Goethe – Faust – Olvasónapló

Johann Wolfgang Goethe Faust című drámájának részletes olvasónaplója jelenetenként

Mint azt mindenki tudja, Goethe gyakorlatilag egész életében dolgozott – kisebb-nagyobb megszakításokkal – a Fauston. A drámát végül két részre osztotta, az első részt nem szánta feltétlenül színpadra, ezért az nincs felvonásokat, csak jelenetekre tagolva.

A második rész viszont egyértelműen színpadi előadásra lett szánva, ezért felvonásokra és jelenetekre van osztva.

Iskola tananyag általában a Faust első része, a Margit-tragédia szokott lenni, de az olvasonaplopo.eu szereti végigvinni a dolgokat, ezért mindkét rész olvasónaplóját megtaláljátok lejjebb – két külön bejegyzésben.

Goethe – Faust – I. rész – Olvasónapló – A Margit-tragédia

Goethe – Faust – II. rész – Olvasónapló

Az olvasónaplóhoz kapcsolódó, ajánlott bejegyzés:

Létezett-e Faust? – Történelmi háttér




Goethe – Faust – II. rész – Olvasónapló

Johann Wolfgang Goethe – Faust – II. rész – Részletes olvasónapló jelenetenként

Goethe a Faust második részét eleve színpadra szánta – ellentétben az elsővel. Ennek megfelelően a rész felvonásokra és jelenetekre tagolódik.

Első felvonás, első jelenet – Kies tájék.

Főbb szereplők Időpont Helyszín
Áriel
Faust
? Mező, kies tájék

Az olvasónaplóhoz ajánlott bejegyzés:

Létezett-e Faust? – Történelmi háttér

Faust és Mefisztó tovább folytatják utazásukat. Ne feledjük, a szerződésük úgy szól, hogy Mefisztó minél többet megmutat Faustnak a világból, az érzéki és egyéb örömökből és gyönyörökből.

A Margit-tragédia azonban megviselte Faustot, most egy virágos mezőn alszik nyugtalanul.

Áriel, az angyal mond monológot az alvó Faust felett, arra kéri a szellemeket, hogy adjanak új erőt Faustnak, hogy folytatni tudja küldetését, a világ megismerését:

„Kik könnyedén e fej körül lebegtek,

bizonyuljatok nemes szellemeknek!

Csitítsátok a tusakvó szivet,

az önvád sajgó tűznyilát kivonva,

oszlatva az átélt rémségeket […]”

Felkel a nap, és ezzel együtt Faust is felébred. Monológjából kiderül, hogy Áriel sikerrel járt.

Faust újra erősnek és tettre késznek érzi magát, új kalandokra, új dolgok megismerésére vágyik.

Az olvasónaplónak még nincs vége, kattints  a folyatáshoz!




Goethe – Faust – I. rész – Olvasónapló

Johann Wolfgang Goethe – Faust – I. rész – Részletes olvasónapló fejezetenként

Az olvasónaplóhoz ajánlott bejegyzés:

Létezett-e Faust? – Történelmi háttér

A Faust három „előzék-szöveggel” kezdődik: Ajánlás, Előjáték a színpadon, Égi prológus. Ezeket összefoglalóan szokás nyitánynak is nevezni.

A mű színpadra állításánál ebből általában kettőt el szoktak hagyni: az Ajánlást és az Előjáték a színpadont.

Ajánlás:

A három versszakos ajánlásban Goethe visszatekint életére, annak szereplőire. Megállapítja, hogy olyan régóta foglalkozik már a Fausttal, hogy sok barátja, akik még éltek, amikor nekikezdett a műnek, mára már meghaltak, vagy szétszéledtek a nagyvilágban.

Előjáték a színpadon:

Az Előjáték a színpadon című jelenetben egy színházi darab színpadra állításának három fontos szereplője vitatkozik: az Igazgató, a Költő és a Komédiás (egyes fordításokban Bohóc).

A vita tárgya, hogy hogyan, milyen módon kell, érdemes egy művet színpadra állítani. A három vitatkozó három eltérő álláspontot képvisel:

Az Igazgató:

Pénzügyi szempontból közelíti meg a kérdést. Neki a bevétel, a siker a fontos, mindegy, hogy milyen eszközökkel éri el. A tömeget akarja szórakoztatni, mert a tömeg hozza a pénzt.

