bestiárium Archívum - Olvasónaplopó

Bestiárium 1.: Az unikornis

Szerző: Zsiráf

Kétségtelen tény, hogy manapság unikornis-láz tapasztalható a világban, bár mostanra mintha talán kezdene egy kicsit alábbhagyni.

Viszont még most is mindent el lehet adni, amire egyszarvú van rányomva, legyen az póló, táska, tolltartó, ágynemű, bögre, acélbetétes bakancs, vagy óvszer. Még akkor is, ha a modern unikornis-ábrázolások inkább hasonlítanak egy csillámpónira, aminek egy szarvat csavaroztak a homlokára, és a fenekéből ömlik a szivárvány, mint szegény jószág klasszikus ábrázolásaira.

Személyes csúcsélményem a témában egyébként az volt, amikor a Balaton-parton ücsörögve szemtanúja lehettem egy negyvenes, kissé már elhízott apuka reménytelennek tűnő küzdelmének, aminek keretében 6 éves forma kislánya lelkes asszisztálása mellett igyekezett felfújni egy kisbusz méretű unikornisos úszógumit.

Mivel a gyártó cégnek volt humorérzéke, ezért a levegő bejuttatásához szükséges szelepet az állat fenekéhez tették, aminek következtében a félig felfújt úszógumival, légszomjasan tántorgó, de kétségtelenül hősiesen küzdő, egyébként rommá tetovált apuka látványa akkor hatást gyakorolt rám, hogy egy kortyra tüntettem el a 20 perces sorban állás után megszerzett sörömet.

Ezzel bizonyítást nyert az eddig is sejtett tézis, miszerint „Lehetsz bármilyen kemény, ha a kislányod azt akarja, hogy a seggénél fogva fújj fel egy egyszarvús úszógumit, akkor meg fogod tenni, akkor is, ha Tihanyig rajtad röhög a fél Balaton.”

Annak megfejtésére, hogy miért lett hirtelen ilyen népszerű ez a mitikus jószág, most nem vállalkozom, arra viszont igen, hogy egy legendás állatokról szóló sorozat első részeként kicsit jobban elmerüljünk a történetében. Arról pedig, hogy miért bestiárium a sorozat címe, a későbbiekben lesz szó bővebben is.

Vágjunk hát bele!

Az unikornis nem mai találmány, annyira nem, hogy több ezer éves, tehát viszonylag sok idő kellett hozzá, hogy mostani, végsőnek tekinthető alakját elnyerje.

A kereskedelmi forgalomban lévő állatábrázolások általában megelégednek annyival, hogy az unikornis lótestű, lófejű egyszarvú, de az állatnak egyéb, általánosan elfogadott jellemzői is vannak: fehér színű, őz lába van és oroszlán farka.

És egyébként Skócia ma is hivatalos címerállata, de ezzel a szállal most nem fogunk foglalkozni.

A kinézetén kívül egyezményes ismérve még, hogy a szarvából készült por minden méreg hatását semlegesíti, illetve hogy csak egy szűzlány segítségével lehet élve befogni. Ha ugyanis egy ilyen leányzó kerül az útjába, akkor letérdel, és az ölébe hajtja a fejét.

De hogyan lett ilyen, és hogyan alakult ilyenné?

A válasz, mint ahogy az egy ókorig/középkorig visszanyúló kérdésnél várható, nem teljesen egyértelmű, és eredetével kapcsolatban sok a bizonytalanság.

Általánosságban elmondható, hogy indiai, vagy afrikai eredetű, amivel ugye nagyon nem jutottunk előrébb, hiszen hatalmas területekről van szó. Az viszont biztos, hogy Afrikában találtak nagyon-nagyon korai egyszarvúkat ábrázoló sziklarajzokat.

Ezekkel kapcsolatban azonban megoszlik a kutatok véleménye (brit tudósok, ugye…), egyesek szerint egyszerűen csak béna volt a rajzoló, mások szerint eredetileg kétszarvú, antilopszerű jószágokat ábrázolnak a rajzok, csak az idők során az egyik szarvuk lekopott, elmosódott (!).

