Akhilleusz haragja

Akhilleusz haragja

 

A két homéroszi eposszal már elég sokat foglalkoztunk az oldalon. Volt szó a trójai háború kirobbanásának okáról, a trójai falóról, arról, hogy egyáltalán létezhetett-e a faló, Odüsszeusz kalandjairól és ellenfeleiről a kalandozások során, illetve megemlékeztünk Akhilleusz pajzsáról is.

Kutattuk azt a kérdést, hogy egyáltalán létezett-e Homérosz, és vizsgáltuk az Iliász és az Odüsszeia eltérő embereszményét is.

Ebben a bejegyzésben egy másik érdekes és fontos dologról lesz szó: Akhilleusz haragjáról.

Az Iliászt ugyanis szokás a HARAG eposzának is nevezni, nem véletlenül, hiszen ez a szélsőséges, de nagyon is emberi érzelem fontos szerepet kap a műben.

Akhilleusz haragjáról Palatinus Lili, az Ókori Töredékek blog szerkesztő/háziasszonya írt nekünk egy érdekes posztot. 

Miért haragszik Akhilleusz? Jogos-e a haragja? Milyen következményekkel jár ez a harag a görögökre, sőt, magára Akhilleuszra? Kiderül a posztból…

Fogadjátok sok lájkkal! 🙂

 

Az Iliászt olvasni az irodalom egyik legnagyobb kalandja. Miért is? Mert semmi nincs benne, amiről azt gondolod, hogy ott kéne lennie. És mégis minden benne van, ami számít: a legnagyobb kaland, a trójai háború.

A háború tizedik évében csöppenünk bele a történetbe, és természetes, hogy mindent tudunk, ami ezelőtt történt. Ez (is) Homérosz nagysága, hogy annyira természetes és mégis, amit a szemünk elé tár, az minden csak nem magától értetődő: az isteni lényeg az emberben.

Tíz éve tart a háború, görögök a trójaiak ellen, végül is görög görög ellen harcol. És gyakorlatilag ebben a tíz évben nem történt semmi – nem dőlt el a csata, egyik fél sem bizonyult erősebbnek a másiknál. De miért?

Hiszen itt van Akhilleusz, aki már az eposz olvasása előtt is hatalmas, isteni, rettenthetetlen és legendás hős, minden harcos eszményképe és évezredek ideálja; és itt van Hektór, a szelíd állat, aki jó fia az apjának, szerető férje a feleségének, gondos apja a gyermekének, és közben Trója védelmezője, a kulcs, a szent totem, az egyetlen, aki képes megvédeni a várost.

Mégis, itt vagyunk tíz éve, és semmi nem történt

Franz von Matsch festménye a Hektór holttestét hurcoló Akhilleuszról
Franz von Matsch festménye a Hektór holttestét hurcoló Akhilleuszról

. Mintha az istenek sem akarnák, hogy véget érjen a háború.

Ám Homérosz nem véletlenül csap ekkor a húrok közé, mert itt és most, ezen a ponton történik valami. Valami fontos, ami megváltoztatja a történet menetét és megváltoztatja a világot is, melyben élünk.

Homérosz, aki talán nem is létezett, mert még a gondolatra is irigyek vagyunk, hogy valaki olyat alkotott, amit ember soha többé nem tudott megismételni, ez a Homérosz az első szóval mintegy kést döf a trójai háború fehér húsába, és ez az egyetlen szó vérvörös patakként folyik végig a történeten: HARAG.

„Haragot, istennő zengd Péleidész Akhileuszét,

vészest, mely sokezer kínt szerzett minden akhájnak,”

Ez a harag Akhilleusz haragja. Akhilleusz az egész történet középpontja, az ő világa, az ő szemével látunk és érzünk mindent, az ő háborúját vívjuk meg.

Akhilleusz úgy érkezett Trójába, hogy belőle bizony hős lesz, rá az örök hírnév, a halhatatlanság vár.

És mégis, a hősök élete sem könnyű: nem lehet csak úgy végigmenni az úton. Akhilleusz haragja adja meg az irányt a történéseknek. És amíg azt hisszük, hogy a háború az istenek játéka, akik úgy játszanak az emberekkel, mint az ólomkatonákkal, a háború egyetlen ember belső világa.

Akhilleusz emberként érkezik Trójába, bár nyilván, a Thétisztől kapott sebezhetetlensége, mely a sarkára nem vonatkozik, azért vakmerőbbé teszi, mint például Odüsszeuszt, aki jobban vigyáz a testi épségére.