Pontosan tisztában van vele, hogy milyen emberek és miért látogatják a színházát: többségük könnyed szórakozásra vágyik, a mélyebb, elvont gondolatokat megfogalmazó darabokat vagy nem értik, vagy nem akarják érteni.

A színházi előadás számukra kikapcsolódás, a nőknek ürügy arra, hogy legszebb ruhájukat vegyék fel, a férfiak pedig utána kocsmázni, kártyázni mennek.

A Költő:

Az igazgatóval szemben viszolyog a tudatlan tömegtől, neki a művészi elmélyülés, önkifejezés, az alkotás, a teremtés számít. A Költőt jobban érdekli az, hogy mit fog szólni az Utókor a munkásságához, mint hogy zajos sikert arasson a jelenben.

A Komédiás:

Alapvetően az Igazgató nézeteit osztja, de amíg az Igazgató pontosan tisztában van egy-egy darab értékével és minőségével, és a pénzügyi siker érdekében akar könnyedebb műveket játszani, addig a Komédiás nem foglalkozik ilyen megkülönböztetéssel.

Neki a percnyi siker a fontos, a színpadon kapott elismerés, amit sokkal könnyebb elérni egy olyan darab szereplőjeként, ami érdekli az embereket. Márpedig a tömegnek – minden tömegnek – egyszerűen az igényei: legyen benne szerelem, hősiesség, hazugság, cselszövés, halál.

Vagyis míg a Költőt az Utókor foglalkoztatja, a Komédiást a Jelen.

A vita során összecsapnak az érvek, a Költő elutasítja az Igazgató és a Komédiás álláspontját, mire az Igazgató cinikusan rámutat, hogy a Költő vágyhat ugyan az Utókor elismerésére és foglalkozhat a művészi elmélyüléssel amennyit csak akar, de ha végignéz a közönségen, akkor rá kell jönnie, hogy az embereket ez a legkevésbé sem érdekli.

A jelenet mondanivalóját többféleképpen lehet értelmezni:

Az Igazgató, a Komédiás és a Költő álláspontja azt mutatja be, hogy ugyanazt az irodalmi művet többféle megközelítésben, többféle céllal lehet színpadra állítani, a másik oldalról pedig attól függően, hogy kik a befogadók (a nézők) eltérő lehet ugyanannak a darabnak a mondanivalója.

Egy másik értelmezés szerint a három figura vitája a művészet céljáról és értelméről szól: Mi a helyes? Kielégíteni a tömegigényt, vagy ellenkezőleg, nem törődni vele.

A vitának végül az Igazgató vet véget, az ő szava érvényesül, hiszen nála van a bevétel, a pénz.

Égi prológus:

A mennyországban vagyunk, ahol éppen a három arkangyal, Gábriel, Mihály és Rafael dicsőíti az Urat és nagy művét, a teremtést.

Jelen van Mefisztó is, vagyis az ördög. Ő természetesen nincs annyira elragadtatva a teremtéstől, mint az angyalok. Szerinte lehet, hogy jó dolog a mennyországban lenni, a földön azonban elég nyomorúságos az élet.

A földi világ „kisistene”, az ember élete nem áll másból, csak szenvedésből, ami nagyrészt annak köszönhető, hogy az Úr észt adott az embernek.

Érdekes módon az Úr nem nagyon tud ellent mondani Mefisztónak, egyetlen olyan embert tud csak felhozni, akire igazán büszke: Faust doktort, kedvenc „teremtményét”.

Mefisztó kijelenti, hogy ismeri Faust doktort, bár nincs nagy véleménye róla. Egész életében csak tanult, kutatott, kereste az igazságot, mégse jutott vele semmire, örök nyughatatlan, aki soha nem talál békére.

Az Úr szerint azonban bár igaz, hogy Faust sokat tévelyeg, de az igaz útról soha nem térne le.

Mefisztó rögtön lecsap erre a kijelentésre és fogadást ajánl az Úrnak: az ördög képes arra, hogy bárkit (Faustot is) megkísértsen, senki sem tud ellenállni neki.

Az Úr elfogadja a kihívást: a megállapodás (fogadás) szerint, amíg Faust a földön van, vagyis él, addig az ördög szabadon kísértheti, azaz megpróbálhatja letéríteni az igaz útról.