A leghihetőbb magyarázat szerint a sziklarajzok valóban antilopokat ábrázolnak, csak éppen oldalról nézve, és profilból ugye nem látszik a két szarvuk, csak egy.

A lényeg, hogy ez utóbbi verzió alapján hihető, hogy az unikornis így került be a kollektív emlékezetbe, és lett népszerű az ókorban, a középkorban, majd a reneszánszban is. És a lendület kitart a mai napig ugye.

Annak ellenére egyébként, hogy a mai európai műveltséget is megalapozó görög mitológiában például nem szerepel az unikornis. Ami viszont nem jelenti azt, hogy az ókori görög szerzők ne ismerték volna a jószágot.

Ismerték, sőt stabilan hitték is, hogy egy létező, Indiában élő állatról van szó.

Az egyik legkorábbi leírást állatunkról a kis-ázsiai Philosztorgiosztól kapjuk, aki az IV-V. században működött:

„Az egyszarvú állat is arrafelé él, sárkánykígyó feje van, a szarva pedig csavart és nem túlságosan nagy, az állát sűrű szakáll borítja. Hosszú nyakát, amely leginkább egy kígyóhoz mérhető, a magasba emeli. Teste többi része inkább egy szarvasra hasonlít, oroszlánlábai vannak. Ennek a képmása is látható Konstantinápolyban.”

Ahogy olvasható, Philosztorgiosz leírása még lényegesen eltér attól az unikornistól, amit ma ismerünk.

Csak, hogy helyre tegyük a jószág nevét is: a magyar név nyilván nem kérdéses, hogy miből származik. Az unikornis pedig ennek latin megfelelője. A görögök egyébként monocerosznak nevezték, ami ugyanezt jelenti, csak éppen nem hangzik annyira királyul, nyilván ezért terjedt el a latin verzió.

A következő úriember, akit érdemes megemlíteni az ügyben, az alexandriai Kozmasz, aki a VI. században írt egy laza 12 kötetes munkát indiai utazgatásairól.

Ebben rendkívül korrekten bevallja, hogy élő unikornissal ugyan nem találkozott, de az aithiópiai királyi udvarban látott róla négy élethű bronzszobrot.

Most abba ne menjünk bele, hogy ha nem látott unikornist, akkor honnan tudta, hogy a szobrok élethűek. A lényeg, hogy Kozmasz állítása szerint az állat Aithiópiában él, és erős szarva miatt legyőzhetetlen.

Kicsit előreugorva az időben érdemes még foglalkozni Manuél Philésszel, aki a XIII. században arról elmélkedett, hogy hogyan is keletkezek az egyszarvúak szarvai. Vagyis magának az álltnak a létezésében biztos volt – bár ő sem látott egyet sem a saját szemével –, sőt, elég járatosnak érezte magát a témában ahhoz, hogy megmondja a tutit a szarvak kialakulásával kapcsolatban.

Szerinte a szarvval rendelkező állatok hasa nagyon meleg, ez pedig ingerli az agyi véredényeket, ami logikusan a szarv kialakulásához vezet.

Ebből is látszik, hogy Manuél nem ugyanabban az oktatási rendszerben szocializálódott, mint mi.

Az unikornis „fejlődésével” kapcsolatos következő fontos mű a Phüsziologosz. Vagyis igazából nem is egy műről van itt szó, hanem egy olyan, különböző forrásokból kivonatolt és összeállított munkáról, aminek számtalan kiadása és változata jelent meg a II. századtól kb. 1000 évig. És volt nagyon népszerű minden társadalmi rétegben.

A Phüsziologosz egyébként természettudóst, természetet ismerő embert jelent, de nem feltétlenül a mai értelemben. Vagyis attól, hogy valaki egy téma – jelen esetben az állatok – szakértőjének tartotta magát, és könyvet írt a témában, még nem jelentette azt, hogy a mai fogalmaink szerint is szakértő lett volna. (Mondjuk azért erre ma is találunk példát.)