Mégis egy embert látunk, egy fiatal férfit, akinek meg kell küzdenie az isteni örökségével és a végzetével.

És ez az isteni öröksége az, ami megkülönbözteti őt a többiektől: Akhilleusz életében is isteni. Isteni benne a haragja is, ahogyan az első mondat, egyetlen mondat kifejezi és leírja azt a pusztító erőt, ami népek sorsát fogja eldönteni.

A harag okát csak később tudjuk meg: dögvész tizedeli a tábort, és Akhilleusz szeretne ennek a végére járni, hogy mi az oka, és gyűlést hív össze.

A posztnak még nincs vége, kattints a folytatáshoz!




Magyar rabok a Héttoronyban

A Héttorony (Jedikula) története

Török Bálintnak a Héttoronyból való kiszabadítása az Egri csillagok harmadik részének központi problémája. A mentőakció ötletét Dobó István veti fel (jellemzés itt, életrajz itt), a sikertelen kivitelezést pedig Bornemissza Gergely (jellemzés itt, életrajz itt), Mekcsey István, Cecey Éva, Török Bálint két fia és Sárközy, a ragyás cigány (jellemzés itt) hajtják végre.

Mint ahogy az gyakran előfordul az Egri csillagokban, Gárdonyi a konstantinápolyi kaland során is mesterien keveri a valós és kitalált eseményeket. Hiszen Török Bálint valóban a Héttorony foglya volt, habár a valóságban nem indult a kiszabadítására semmilyen kalandos akció.

A Héttorony azonban van olyan emblematikus hely a magyarság számára, hogy mindenképpen megér egy posztot.

Ebben van segítségünkre a Történelmiportré blog szerkesztője/szerzője, Béres Attila, aki kanyarított nekünk egy ismeretterjesztő posztot a témában.

Ha tetszett az írása, akkor kérlek ismerd el a munkáját egy lájkkal a bejegyzés alatt! Köszi: Zsiráf

A szó Attilláé:

Amióta az emberiség államokat hozott létre, megjelentek olyan intézmények, és épületek, amelyeket ma már szinte természetesnek gondolunk. Ezek közé tartoznak a börtönök, ahol napjainkban külön a férfiak és külön a nők töltik azon idejüket, amit a bíróság megítélt számukra az általuk elkövetett „gonosz” tettek miatt.

Ez a jelen, de a múltban ez egészen más volt.

A középkor sötét századaiban a bűnözőkre nem fecséreltek túl sokat. Egy gyors, meg sokszor jó alapos kínzás, beismerő vallomás, ítélet majd végrehajtás jelentette a szokásos forgatókönyvet.

De aki nem bűnöző volt, hanem pl. értékes, sok pénzt, váltságdíjat, cserét érő fogoly, az ilyeneket bizony hét lakat alatt őrizni kellett. Aztán ott voltak a politikai ellenfelek, veszélyes családtagok, bárki, aki valamit ártott az aktuális hatalomnak. Szóval széles paletta volt az, ami miatt valaki börtönbe kerülhetett.

Európa szerte épültek olyan várak, amelyek a védelem mellé ezt a funkciót is megkapták, és így a mindenkori hatalom számára egyfajta szimbólumok is lettek.

Ott van Angliában a Londoni Tower, Franciaországban a Bastille erőd, és nem utolsó sorban a nekünk, magyaroknak emlékekkel bíró Héttorony Törökországban, melyet most közelebbről is megismerünk.

Kezdjük a helyszín ismertetésével.

Isztambul (történelmi nevein Bizánc/Konstantinápoly) közel 14 millió főnyi lakosságával Törökország legnagyobb városa. A Márvány-tenger partján fekvő ősi város az egyik legnagyobb és a legtovább fennálló iszlám világbirodalom, az Oszmán Birodalom fővárosa, szultáni székhelye (1453–1923) volt több évszázadon keresztül.

A városnak sok híres épülete van, amelyeket minden évben turisták százezrei keresnek fel. A kevésbé látogatottak közé tartozik a Héttorony, melynek magyar neve a török Yedikule tükörfordítása.

Az erődöt az I. Theodosius (378-395) bizánci császár által emeltetett Arany Kapuból alakították ki, amely eredetileg diadalkapunak épült. II. Theodosius kötötte össze a kaput a városfalakkal és ezáltal a város legfontosabb bejárati kapuja lett.

