Shakespeare – Rómeó és Júlia – Elemzés

Shakespeare Rómeó és Júlia című tragédiájának elemzése.

Esszina szokásosan magas színvonalú, de mindenki számára érthető és élvezetes elemzése. Lájkolni ér! 🙂 Zsiráf

Az elemzés vázlata:

  • Bevezetés
  • Shakespeare írói munkássága
  • Rómeó és Júlia
  • A mű alapszituációja
  • A bonyodalom kezdete
  • A bonyodalom kibontakozása
  • Tetőpont
  • Késleltető jelenetek
  • Végkifejlet
  • Befejezés

A világirodalom egyik legnagyobb hatású, legismertebb szerzőjéről, William Shakespeare-ről (1564-1616) nem sokat tud az irodalomtörténet: oly bizonytalanok vagyunk személyét illetően, hogy még az is felmerült, hogy talán nem is ő alkotta a neki tulajdonított életművet. Feltételezett életútját tekintve csupán hiányos és pontatlan adatok állnak rendelkezésünkre.

Lássuk, mik ezek!

1564-ben született egy Stratford-upon-Avon nevű angliai kisvárosban gazdag polgári apa (John Shakespeare) és földbirtokos családból származó anya (Mary Arden) gyermekeként.

A középosztálybeli, vagyonos család később elszegényedett, s a fiatal Shakespeare tovább tetézte szégyenüket: tizennyolc évesen kénytelen volt feleségül venni a nála nyolc évvel idősebb Anne Hathawayt, mert már útban volt a gyerek.

Egyikük se számított jó partinak: a lánynak alig volt hozománya, Shakespeare-nek nem volt se mestersége, se vagyona. Néhány évvel és két újabb gyerekkel később elhagyta családját és felcsapott vándorszínésznek.

A reneszánsz Anglia költőcsillaga nem volt kalandor természetű, nem élt lángelméhez illő rendhagyó életet: a kor gyakorlatias, vállalkozó szellemének megfelelő karriert épített fel.

A ránk maradt dokumentumok alapján azt mondhatjuk, attól eltekintve, hogy huszonöt évig külön élt családjától (bár rendszeresen hazajárt, és a keresett pénzt hazaadta), viszonylag normális, rendes ember volt, aki józan, igyekvő átlagéletet élt.

Londonban lett színész és drámaíró, három évvel érkezése után Titus Andronicus című darabjával átütő sikert aratott. A fennmaradt adatok szerint 1592-ben már olyan sikeres volt, hogy meg is gazdagodott: több telket, birtokot, apjának nemesi címet vásárolt.

1594-től saját állandó színitársulata volt, amely 1599-ben színházat alapított, Globe Színház néven (alaptőkéjéhez Shakespeare is hozzájárult, így főrészvényesként őt illette a közös bevétel tizede).

A színészmesterséggel 1607-ben hagyott fel. Utolsó éveiben már a világtól elzárkózva élt, egyre több időt töltött szülővárosában. Itt is halt meg 1616-ban, állítólag pont a születésnapján, április 23-án.

Írói munkássága

Shakespeare 37 színművet, 154 szonettet és 2 elbeszélő költeményt írt. Mintegy 20 éven át alkotott, de 1594 előtti művei még csupán a kísérletezés időszakát fémjelzik.

Pályája elején főleg régebbi drámák átdolgozásával foglalkozott (ilyen kölcsönvett anyagból született a Rómeó és Júlia is).

Akkoriban nem volt követelmény, hogy a művek eredeti témákat dolgozzanak fel: tehetséges szerzőnek nem az számított, aki maga találja ki a cselekményt, hanem az, aki a már ismert történetet hatásosabban elő tudja adni, mint bármely elődje.

1595-től számítjuk első korszakát, amikor majdnem összes királydrámáját megírta (II. Richard, III Richard, IV. Henrik, V. Henrik, VI. Henrik stb.), tragédiái közül a Rómeó és Júliát, vígjátékai közül pedig olyan remekműveket, mint a Szentivánéji álom, az Ahogy tetszik és a Vízkereszt.