A Phüsziologosz és számtalan változata, amiket mind ezzel a névvel illetek, tulajdonképpen egy állattani mű volt, ami nem igazán tett különbséget létező és nem létező állatok között.

Pontosabban a dolog ennél egy kicsit összetettebb, mert ameddig számunkra a XXI. században egyértelmű, mindenki által elfogadott tény, hogy unikornis nem létezik, addig ez mondjuk a II. században még egyáltalán nem így volt, mint ahogy a középkorban sem.

A középkori (európai) ember számára, akinek életét minden szempontból a keresztény vallás határozta meg, teljesen elfogadható volt, hogy ezért, mert ő személyesen még nem látott unikornist, attól azok még vígan létezhetnek. Hiszen a világ nagy, ráadásul minden kétséget kizáróan Isten teremtette, akinek meg ugye kifürkészhetetlenek az útjai, tehát még akár az unikornis is belefér a terveibe.

A II. században tehát az unikornist ugyanúgy létező, megfogható, leírható élőlénynek tartották, mint a békát, vagy a macskát.

A Phüsziologosz egyik, valamikor a közékor közepéről származó kiadása szerint: „Az egyszarvú apró, gödölyéhez hasonló állat. Igen vad természetű, vadász nem is tud a közelébe férkőzni, oly nagy az ereje. Szarva csak egy van, a homloka közepén. Hogy miként vadásszák? Felékesített szeplőtlen szüzet vezetnek elé, az állat a mellére ugrik, a szűz pedig emlőiből megszoptatja, és a palotába viszi a királynak.”

A nyilvánvaló biológiai képtelenség, miszerint a szűz megszoptatja a jószágot, is jól mutatja, hogy mekkora volt akkoriban a katyvasz az emberek fejében, ha biológiáról volt szó.

Ebben a leírásban az unikornis még mindig nem úgy néz ki, mint manapság, de megjelenik a történet egy fontos kísérő eleme: a szűz leányzó. Ez lehet a magyarázat arra, hogy az unikornis szép lassan a szűziesség, ártatlanság jelképe lett.

A szeplőtlen, ártatlan kislány motívumának azonban mást is köszönhet az egyszarvú. Mégpedig tulajdonképpen a fennmaradását, mert így a történet annyira megragadta az emberek fantáziáját, hogy míg az ókori/középkori mitikus lények nagy része kikopott a köztudatból, az unikornis sztorija tovább hódított.

A jószág fennmaradásának másik fontos tényezője pedig a középkori bestiáriumok voltak.

A bestiáriumok tulajdonképpen a Phüsziologosz továbbélésének is tekinthetők. Vagy fordítva ugye, a Phüsziologosz tekinthető a bestiáriumok előfutárának, nézőpont kérdése.

A bestiáriumok enciklopédikus jellegű művek, amik a teljesség igényével igyekeznek az állat- és növényvilágot, sőt gyakran még a köveket is leírni.

Kialakulásukban fontos szerepet játszott az az alapgondolat, hogy a világot – és benne az állatokat és növényeket – Isten teremtette, tehát az ő akarata érvényesül benne.

Valószínűsíthető tehát, hogy Isten minden állattal/növénnyel akart valamit, és a bestiáriumok az állatok/növények/kövek leírásához kapcsolat erkölcsi példázatokban igyekeznek ezt az akaratot megfejteni/megmagyarázni.

Ebből következik, hogy a középkorban nem feltétlenül a jószágok valódi kinézete vagy viselkedése volt fontos, hanem az, hogy vajh’ mit akarhatott a megteremtésükkel Isten.

A bestiáriumokban keverednek a valós és a nem létező, de a középkorban nagyon is létezőnek tartott teremtmények.

Akit esetleg érdekel, hogy hogyan is nézett ki egy bestiárium, az megnézheti online formában az Aberdeen bestiáriumot itt.