Bizánc elfoglalásakor II. Mehmed (el-Fatih, a Hódító szultán) csak romokat talált a Héttorony helyén, de 1457-1458 folyamán kijavíttatta a tornyokat, és nagy erőddé alakította azokat át, plusz tornyokkal látta el, így lett azok száma hét.

A Jedikula alaprajza 1685-ből

A korai időkben előbb kincstárként, majd a janicsárok szállásaként, később hosszú időn át pedig börtönül szolgált. A börtön II. Mahmud szultán uralkodásáig (1808-1839) működött, aminek bezárása után lőporgyárat hoztak itt létre.

A Héttorony börtönét 1895-ben múzeummá minősítették át, és azóta látogatható. 1958-70 között Törökország első női építészeinek egyike, Cahide Tamer végzett itt rekonstrukciós munkálatokat, de még napjainkban is elég romos állapotban van, ami talán annak is köszönhető, hogy a turisták legtöbbje nem erre kíváncsi, nem tartozik a legfontosabb látványosságok közé. De mindez nem von le semmit a történelmi értékéből.

A Héttoronyba nemcsak külföldi követek, különböző nemzetekhez tartozó neves személyiségek, főtisztek raboskodtak. Sok török is halt meg itt, a krónikák szerint hét trónfosztott szultán is itt végezte be életét, az áldozatok fejeit pedig elrettentő példaként az erőd falaira tűzték ki, más leírások szerint levágott fejüket a „Vérkút”-ba dobták.

Tudni kell azonban, hogy a magas rangú rabok többnyire nem a Héttoronyban, hanem magánlakásokban éltek, misén vehettek részt, látogatókat fogadhattak és levelet is írhattak, így a foglyok jó része egészen elviselhető módon élte az életét.

A századok folyamán jó pár hazánkfia megfordult itt rövidebb, hosszabb időre. De olyan, aki élve onnan hazajött, nagyon kevés van, legtöbbje itt fejezte be földi pályafutását.

Bekerülni volt a legkönnyebb, kikerülni pedig a legnehezebb.

A posztnak még nincs vége, kattints a folytatáshoz!




Szophoklész – Oidipusz király – Elemzés

Szophoklész Oidipusz király című tragédiájának elemzése

Bénigne Gagneraux, The Blind Oedipus Commending his Children to the Gods

Az elemzést Esszina készítette, ha hasznosnak találtad, kérlek nyomja egy lájkot a bejegyzés alatt! Köszi: Zsiráf

Az Oidipusz király olvasónaplóját itt találjátok!

Az elemzés vázlata:

    • Bevezetés
    • A mű keletkezésének történelmi háttere
    • A dráma alaphelyzete
    • A cselekmény kezdete
    • A konfliktus kibontakozása
    • Késleltető jelenetek
    • Tetőpont
    • A dráma végkifejlete
    • Jóslatok a görög tragédiákban
    • A dráma értelmezési lehetőségei:
      1. Analitikus dráma
      2. Sorstragédia
      3. Az önmegismerés drámája
      4. Ödipusz-komplexus: a freudi értelmezés
    • A bűn értelmezési lehetőségei
    • A mű fogadtatása és utóélete

Bevezetés

A kolónoszi születésű, Athénben alkotó Szophoklész (i. e. 496 – i. e. 406) kora legsikeresebb drámaírója volt, aki 24 alkalommal győzött a Dionüszosz-ünnepkor tartott drámaversenyen és élete folyamán több, mint 120 művet alkotott.

Több király is meghívta udvarába, de ő nem hagyta el az athéni közönséget, amely emberi és írói kiválósága miatt is nagyon szerette.

Számos újítást vezetett be az ókori görög színház működésében, mint például a fellépő színészek számának háromra növelése, vagy a díszletezés. A kórus taglétszámát is felemelte 12-ről 15 főre.

Színészként sem volt utolsó: szépségét, lant-és tánctudását korabeli elbeszélések méltatják. Két legemlékezetesebb szerepét – a labdázó phaiák királylányt, Nauszikaát, és egy mitikus énekmondót, Thamüriszt – olyan hatásosan játszotta, hogy Polügónotosz állítólag őt kérte fel modellnek a lanton játszó Thamüriszt ábrázoló festményéhez.

Hangja azonban nem volt elég erőteljes ahhoz, hogy saját darabjaiban beszélő színészként is fellépjen, így az ő újítása volt a színészmesterség és a költői tevékenység szétválasztása is.