Szonettjeinek nagy részét is ebben a korszakában alkotta (a Shakespeare-i szonett tagolatlan, 14 sorból álló költemény, a legismertebb darab a LXXV. szonett).

Következő korszaka, amely 1601-1608-ig tartott, komorabb, de érettebb alkotásokat fémjelez. Ekkor születtek legkiválóbb tragédiái, mint a Hamlet, az Othello, a Lear király és a Machbeth.

Pályája legvégén (1608 és 1611 között) új drámatípust hozott létre, mely alapjában véve tragédia, de nem végződik tragikusan: a konfliktus megbocsátásban, kiengesztelődésben oldódik fel. Ide soroljuk a Téli rege és A vihar című regényes színműveket. Ezek a legérettebb alkotásai.

Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!




Szophoklész – Oidipusz király – Elemzés

Szophoklész Oidipusz király című tragédiájának elemzése

Bénigne Gagneraux, The Blind Oedipus Commending his Children to the Gods

Az elemzést Esszina készítette, ha hasznosnak találtad, kérlek nyomja egy lájkot a bejegyzés alatt! Köszi: Zsiráf

Az Oidipusz király olvasónaplóját itt találjátok!

Az elemzés vázlata:

    • Bevezetés
    • A mű keletkezésének történelmi háttere
    • A dráma alaphelyzete
    • A cselekmény kezdete
    • A konfliktus kibontakozása
    • Késleltető jelenetek
    • Tetőpont
    • A dráma végkifejlete
    • Jóslatok a görög tragédiákban
    • A dráma értelmezési lehetőségei:
      1. Analitikus dráma
      2. Sorstragédia
      3. Az önmegismerés drámája
      4. Ödipusz-komplexus: a freudi értelmezés
    • A bűn értelmezési lehetőségei
    • A mű fogadtatása és utóélete

Bevezetés

A kolónoszi születésű, Athénben alkotó Szophoklész (i. e. 496 – i. e. 406) kora legsikeresebb drámaírója volt, aki 24 alkalommal győzött a Dionüszosz-ünnepkor tartott drámaversenyen és élete folyamán több, mint 120 művet alkotott.

Több király is meghívta udvarába, de ő nem hagyta el az athéni közönséget, amely emberi és írói kiválósága miatt is nagyon szerette.

Számos újítást vezetett be az ókori görög színház működésében, mint például a fellépő színészek számának háromra növelése, vagy a díszletezés. A kórus taglétszámát is felemelte 12-ről 15 főre.

Színészként sem volt utolsó: szépségét, lant-és tánctudását korabeli elbeszélések méltatják. Két legemlékezetesebb szerepét – a labdázó phaiák királylányt, Nauszikaát, és egy mitikus énekmondót, Thamüriszt – olyan hatásosan játszotta, hogy Polügónotosz állítólag őt kérte fel modellnek a lanton játszó Thamüriszt ábrázoló festményéhez.

Hangja azonban nem volt elég erőteljes ahhoz, hogy saját darabjaiban beszélő színészként is fellépjen, így az ő újítása volt a színészmesterség és a költői tevékenység szétválasztása is.

Az ókori görög dráma fejlődésében Arisztotelész szerint Szophoklész művei jelentik a csúcspontot.

Legkiválóbb darabjának tartják az i. e. 420-as évek elején bemutatott Oidipusz királyt, amely a thébai mondakörbe tartozik, s kb. 20 évvel az Antigoné után keletkezett, de annak előzményeit meséli el.

Már Arisztotelész is ezt a drámát tekinti tragédiaelmélete mintadarabjának, Poétikájában legtöbbször erre a műre hivatkozik. Szerinte tele van sikeres, művészileg szerencsés megoldásokkal; főleg a jellemábrázolást és a szerkezeti felépítést dicséri.

A mű keletkezésének történelmi háttere

A mű olyan történelmi időszakban született, amely vérzivatarával hozzájárult a szerző világszemléletének elkomorulásához, a műben érzékelhető pesszimizmushoz.