Az unikornis tehát a középkorban is kedvelt állat – sőt címerállat – maradt. Magára valamit is adó, sokgenerációs középkori nemesi család házi könyv- és fegyvertára elképzelhetetlen volt unikornis szarv nélkül.

Ez idáig rendben is van, de felmerülhet a kérés, hogy ha az unikornis nem létezik, akkor a középkori elit honnan szerezte nagy becsben tartott szarvait.

A válasz pedig a középkor rocksztárjainál, a vikingeknél keresendő, akik felismerték a lehetőséget, és évszázadokon keresztül szívatták a témában a komplett európai nemességet, nem mellesleg degeszre keresve magukat ezzel.

A vikingekről azt szokás tudni, hogy többször is letarolták a középkori Európát. Ez igaz is, de amikor éppen nem háborúztak, akkor volt két további hobbijuk: a felfedezés és a kereskedelem.

Az unikornis szarv biznisz keretében pedig remekül összekapcsolták ezt a két tevékenységi területet.

A vikingek ugyanis felfedezéseik során eljutottak az eszkimók vidékére, illetve Grönland környékére. Hamar rájöttek, hogy az eszkimókat nincs különösebb értelme megtámadni, vagy kifosztani, nem véletlen, hogy ez a kultúra nem a mérhetetlen gazdagság szimbóluma azóta sem.

Ha viszont nincs értelme kifosztani őket, akkor marad a másik lehetőség: kereskedni kell velük.

Arról természetesen nincs pontos információnk, hogy melyik viking, mikor és hogyan jött rá arra, hogy Európában komoly keresletre lehet számítani az unikornis szarv piacán, de valahogy úgy képzelem el, hogy mondjuk Sigfridnek, a viking harcosnak egy angliai kereskedelmi útja során feltűnt, hogy a hibbant európaiaknak milyen fontos a fura egyszarvú lény.

A következő üzleti útja során pedig, ami az eszkimókhoz vezetett, észrevette, hogy az apró termetű, prémekbe burkolt emberkék előszeretettel vadásszák a narvál nevű cetfajtát, aminek a homlokán akár három méteres csavart szarv is nőhet.

Sigfrid pedig összekapcsolta a keresletet a kínálattal: az európaiak még soha nem láttak unikornist, ebből következőn nem is tudják, hogy hogy néz ki pl. a szarva. De tény, hogy nagyon szeretnének belőle párat, ráadásul nem túl gyakran látogatnak a mai Alaszka környékére, tehát nem ismerik a narvált.

Az eszkimók pedig némi áruért cserébe annyi narvált vadásznak le, hogy csak győzze elpasszolni a szarvakat.

Sigfrid meglátta a lehetőséget, és beindította a korabeli marketing gépezetet: a vikingek elterjesztették Európában, hogy komoly feleslegük van unikornis szarvból, amiről persze csak most, csak itt, és csak az európaiak számára rendkívül kedvező áron hajlandóak is lemondani.

És melyik középkori nemesi család tudott ellenállni a lehetőségnek, hogy végre valahára egy, a bestiráiumokban már annyiszor megcsodált, minden mérget hatástalanító, szűz leányzókat vonzó, mitikus unikornis szarv tulajdonosa legyen. Hát, kb. semelyik.

Ilyen szempontból az ember ugye nem sokat változott az elmúlt pár száz évben: ma is bármit hajlandóak vagyunk bármennyiért megvenni, akkor is ha nincs is rá szükségünk, ha megfelelően betalál a marketing…

Így a vikingek újabb bevételi forráshoz jutottak, a középkori nemesi famíliák pedig egymásra licitálva henceghettek, hogy kinek van nagyobb unikornis szarva.

És drágább ugye, mert azt senki sem gondolhatja komolya, hogy a vikingek túl olcsón adták volna a narvál szarvakat. Nem adták olcsón. Drágán adták. Nagyon drágán.

Az unikornis szarv piaci értéke a saját súlya többszörösének megfelelő arany volt. Beszélik, hogy az angol királyi család tulajdonában lévő narvál unikornis szarv értéke az 1500-as években kb. 10 ezer font volt. Ez mai pénzben számolva nagyjából 4-5 millió (!) fontnak felel meg.

