át, plusz tornyokkal látta el, így lett azok száma hét.

A Jedikula alaprajza 1685-ből

A korai időkben előbb kincstárként, majd a janicsárok szállásaként, később hosszú időn át pedig börtönül szolgált. A börtön II. Mahmud szultán uralkodásáig (1808-1839) működött, aminek bezárása után lőporgyárat hoztak itt létre.

A Héttorony börtönét 1895-ben múzeummá minősítették át, és azóta látogatható. 1958-70 között Törökország első női építészeinek egyike, Cahide Tamer végzett itt rekonstrukciós munkálatokat, de még napjainkban is elég romos állapotban van, ami talán annak is köszönhető, hogy a turisták legtöbbje nem erre kíváncsi, nem tartozik a legfontosabb látványosságok közé. De mindez nem von le semmit a történelmi értékéből.

A Héttoronyba nemcsak külföldi követek, különböző nemzetekhez tartozó neves személyiségek, főtisztek raboskodtak. Sok török is halt meg itt, a krónikák szerint hét trónfosztott szultán is itt végezte be életét, az áldozatok fejeit pedig elrettentő példaként az erőd falaira tűzték ki, más leírások szerint levágott fejüket a „Vérkút”-ba dobták.

Tudni kell azonban, hogy a magas rangú rabok többnyire nem a Héttoronyban, hanem magánlakásokban éltek, misén vehettek részt, látogatókat fogadhattak és levelet is írhattak, így a foglyok jó része egészen elviselhető módon élte az életét.

A századok folyamán jó pár hazánkfia megfordult itt rövidebb, hosszabb időre. De olyan, aki élve onnan hazajött, nagyon kevés van, legtöbbje itt fejezte be földi pályafutását.

Bekerülni volt a legkönnyebb, kikerülni pedig a legnehezebb.

A posztnak még nincs vége, kattints a folytatáshoz!




Létezhetett-e a trójai faló?

Egy másik posztban már foglalkoztunk a trójai faló történetével, most pedig azon fogunk egy kicsit elmélkedni, hogy létezett, vagy létezhetett-e egyáltalán a görögök legendás falova.

Ha egyetlen szóban kellene válaszolni, akkor az valószínűleg az lenne, hogy: nem. Ha kicsit bővebben akarjuk kifejteni, akkor azt mondhatjuk, hogy: aligha, esetleg azt, hogy: nem valószínű.

Ha viszont már elhatároztuk, hogy írunk erről a témáról, akkor nyilván nem ér lerendezni az egészet egy-két szóval, vizsgáljunk meg legalább néhány lehetőséget a falóval kapcsolatban.

A trójai faló a nyugati kultúrkörnek egy olyan megkerülhetetlen motívuma, amit mindenki ismer.

A fogalom átkerült a mindennapi beszédbe, sőt, tovább is fejlődött, újabb jelentést is kapott, elég, ha csak a trójai (azaz álcázott) vírusokra gondolunk. Nem beszélve a majd’ minden városban megtalálható „Trójai faló” nevű kajáldákról, ehhez jön még a nem túl bonyolult lelkű embertársaink „Valóban? Görög van a falóban! Hehehe” megnyilvánulása.

Próbáljuk meg magunkat a görögök és/vagy a trójaiak helyébe képzelni, milyen érveik és ellenérveik lehettek a támadóknak és a védőknek, hogy kitalálják, illetve, hogy elhiggyék a falovas cselt.

Nyilván egy ilyen eszmefuttatás csak elméleti lehet, hiszen itt nagyrészt mitológiáról van szó. Azt pedig tudjuk, hogy a görög mitológiában minden lehetséges és annak az ellenkezője is.

A trójai faló egykori létezésének legfőbb kritikusai éppen ezt az érvet szokták hangsúlyozni. Vagyis, hogy ez csak mitológia, mítosz, mese, kitaláció, esetleg, hogy ez csak allegória, metafora, utalás.

Ha elhinnénk azt, hogy a faló történelmi tény, akkor ennyi erővel hihetnék az alakváltó istenekben, Odüsszeusz kalandjaiban, Briareuszban, a százkarú óriásban, vagy az al- esetleg a túlvilágban.

Ezzel a gondolatmenettel az a baj, hogy egyrészt nem nagyon lehet vitatkozni vele, másrészt pedig Trója városáról is sokáig azt gondolták, hogy mitológiai hely, aztán jött Heinrich Schliemann német régész a XIX. században és bebizonyította, hogy Trója igenis létezett.

Tételezzük fel, hogy a faló valóban létezett. Mi vihette rá a görögöket arra, hogy elkészítsék a lovat?

Tudjuk, az oldalon is sokszor volt már szó róla, hogy a görögök trójai hadjárata 10 évig tartott, magának a városnak az ostromára pedig valószínűleg az utolsó évben került sor.

Ezalatt a 10 év alatt a görögöket érték sikerek és kudarcok bőven. A modern XX., XXI. századi háborúkat már olyan hadseregek vívták/vívják, ahol a katonák rendszeresen időközönként eltávozást kapnak, tehát hazamehetnek szeretteikhez pihenni, regenerálódni.

Az ókorban erről szó sem lehetett, tehát a támadó görög sereg katonái között bizonyára jócskán voltak olyanok, akik a trójai ostromkor már 9-10 éve távol voltak az otthonuktól. Természetesen nem mindenki, hiszen a görögöknek is kellett utánpótlást, friss csapatokat kapniuk a hátországból.

Ha már eljátszunk azzal a gondolattal, hogy a trójai háború és faló létezett, akkor a korabeli logisztikát és távolságokat is figyelembe kell vennünk.

Az írásnak még nincs vége, kattints a folytatáshoz!