Ez az időszak ugyanis a peloponnészoszi háború ideje, amely i. e. 431-ben robbant ki. A háború a két legnagyobb görög városállam, Athén és Spárta között folyt, melyek féltékenyek voltak egymás politikai befolyására. A társadalmi rétegek közül az arisztokraták Spártát, a demokraták Athént támogatták.

Volt egy kis dór város, Megara, amelyet Athén blokád alá helyezett, így Megara az Athénnal rivális Spártához fordult segítségért, amelyet meg is kapott. Spárta többször betört Attikába, feldúlta a szántóföldeket – ezért a nép a városba, Athénba menekült, ahol pestisjárvány tört ki.

A járványnak Periklész is áldozatul esett, és maga a társadalmi rend is válságba került. Thuküdidész (i. e. ?460-?396) történetíró szerint a háború az emberi természet legtorzabb oldalát hozta felszínre: a háború alatt Athénban siralmas erkölcsi és biztonsági állapotok voltak – az emberek minden törvényt kezdtek semmibe venni, mert úgy érezték, életük és vagyonuk csak egy pillanatig lehet az övék.

Ez az oka, hogy az Oidipusz király c. tragédiában ennyire sötét életérzés szólal meg. Az Antigonéval összevetve azt látjuk, hogy míg az Antigonéban észlelhető némi pozitív végkicsengés is – igaz, hogy a hősnő meghal, viszont az általa képviselt értékek győznek és a zsarnok is megbűnhődik –, addig az Oidipusz király végén nem villan fel semmilyen reménysugár. Csupán az élet szomorúságába való beletörődést érezzük.

Bár feltételezni lehet, hogy a dögvész véget ér, erről egy szó sem esik már a darabban, melynek végkicsengése az, hogy az ember sorsa végső soron tragikus és boldogtalan.

Az élet olyan, mint az árnyék vagy a pára: ingatag és bizonytalan. Még boldog időszakainkban is mindig ott les ránk a boldogtalanság – ami nem bűneinkért van ránk mérve, hanem mert a sorsunk alapvetően szenvedés s szerencsétlenség.

Ez a komor világkép a háború valóságából nőtt ki: ahogy az athéni társadalom belső ellentmondásaira fény derült, s a szép látszat mögött felszínre jöttek a feszültségek, úgy hatja át a drámát is a ragyogó felszín mögött megsejtett tragédia.

Szophoklész arra figyelmeztet, hogy ne üljünk fel a látszatnak, a hamis illúzióknak, hanem bátran, következetesen nézzünk szembe a rideg valósággal, mint Oidipusz, s ne ámítsuk magunkat.

Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!




Az Iliász és az Odüsszeia embereszménye

Embereszmény az Iliászban és az Odüsszeiában

A elemzést Esszina készítette, ha hasznosnak, érdekesnek találtad, kérlek ismerd el a munkáját egy lájkal a bejegyzés alatt! Köszi: Zsiráf

Az írás vázlata:

  • Bevezetés
  • Az arisztokratikus ideológia virágzása és hanyatlása
  • Milyen a két mű főhőse?
  • A két mű felfogása életről és halálról
  • A szerző világképe és a főhős által képviselt emberideál
  • Az új korszak ideológiája
  • A példaadás két útja
  • Az eltérő embereszmény jelentősége

Bevezetés

Az európai irodalom, az egyetemes európai kultúra kezdetét az ógörög irodalom jelenti, hiszen az antik eposzok világ- és emberszemlélete fontos hatást tett a későbbi korok szerzőire.

Talán legnagyobb felfedezésük, hogy minden élőlény közt az ember a leghatalmasabb (ebből az emberközpontúságból fakadóan isteneiket is emberi formában ábrázolták).

A két homéroszi eposz, az Iliász és az Odüsszeia valószínűleg eltérő időpontban keletkezett: a trójai háborút elbeszélő Iliász az i. e. 8. században, a háború utáni időszakban játszódó Odüsszeia viszont, úgy tartják, egy emberöltővel később.