Csak a miheztartás végett: 10 ezer fontért a XVI. században egy komplett, jó minőségű, tehermentes kastélyt lehetett venni, szökőkutakkal, kerttel, erdőkkel, és rendkívül készséges és képzett szolgálólányokkal.

A viking-biznisz egészen a XVIII. századig kitartott, amikor az európai felfedezők végre eljutottak az északi vizekre, és rájöttek, hogy évszázadokon keresztül átverték őket.

Az unicornis szarv üzletnek tehát leáldozott, és a földrajzi felfedezéseknek, az ismert világ kitárulásának köszönhetően szép lassan nem maradt felfedezetlen terület a bolygón.

Unikornist azonban sehol sem találtak, így el kellett fogadni a tényt, hogy bizony nem létezik.

Az unikornis azonban ezt a megrázó felismerést is túlélte, és jócskán átalakult formában és jelentéssel (vagy inkább jelentés nélkül) a mai napig kedvelt jószág maradt.

Zsiráf

Ha tetszett a poszt, kérlek lájkold, hogy én is tudjam! 🙂

Bestiárium 2. : A kutyafejű emberek

Szerző: Zsiráf

A fura lényeket bemutató sorozat második részében a még ma is nagyon (vagy újra) népszerű unikornis után egy olyan teremtménnyel, vagy még inkább teremtményekkel fogunk foglalkozni, amik mára már jórészt kikoptak a köztudatból: ők a kutyafejű emberek.

A kutyafejű emberek évezredekig izgatták mindenki fantáziáját, és a mai világnézetünkkel már kicsit értetlenül állunk az előtt, hogy foglalkozott velük Hérodotosztól Marco Polóig kb. mindenki, aki a saját korában fontos, jelentős, vagy éppen ellentmondásos személyiség volt.

A témába még a katolikus egyház is belefolyt, annyira, hogy állítólag Szent Kristóf, az utazók védőszentje ilyen kutyafejű ember volt, és a jószágok létezése, vagy nem létezése nagyon komoly hitvitákat indukált.

És persze ne felejtkezzünk el a „kutyafejű tatár” kifejezésről sem, ami Petőfinek köszönhetően terjedt el a magyar köznyelvben.

Na de, ne szaladjunk ennyire előre, vegyük szépen sorra, hogy mikortól és mit tudunk ezekről a szerzetekről.

Mint általában a múlt mitikus homályába vesző történeteknél, a kutyafejű embereknél sincs egzakt válasz arra, hogy pontosan honnan is származnak.

Az nagyjából biztosnak tűnik, hogy első írásos említésük egy bizonyos Ktésziásztól ered, aki az i.e. 5 -4. században élt görög író, orvos volt.

I.e. 415. és 398. között a perzsa király udvari orvosa volt, majd hazatérése után útleírások kiadásával szórakoztatta magát és közönségét.

Az egyik ilyen leírásában pedig részletes adatokat közöl a kutyafejű emberekről, akikkel természetesen ő személy szerint nem találkozott ugyan, de állítása szerint komoly kutatómunkát végzett a témában.

Bizonyítani nem tudom, de nagyjából úgy képzelem el, hogy ez a terepmunka a perzsa királyi palota szűkebb környezetében fellelhető kocsmákra korlátozódhatott, ahol Ktésziász meginterjúvolt néhány perzsa parasztot, akik készségesen meséltek bármiről, amiről emberünk hallani akart.

Ktésziász szerint a kutyafejű emberek India hegyei között élnek és körülbelül ugyanúgy néznek ki, mint az emberek, azzal a pár apró különbséggel, hogy kutyafejük és farkuk van. Fogaik hegyesebbek és nagyobbak, mint az átlagos kutyáké, és farkuk is hosszabb és szőrösebb.