Az ókori görög dráma fejlődésében Arisztotelész szerint Szophoklész művei jelentik a csúcspontot.

Legkiválóbb darabjának tartják az i. e. 420-as évek elején bemutatott Oidipusz királyt, amely a thébai mondakörbe tartozik, s kb. 20 évvel az Antigoné után keletkezett, de annak előzményeit meséli el.

Már Arisztotelész is ezt a drámát tekinti tragédiaelmélete mintadarabjának, Poétikájában legtöbbször erre a műre hivatkozik. Szerinte tele van sikeres, művészileg szerencsés megoldásokkal; főleg a jellemábrázolást és a szerkezeti felépítést dicséri.

A mű keletkezésének történelmi háttere

A mű olyan történelmi időszakban született, amely vérzivatarával hozzájárult a szerző világszemléletének elkomorulásához, a műben érzékelhető pesszimizmushoz.

Ez az időszak ugyanis a peloponnészoszi háború ideje, amely i. e. 431-ben robbant ki. A háború a két legnagyobb görög városállam, Athén és Spárta között folyt, melyek féltékenyek voltak egymás politikai befolyására. A társadalmi rétegek közül az arisztokraták Spártát, a demokraták Athént támogatták.

Volt egy kis dór város, Megara, amelyet Athén blokád alá helyezett, így Megara az Athénnal rivális Spártához fordult segítségért, amelyet meg is kapott. Spárta többször betört Attikába, feldúlta a szántóföldeket – ezért a nép a városba, Athénba menekült, ahol pestisjárvány tört ki.

A járványnak Periklész is áldozatul esett, és maga a társadalmi rend is válságba került. Thuküdidész (i. e. ?460-?396) történetíró szerint a háború az emberi természet legtorzabb oldalát hozta felszínre: a háború alatt Athénban siralmas erkölcsi és biztonsági állapotok voltak – az emberek minden törvényt kezdtek semmibe venni, mert úgy érezték, életük és vagyonuk csak egy pillanatig lehet az övék.

Ez az oka, hogy az Oidipusz király c. tragédiában ennyire sötét életérzés szólal meg. Az Antigonéval összevetve azt látjuk, hogy míg az Antigonéban észlelhető némi pozitív végkicsengés is – igaz, hogy a hősnő meghal, viszont az általa képviselt értékek győznek és a zsarnok is megbűnhődik –, addig az Oidipusz király végén nem villan fel semmilyen reménysugár. Csupán az élet szomorúságába való beletörődést érezzük.

Bár feltételezni lehet, hogy a dögvész véget ér, erről egy szó sem esik már a darabban, melynek végkicsengése az, hogy az ember sorsa végső soron tragikus és boldogtalan.

Az élet olyan, mint az árnyék vagy a pára: ingatag és bizonytalan. Még boldog időszakainkban is mindig ott les ránk a boldogtalanság – ami nem bűneinkért van ránk mérve, hanem mert a sorsunk alapvetően szenvedés s szerencsétlenség.

Ez a komor világkép a háború valóságából nőtt ki: ahogy az athéni társadalom belső ellentmondásaira fény derült, s a szép látszat mögött felszínre jöttek a feszültségek, úgy hatja át a drámát is a ragyogó felszín mögött megsejtett tragédia.

Szophoklész arra figyelmeztet, hogy ne üljünk fel a látszatnak, a hamis illúzióknak, hanem bátran, következetesen nézzünk szembe a rideg valósággal, mint Oidipusz, s ne ámítsuk magunkat.

Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!




Az Iliász és az Odüsszeia embereszménye

Embereszmény az Iliászban és az Odüsszeiában

A elemzést Esszina készítette, ha hasznosnak, érdekesnek találtad, kérlek ismerd el a munkáját egy lájkal a bejegyzés alatt! Köszi: Zsiráf

Az írás vázlata:

  • Bevezetés
  • Az arisztokratikus ideológia virágzása és hanyatlása
  • Milyen a két mű főhőse?
  • A két mű felfogása életről és halálról
  • A szerző világképe és a főhős által képviselt emberideál
  • Az új korszak ideológiája
  • A példaadás két útja
  • Az eltérő embereszmény jelentősége

Bevezetés

Az európai irodalom, az egyetemes európai kultúra kezdetét az ógörög irodalom jelenti, hiszen az antik eposzok világ- és emberszemlélete fontos hatást tett a későbbi korok szerzőire.