Ennek a feltételezésnek többek között az a tény szolgáltat alapot, hogy a két mű között jelentős világnézeti különbségek vannak: a bennük ábrázolt embereszmény annyira eltér, hogy nem lehetnek ugyanannak a kornak a termései.

Ha összehasonlítjuk a két művet, világossá válik, hogy az Iliász az arisztokrácia hősi világát képviseli, míg az Odüsszeia egy új, demokratikusabb, polgáribb életideált közvetít.

Az arisztokratikus ideológia virágzása és hanyatlása

Abban a korban, amikor az Iliász született, az arisztokrácia abszolút hatalom birtokosa volt, mely azon a meggyőződésen alapult, hogy ők a „legjobbak” (aristoi), vagyis – mivel harcok során, tettekben bizonyították vezetésre való rátermettségüket – családjuk presztízzsel rendelkezik.

Közösségükön belül nemzedékről nemzedékre öröklődött tekintélyük, s szemléletük szerint a nemes származás egyenlő az uralkodás jogával és képességével.

Lovas-harcos előkelőségek lévén a gazdasági és a katonai fölény is a kezükben volt: anyagi erejük miatt ők adták a katonaság legütőképesebb részét, a lovasságot, amellyel szemben a gyalogság szerepe akkor még elenyésző volt.

Tehát sok tényezőnek köszönhetően az arisztokrácia feltétlen hatalommal bírt a köznéppel szemben, s ennek folytán eleinte szokás alapján, később törvény szerint kizárólagos közfunkciók illették meg, vagyis előjogokkal, kiváltságokkal bíró rendként emelkedett ki a köznépből.

Az arisztokrácia szilárd helyzetét, a viszonylagos társadalmi egyensúlyt az segítette elő, hogy az arisztokraták érdekei egybeestek a nép érdekeivel. Hősiességük a közösség érdekeit szolgálta, ezért a közösség mind anyagi, mind erkölcsi elismeréssel adózott nekik: a zsákmány elosztásakor a hősök külön tiszteletajándékot kaptak.

Ez azt is kifejezte, hogy az adott arisztokrata felülemelkedett az átlagos emberi színvonalon, s ezáltal méltó lett arra, hogy híres legyen, s nevét dalokba foglalva örökítsék tovább az utókorra. A hírnév ugyanazt jelentette erkölcsi értelemben, mint a tiszteletajándék anyagi értelemben.

Szintén az arisztokrácia uralmi igényét támasztotta alá a dicső ősöktől való leszármazás, akikhez méltónak kellett lenniük.

De kik voltak ezek a dicső ősök? A mükénéi kor ragyogása és az utána következő „sötét kor” viszonyai olyan kiáltó ellentétben álltak egymással, hogy a mükénéi kor utólag visszanézve megszépült, s a dicső múltat jelentette: példakép és vigasz volt.

Az arisztokrácia korában tehát hittek az emberek abban, hogy létezett egy hőskor, s az akkor élő emberek sokkal különbek voltak a későbbieknél. Ezt a hagyományt a költészet tartotta fenn, s az egész közösség tisztelte az ősöket, a hőskor csodált alakjait.

Aki megközelítette az ősök nagyságát, hősiességét valamilyen tette folytán, ugyanolyan elismerés illette meg, mint az ősöket, így a hírnév döntő jelentőségű volt az arisztokrácia hatalmának szempontjából.

Értékrendjükben olyan súllyal bírt, hogy fontosabb volt az életnél is: a hősi halál a nyirkos és sötét alvilágba való leszállást hozza ugyan, amitől borzadtak, de még mindig inkább választották ezt, mint a dicstelen életet. Uralkodásra való joguknak ugyanis előfeltétele volt, hogy méltók legyenek a dicső ősökhöz.