Értik ugyan az emberi beszédet, de nem kommunikálnak az emberekkel, egymással pedig vonyítás, ugatás és morgás révén tartják a kapcsolatot.

A kutyafejű embereket azonban nem valami vad, falkában élő, civilizálatlan barbároknak kell elképzelni: nagyon is emberiek és a miénkhez hasonló közösségeket alkotnak: ismerik és használják a szerszámokat, állatokat tenyésztenek (birkákat és libákat), földet művelnek, a gazdagok vászonruhát, a szegények pedig állati prémeket viselnek.

Társadalmi státuszukat természetesen a vagyon határozza meg, a vagyont pedig a birkák száma.

Érdekes módon Ktésziász azért saját magának is ellentmond a leírásban, ugyanis állítása szerint a kutyafejű emberek nyers húst esznek, amiből rögtön adódik a kérdés, hogy akkor minek a földművelés és állattenyésztés?!

Hogy azért izgalmasabb legyen a történet, Ktésziász felruházza a kutyafejű embereket néhány olyan tulajdonsággal is, amivel kellően elképesztheti olvasóit: a kutyafejűek ugyanis nem házakban laknak, hanem barlangokban, nem ágyakon alszanak, hanem a földön, száraz leveleken, és a testi higiénia fogalmát is másképp értelmezik.

A férfiak egyáltalán nem fürdenek, csak kezet mosnak néha, míg a hölgyek azért havonta egyszer legalább tisztálkodnak. Ezzel szemben havonta háromszor tejből készült olajjal kenik be magukat.

Ktésziász azt is megjegyzi, hogy érdemes tartani tőlük, mert ismerik a korabeli fegyvereket, a lándzsát, kardot és pajzsot, és előszeretettel használják is, agyaraikról nem is beszélve. Ja, és akár 170-200 évig is élnek.

Ktésziász hitelességéről elég talán csak annyit mondani, hogy Arisztotelész konkrétan hazugnak nevezte emberünket (bár nem a kutyafejűekkel kapcsolatban, hanem úgy általában), de hát ismerjük a fake news hihetetlen erejét és az emberi elme fantasztikus befogadó képességét, ha hülyeségről van szó: a görög orvos kutyafejűekről szóló története nem csak arra volt jó, hogy megdobja könyvei eladási számát, hanem arra is, hogy évszázados vitát generáljon különböző korszakok természettudósai között: léteznek-e a kutyafejű emberek?

A téma az ugyancsak az i.e. 5. században élt híres görög történetírót, Hérodotoszt sem hagyta hidegen, bár ő azért kicsit visszafogottabban fogalmaz, csak annyit jegyez meg, hogy a kutyafejű emberek Líbia keleti részén élnek. Neki viszont tudomása van egy másik furcsa népségről is: olyan emberekről, akinek nincsen fejük, és a szemük a mellük közepén van.

Talán meglepő, de a kutyafejű emberekről egy olyan forrás is megemlékezik, akitől ezt azért nem feltétlenül várnánk: ő pedig Nagy Sándor, akinek az időszámításunk előtti negyedik században India meghódítása közben arra is jutott ideje, hogy egy Arisztotelésznek írt levelében kijelentse: egy csata során több kutyafejű embert is fogságba ejtett.

A kiváló hadvezér szerint a jószágok harapós, erőszakos, brutális fenevadak voltak.

A következő szerző, aki kompetensnek érezte magát a témába, a körülbelül i.e. 350 és 290 között működő Megaszthenész görög történetíró, etnográfus és földrajzi író.

Ő I. Szeleukosz görög király követe volt Indiában, Csandragupta király udvarában. Hazatérése után valamiért ő is jónak látta, hogy könyvekben örökítse az utókorra tapasztalatait.

Ez a mű lett az Indica (Indiai dolgokról) című 4 kötetes munka, ami India földrajzát, népeit és szokásait írja le, bár csak töredékesen maradt ránk.