Talán legnagyobb felfedezésük, hogy minden élőlény közt az ember a leghatalmasabb (ebből az emberközpontúságból fakadóan isteneiket is emberi formában ábrázolták).

A két homéroszi eposz, az Iliász és az Odüsszeia valószínűleg eltérő időpontban keletkezett: a trójai háborút elbeszélő Iliász az i. e. 8. században, a háború utáni időszakban játszódó Odüsszeia viszont, úgy tartják, egy emberöltővel később.

Ennek a feltételezésnek többek között az a tény szolgáltat alapot, hogy a két mű között jelentős világnézeti különbségek vannak: a bennük ábrázolt embereszmény annyira eltér, hogy nem lehetnek ugyanannak a kornak a termései.

Ha összehasonlítjuk a két művet, világossá válik, hogy az Iliász az arisztokrácia hősi világát képviseli, míg az Odüsszeia egy új, demokratikusabb, polgáribb életideált közvetít.

Az arisztokratikus ideológia virágzása és hanyatlása

Abban a korban, amikor az Iliász született, az arisztokrácia abszolút hatalom birtokosa volt, mely azon a meggyőződésen alapult, hogy ők a „legjobbak” (aristoi), vagyis – mivel harcok során, tettekben bizonyították vezetésre való rátermettségüket – családjuk presztízzsel rendelkezik.

Közösségükön belül nemzedékről nemzedékre öröklődött tekintélyük, s szemléletük szerint a nemes származás egyenlő az uralkodás jogával és képességével.

Lovas-harcos előkelőségek lévén a gazdasági és a katonai fölény is a kezükben volt: anyagi erejük miatt ők adták a katonaság legütőképesebb részét, a lovasságot, amellyel szemben a gyalogság szerepe akkor még elenyésző volt.

Tehát sok tényezőnek köszönhetően az arisztokrácia feltétlen hatalommal bírt a köznéppel szemben, s ennek folytán eleinte szokás alapján, később törvény szerint kizárólagos közfunkciók illették meg, vagyis előjogokkal, kiváltságokkal bíró rendként emelkedett ki a köznépből.

Az arisztokrácia szilárd helyzetét, a viszonylagos társadalmi egyensúlyt az segítette elő, hogy az arisztokraták érdekei egybeestek a nép érdekeivel. Hősiességük a közösség érdekeit szolgálta, ezért a közösség mind anyagi, mind erkölcsi elismeréssel adózott nekik: a zsákmány elosztásakor a hősök külön tiszteletajándékot kaptak.

Ez azt is kifejezte, hogy az adott arisztokrata felülemelkedett az átlagos emberi színvonalon, s ezáltal méltó lett arra, hogy híres legyen, s nevét dalokba foglalva örökítsék tovább az utókorra. A hírnév ugyanazt jelentette erkölcsi értelemben, mint a tiszteletajándék anyagi értelemben.

Szintén az arisztokrácia uralmi igényét támasztotta alá a dicső ősöktől való leszármazás, akikhez méltónak kellett lenniük.

De kik voltak ezek a dicső ősök? A mükénéi kor ragyogása és az utána következő „sötét kor” viszonyai olyan kiáltó ellentétben álltak egymással, hogy a mükénéi kor utólag visszanézve megszépült, s a dicső múltat jelentette: példakép és vigasz volt.

Az arisztokrácia korában tehát hittek az emberek abban, hogy létezett egy hőskor, s az akkor élő emberek sokkal különbek voltak a későbbieknél. Ezt a hagyományt a költészet tartotta fenn, s az egész közösség tisztelte az ősöket, a hőskor csodált alakjait.

Aki megközelítette az ősök nagyságát, hősiességét valamilyen tette folytán, ugyanolyan elismerés illette meg, mint az ősöket, így a hírnév döntő jelentőségű volt az arisztokrácia hatalmának szempontjából.

Értékrendjükben olyan súllyal bírt, hogy fontosabb volt az életnél is: a hősi halál a nyirkos és sötét alvilágba való leszállást hozza ugyan, amitől borzadtak, de még mindig inkább választották ezt, mint a dicstelen életet. Uralkodásra való joguknak ugyanis előfeltétele volt, hogy méltók legyenek a dicső ősökhöz.

A hősi epika társadalmi szerepe természetesen az volt, hogy az arisztokrácia kiváltságos helyzetét igazolja: magasztalja a közösség által tisztelt ősöket, bizonyítsa a mai hősök tőlük való leszármazását, és példaképet állítson az arisztokrácia elé. Ezt a feladatot az epika addig tudta ellátni, amíg a nép és az arisztokrácia érdekei egybeestek.