A hősi epika társadalmi szerepe természetesen az volt, hogy az arisztokrácia kiváltságos helyzetét igazolja: magasztalja a közösség által tisztelt ősöket, bizonyítsa a mai hősök tőlük való leszármazását, és példaképet állítson az arisztokrácia elé. Ezt a feladatot az epika addig tudta ellátni, amíg a nép és az arisztokrácia érdekei egybeestek.

Igen ám, de amikor a társadalom fejlődése folytán bekövetkezett egy szakadás, s az arisztokrácia és a nép érdekei már nemcsak eltértek egymástól, hanem szemben is álltak egymással, akkor ez a két társadalmi réteg távolodni kezdett és értéknek is már más dolgokat tekintett.

A hősi ideológia tehát már csak az arisztokrácia szemében érték, már nem tudja betölteni korábbi társadalmi funkcióját, s egy átmeneti kor következik, egy korszakhatár: az i. e. 8. század.

Ebben az átmeneti korban, a régi és az új eszmények határán születtek Homérosz eposzai.

Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!




Az ókori görög dráma

Az írást Esszina készítette, ha tetszett és hasznosnak találtad, akkor kérlek nyomj egy lájkot a bejegyzés alatt! Köszi: Zsiráf

A írás vázlata:

  • Bevezetés
  • A Dionüszosz-ünnepek
  • A drámaelőadás kialakulása és fejlődése
  • A dráma műnem sajátosságai az ókorban
  • A drámák szerkezete
  • A drámaversenyek
  • A tragédia műfaja
    • A tragédia felépítése
  • A komédia műfaja
  • Az ókori drámák jelentősége

A dráma, mint műnem kialakulása az i. e. 5. századra tehető, amikor a demokrácia megerősödött a görög városállamokban (poliszokban) és a polgárság (démosz, amely a „népet” jelentette: parasztokból, iparosokból, kereskedőkből állt) megerősödésével új életforma alakult ki, mely a kultúra virágzását is magával hozta.

Ennek az életformának része volt az ünnepek megülése is, mint pl. Dionüszosz, a bor és mámor istenének ünnepe, amelyből évente többet is rendeztek.

A Nagy Dionüsziát minden év márciusában-áprilisában tartották, és ennek részeként az isten dicsőítése céljából dithüramboszokat (Dionüszosz tiszteletére zengett énekeket) adtak elő. A görög dráma a történészek szerint ebből az ünnepből, ill. a dithüramboszból alakult ki.

A Dionüszosz-ünnepek

Ezek az ünnepek lényegében istentiszteletek voltak, ha nem is úgy zajlottak, mint a mai, keresztény istentiszteletek.

Zajos-vidám, mulatozós ünnepségekről van szó, melyeknek gyakran orgiába forduló rituális szerepjátékok is részét képezték.

Mivel Dionüszosz szent italát, a bort a görögök isteni nedűnek tartották, melynek segítségével levethetjük gátlásainkat és bepillantást nyerhetünk az isteni lét titkaiba, ezek a rituális szerepjátékok nem önmagáért való részegeskedést jelentettek.

Az ókori ember hite szerint a bor hatásaként fellépő révület és mámor lehetőséget nyújt az istenséggel való találkozásra, így lényegében vallásos eseményként élték meg ezeket az orgiaszerű, rítusos szerepjátékokat, melyeket – Dionüszosz isten római mitológiában használt nevéből (Bacchus) – bacchanáliáknak is szoktunk nevezni.

Az ünnep első napján felvonultak a Dionüszosz-szoborral, amelyet körmenet vitt ki a városon kívüli szentélybe. Itt bikaáldozatot mutattak be az istennek, utána pedig vidám lakomákat tartottak, majd este fáklyafénynél visszavonultak a városba, és felállították az isten szobrát a színházban.

A második napon zajlott le a komédiaverseny, a 3-5. napon pedig a tragédiaverseny (azért tartott 3 napig, mert egy nap csak egy szerző műveit adták elő).

Eleinte csak a tavaszi Nagy Dionüszosz-ünnepen tartottak drámaelőadásokat, 442-től azonban már a Lénaiának nevezett januári Dionüszosz-ünnepen is játszottak vígjátékokat, majd 432-től tragédiákat is.