Mefisztó és az Úr is biztos a győzelmében:

  • Az Úr szerint: „az igaz ember bárhogy is hibázik, nagyon jól tudja, mely az igaz út.”
  • Mefisztó szerint: „S meglásd nem tart sokáig. Nyerésemben nem kétkedem parányit.”

Az olvasónaplónak még nincs vége, kattints a folytatáshoz!




Létezett-e Faust?

Létezett-e Faust?

Nos, a válasz talán nem meglepő módon az, hogy igen, de ismerhetitek már annyira az olvasonapopo.eu-t, hogy szeretünk utána járni a dolgoknak, ezért Esszina dobott össze egy remek írást a történeti Faustról.

Ahogy Szerzőnk tömören megfogalmazta: „Hát, nem volt egy szimpatikus ember a drága!” Ennél azért persze bővebben is kifejti főhősünk személyét, és hogy Goethén kívül még kit ihletet meg ez kétségtelenül furcsa ember, aki olyan mély nyomokat hagyott az irodalomban.

Fogyasszátok! 🙂

Zsiráf

A Faust névről ma már mindenkinek Goethe műve jut eszébe, pedig nem a híres német szerző volt az első, és nem is az egyetlen, aki a feketemágusnak tartott tudós életét feldolgozta: számos szépírói munka és egykorú feljegyzés született a rejtélyes középkori alakról, aki a legenda szerint evilági boldogságért, tudásért cserébe eladta lelkét az ördögnek.

Alakja először szájhagyomány útján terjedő anekdotákban tűnt fel, amelyek csavargónak, kalandornak festik le, aki rászedi a jóhiszemű embereket és pénzt csal ki tőlük.

Az irodalmi művekben ehhez képest a jó és rossz között vívódó hétköznapi emberré válik, aki valamilyen különös dolog (mindentudás, szerelem) birtokosa akar lenni.

De ki is volt ő valójában? Létezett-e egyáltalán vagy csak a fantázia szüleménye? Mi késztette költők, zeneszerzők és képzőművészek egész sorát arra, hogy feldolgozzák történetét?

Amit életéről tudni lehet

Faust nevű ember valóban élt a 16. század első felében, és felettébb kalandos élete volt: a reneszánsz kor jellegzetes alakja, tudós, varázsló, jós, mágus és vásári mutatványos egy személyben, aki a kor mondavilágának része lett, és akiről igen hamar (már 1587-ben) megjelentek az első ponyva formában kiadott könyvek.

Létezésére kortársainak feljegyzéseiből kaphatunk bizonyítékot (akik még az első Faust-könyvek megjelenése előtt írtak róla – a Faust-könyvek után született írások ugyanis nem számítanak hiteles forrásnak).

Ezekből a feljegyzésekből az állapítható meg, hogy Faust létező személy volt, aki 1470, más források szerint 1485 körül született a Kreuznach melletti Simmern faluban, későbbi adatok szerint Roban, Knittlingenben vagy Salzwedelben. Keresztnevét egyesek Georgiusként, mások Johannesként említik.

Szegény földművelők nagyra törő fia volt, aki tudományos képzettséget szerzett, de felületes, kapkodó ember lévén nyughatatlan, kóbor életet élt és sok botrányba keveredett.

1509-ben Heidelbergben lett baccalaureus (a legalsó tudományos fokozatot elért hallgató a középkori egyetemeken), majd iskolamesterként dolgozott Kreuznachban, de nem maradt ott sokáig.

Bejárta egész Németországot, s állítólagos csodatetteiből élt: titkos ügyességek és tudományok birtokosának hirdette magát, amiért kortársai szédelgőnek vagy bolondnak tartották, ugyanakkor feljegyzéseikből kitűnik, hogy jelentőségét és tudományát nem tagadják.

Természettudós és csillagász volt, aki kihasználta az egyszerű emberek babonás hiszékenységét, s pénzt csalt ki tőlük – emiatt rendszeresen összetűzésbe került a rendőrséggel, s szinte minden német városból kitiltották.

Feltehetőleg 1540 körül hunyt el a Stuttgarthoz közeli Staufen im Breisgauban, vagy valamely más délnémet faluban.

Halálának pontos oka nem ismert, de valószínűsíthető, hogy nem természetes halállal halt meg (egyes feltevések szerint a korabeli kezdetleges természettudományos kísérletek áldozata lett).

Az írásnak még nincs vége, kattints a folytatáshoz!