Igen ám, de amikor a társadalom fejlődése folytán bekövetkezett egy szakadás, s az arisztokrácia és a nép érdekei már nemcsak eltértek egymástól, hanem szemben is álltak egymással, akkor ez a két társadalmi réteg távolodni kezdett és értéknek is már más dolgokat tekintett.

A hősi ideológia tehát már csak az arisztokrácia szemében érték, már nem tudja betölteni korábbi társadalmi funkcióját, s egy átmeneti kor következik, egy korszakhatár: az i. e. 8. század.

Ebben az átmeneti korban, a régi és az új eszmények határán születtek Homérosz eposzai.

Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!




A trójai faló története

A trójai faló története

Ha megkérdezünk 10 „utca emberét”, hogy mit tud az Iliászról, akkor heten a görögök falovas cselét fogják kiemelni. A maradék háromból ketten közlik, hogy Brad Pitt, a harmadik meg bután fog nézni és max. kér egy cigit, de ebbe most ne menjünk bele…

Ez azért érdekes, mert a trójai falóról mindenki hallott már, és annak ellenére kapcsolják az Iliászhoz, hogy abban nincs konkrét leírás a falóról és a görögök cseléről.

Az Iliász története ugyanis – bár Trója ostromát írja le – még a görög győzelem előtt befejeződik azzal, hogy Akhilleusz kiadja Hektór holttestét az apjának, Priamosz trójai királynak.

Az Iliász cselekménye tehát a falovas csel előtt játszódik, a történetben csak néhány utalás van a görögök majdani győzelmére, amit a falónak köszönhetnek.

A Homérosznak tulajdonított másik nagy eposz, az Odüsszeia pedig már bőven a görögök Trója felett aratott győzelme után játszódik. Viszont ebben a műben már van két komolyabb utalás is a falóra.

Az egyik a negyedik énekben található, amikor Szép Heléna elmeséli a látogatóba érkezett Télemakhosznak, Odüsszeusz fiának, hogy a trójai ostrom alatt neki, mármint Szép Helénának is volt köze a görögökhöz.

Egyszer akkor, amikor Odüsszeusz kilopta a várból a Palladiont (erről később még lesz szó), egyszer pedig akkor, amikor a trójaiak már bevontatták a falovat a várba, és Szép Heléna majdnem leleplezte a ló belsejében ücsörgő Odüsszeuszéket (erről is).

A másik utalás pedig a nyolcadik énekben van, amikor Odüsszeusz Alkinoosznál időzik és az ottani dalnok, Démodokosz énekli meg a történetnek azt a részét, amikor a trójaiak bevontatják a falovat a várba.

Tehát a trójai faló legendáját mindenki ismeri, csak éppen azt nem tudják, hogy honnan ismerik. Ahhoz, hogy megfelelő forrást is találjunk a történethez, Vergilius Aeneisét kell kézbe vennünk, aminek második énekében egészen korrekt leírást találunk a falóról.

Lássuk akkor kicsit részletesebben ezt a falovas dolgot.

Tudjuk, hogy a görögök 10 évig ostromolták Tróját. Más kérdés, hogy ezt valószínűleg rosszul tudjuk, nem maga az ostrom tartott 10 évig, hanem a trójai hadjárat.

Vagyis az Agamemnón vezérlete alatt egyesült görög seregek 9 évig Trója szövetségi rendszerét és hátországát zargatták és csak a 10. évben fordultak Trója városa ellen.

Ettől azonban még nem volt könnyebb dolguk, Trója ostroma kemény diónak bizonyult. Eleinte nem is bírtak vele a görögök, tehát kénytelenek voltak cselhez folyamodni. Ez a csel lett a faló.

A faló ötlete Odüsszeusz fejéből pattant ki, de ne szaladjunk ennyire előre, ugyanis a trójaiak birtokában volt valami, ami bevehetetlenné tette Trója várát/városát, legalábbis addig, amíg a trójaiak birtokolták.

Ez a valami pedig az Odüsszeia negyedik énekében is előkerülő Palladión volt.

A Palladión egy Pallasz Athénét ábrázoló szobor, amely az istennőt az egyik kezében lándzsával, a másikban pedig orsóval ábrázolja. A trójaiak hittek abban, hogy amíg a Palladión náluk van, addig a városuk bevehetetlen.

A trójai faló történetének még nincs vége, kattints a folytatáshoz!