A drámaelőadás kialakulása és fejlődése

Eleinte 50 ifjúból álló kórus énekelte meg Dionüszosz oltára előtt az isten tetteit, szenvedéseit, halálát és újjászületését, később pedig kivált közülük egy karvezető (ún. koriphaiosz = élen álló), aki szóban mondott el egy-egy részletet Dionüszosz életéből, amelyre a kar többi tagja hódoló énekkel válaszolt.

Később kivált a karból még egy személy, az első „színész”, aki főként a kar énekét és táncát magyarázta a közönségnek, és olykor válaszolgatott a karnak – pontosabban a karvezetővel folytatott párbeszédet. Felléptetése Theszpisz, a legendás attikai tragédiaköltő-színész nevéhez fűződik.

Később más szerzők is bevezettek újításokat: Aiszkhülosz például kettő színészt állított ki, Szophoklész pedig már hármat.

A két színész kiemelése azt hozta magával, hogy a kar szerepe csökkent, a párbeszédes részeké pedig megnőtt. Három színész kiemelése pedig azzal az eredménnyel járt, hogy a párbeszédekben már bonyolultabb cselekményt is elő lehetett adni.

Ennek következtében a kórus szerepe még jobban lecsökkent, a színészeké viszont jelentősen megnőtt.

A legfontosabb újítás tehát kétségtelenül Szophoklészé, aki a színészek számának növelésén túl még a díszletezést is bevezette. A korábbi színpadi szabályok egyébként később annyira fellazultak, hogy Euripidész már annyi színészt szerepeltethetett darabjaiban, amennyit jónak látott.

A művek témája is megváltozott: már nem Dionüszosz istenről szóltak a darabok, hanem a trójai, mükénéi vagy thébai mondakörök tragikus sorsú hőseiről.

Tudomásunk szerint Aiszkhülosz volt az első szerző, aki már nemcsak Dionüszosz-történeteket dolgozott fel, hanem más mítoszokat is színre vitt. Az ő drámáiban azonban még nagyon hangsúlyos a vallásos elem, míg Szophoklész már függetlenedett az istentiszteletek hatásától, így lényegében a dráma általa vált önálló műfajjá.

Az ókori görög drámáról szóló írásnak még nincs vége, kattints lejjebb az oldalaknál a folytatáshoz!

Az ókori görög színház

Az Antigoné és az Oidipusz király című tragédiákhoz kapcsolódóan úgy gondoltam, hogy érdemes lenne egy kicsit jobban elmerülni az ókori görög színház kialakulásában, fejlődésében, jelentőségében. Íme.

Az írást Esszina készítette, ha tetszett és hasznosnak találtad, akkor kérlek nyomj egy lájkot a bejegyzés alatt! Köszi: Zsiráf

Az ókori görög színház című íráshoz kapcsolódó, ajánlott bejegyzés:

Az írás vázlata:

  • Bevezetés
  • A színházak keletkezése
  • A színház, mint építmény
  • Színházi kellékek és színpadkép
  • A színházi előadások rendje
  • A színdarabok társadalmi szerepe és hatása
  • Az ókori görög színház utóélete

Az ókori színjátszás a vallási élethez kapcsolódó dramatikus szertartásokból, népszokásokból alakult ki, amelyeknek egyes elemei (pl. meghaló és feltámadó istenek) nemcsak az antik görög, hanem más népcsoportok (mezopotámiai, egyiptomi, dél-amerikai) kultúrájában is megjelentek.

Krétán már az archaikus (knósszoszi) korban (i. e. 7-6. század) olyan kultikus szertartásokat tartottak, amelyeknek az állatviadalok, akrobatikus mutatványok, énekes-táncos, színjátékszerű betétek is részét képezték.

A mükénéi korból (i. e. 16-12. sz.) fennmaradtak olyan ábrázolások, amelyeken jelmezbe öltözött férfiak állatformájú démonokat, isteneket személyesítenek meg – ilyen állatalakokat később az attikai vázaképeken is találunk (i.e. 6. sz.).

Az istenekhez kapcsolódó szertartásokban jelentős szerepet kaptak a dramaturgiai elemek, melyeket már a színjátszás elődjének lehet tekinteni.

Például az attikai Eleusziszban Démétérnek, a földművelés istennőjének tiszteletére titkos szertartást rendeztek, ezt nevezték eleusziszi misztériumoknak. Hozzá tartozott a szertartáshoz annak a történetnek az eljátszása is, hogy hogyan vesztette el Démétér istennő a leányát, Korét (akit az alvilág istene, Hádész rabolt el), és hogyan bánkódott utána, hogy kereste meg.

Azoknak a termékenységi rítusoknak pedig, amelyek Artemisznek, a vadászat istennőjének és Dionüszosznak, a bor és a mámor istenének kultuszához kötődtek, elmaradhatatlan része volt a dramaturgikus elem.

Ezek olyan orgiába fúló, szexuálisan túlfűtött szertartások voltak, melyeken az extázisig fokozódó tánc és az álarc tette lehetővé az egyéniség levetését, az álarc viselőjének átalakulását, Dionüszosz istennel való azonosulását a szertartás idejére.

A táncok résztvevői jelmezt is viseltek: ujjatlan tunikát, amit a has résznél kitömtek, mellé pedig valamilyen állatra utaló kiegészítőt használtak, vagy a falloszt, amely a férfitermékenység jelképe volt.

A színházak keletkezése

Mint említettük, a dramaturgikus elem igen jelentős szerepet kapott a vallási kultuszban, így nem meglepő, hogy a színház eredetileg kultikus hely volt a görögök számára, ahol istentiszteleteket tartottak.

Az első színházak Dionüszosz isten tiszteletére épültek. A boristen tiszteletét Peiszisztratosz (athéni türannosz, i. e. 608-527) tette hivatalos kultusszá Athénban (politikai okokból), és a Dionüszosznak építendő szentély színhelyéül az Akropolisz déli lejtőjét jelölte ki.

A szentély legrégibb templomát az i. e. 6. században emelték, majd az i. e. 5. században építettek mellé egy újabbat. A két épület előtt állt az isten oltára. I. e. 420 körül oszlopcsarnokot emeltek, hogy a kultusz színterét elválasszák a színháztól.

A görögök évente négy Dionüsziát rendeztek, melyeken az isten tiszteletére egy kórus ún. dithüramboszokat (kardalokat) adott elő.

A falusi Kis Dionüszián, amelyet január végén, február elején tartottak, a telet búcsúztatták (ez a jókedvű ünnep a nálunk is ismert farsanghoz volt hasonló). Az itt előadott dithüramboszokból alakult ki később a szatírjáték és a komédia.

A tavaszi Nagy Dionüszosz-ünnep, mely minden év áprilisában-májusában került megrendezésre, komorabb hangulatú volt: erre az alkalomra az isten életéről, Héra istennőnek köszönhető szenvedéseiről írtak énekeket.

Ez a tavaszköszöntő Dionüszia 6 napig tartott, az egész lakosság részt vett rajta, és ebben az időszakban nem végeztek semmilyen hétköznapi tevékenységet. Az ünnepséget az állam szervezte és valamelyik gazdag polgár finanszírozta.

A színielőadás tehát a Dionüszosz-kultusz szerves része volt, vallási esemény.

Mivel a templomokba csak a szakrális vezetők és beavatottak léphettek be, a beavatatlanok tömegei a templom körüli téren és a színházban tartózkodtak (a kereszténység megjelenéséig bevett szokás volt, hogy a beavatatlanokat kizárták a templomi gyakorlatból). A nagy tömegek a vallási élményt a színházban élték meg, ezért nem volt mindegy, milyen a szerkezete, tájolása.

Az ókori görög színházról szóló írásnak még nincs vége, kattints lejjebb az oldalaknál a folytatáshoz!