Összességében azt szokás mondani az Indicáról, hogy naiv és pontatlan munka, amiben Megaszthenész sokszor fantáziával tölti ki a tárgyi tudás hézagait, és főleg azokon a helyeken nincs értelme komolyan venni, ahol az indiai viszonyokat (pl. a kasztrendszert) görög fejjel próbálja meg értelmezni.

Megaszthenész az Indicában megemlíti a kutyafejű embereket, bár jóval szűkszavúbban, mint Ktésziász: a jószágok India hegyeiben élnek, szárított húst esznek, vonyítással és morgással kommunikálnak.

Az unikornisról szóló posztban már volt szó arról, hogy az ókor és a középkor embere azért jócskán másképp értelmezte a körülötte lévő világot, mint ahogy azt manapság nézzük.

Ezekben a korszakokban a világ még beláthatatlanul nagynak és megismerhetetlennek tűnt, amibe bőven belefértek akár még a kutyafejű emberek, a fej nélküli, szemüket a mellükön hordó emberek, vagy akár az egylábúak is, akik egyetlen lábukat képesek a fejük fölé hajlítani, így praktikusan nem áznak meg az esőben.

Mondom, más világ volt akkoriban.

Ezt egyébként azért fontos megjegyezni, mert ez adhat több-kevesebb magyarázatot arra, hogy miért foglalkoztatta a kutyafejű emberek léte/nem léte a különböző korok ma is ismert és híres természettudósait.

Mint pl. Idősebb Pliniust is az 1. században, aki római író, polihisztor és enciklopédista volt. Nem mellesleg pedig akkor halt meg, amikor a Vezúv kitörése elpusztította Pompeit és Herculaneumot.

Idősebb Plinius nem kevesebbre vállalkozott, mint hogy megírja a 37 kötetes Naturalis Historia-t, amiben korának összes (!) elérhető információját igyekezett leírni és feldolgozni. És bizony ő is lényegesnek tartotta megemlíteni a kutyafejű és a fej nélküli embereket, illetve hozzácsapta még a kannibálokat is.

Érdemes még szólni Claudius Aelianusról is, aki szintén nagy név volt a szakmában. Ő 175. és 235. között működött, Septimus Severus császár alatt, és nevével ellentétben görög származású volt.

Vagyis hát elrómaiasodott görög, aki római szerzőként és retorika tanárként vált ismertté. Állítólag életében nem mozdult ki Itáliából, ennek ellenére érzett magában annyi erőt és tudást, hogy két komoly művet is összedobjon.

Az egyik a 17 kötetes De Natura Animalium (Az állatok világából), amiben – nem meglepő módon – az állatvilágból közöl rövid történeteket. Azért fontos, mert olyan szerzőktől idéz és vesz át tőlük részleteket, akiknek saját művei nem maradtak ránk, tehát Aelianustól tudjuk, hogy egyáltalán léteztek.

A másik fontos/érdekes műve a 14 kötetes Varia Historia (Tarka képek), ami csak kivonatos formában maradt ránk, és szintén szerepelnek benne más szerzőktől átvett történetek.

A kutyafejű emberek szerinte is Indiában élnek, de az ő leírása alapján békés népről van szó, akik szárított húst esznek, illetve kecske- és libatenyésztéssel foglalkoznak.

Több ókori szerző sok kötetes munkájának idézgetésével és felsorolásával nem terhellek tovább titeket, így is elég forrás áll a rendelkezésünkre ahhoz, hogy megfogalmazhassunk néhány alapvető „tényt” a kutyafejű emberekről:

-Általános nézet szerint Indiában élnek, vagy, ha nem, akkor is tuti, hogy valahol „messze”, „keleten”.
-Társadalmuk hasonló az emberéhez.
-Alapvetően békés szerzetek.
-A saját szemével soha senki nem látta őket, a velük kapcsolatos információk mindig másod-, harmad- és sokadkézből származnak, vagyis mindenkinek volt egy ismerőse, aki ha személyesen nem is találkozott velük, de a testvére nagyanyja másod unokatestvérének lábszomszédja találkozott olyannal, akinek a jelzáloghitelezőjének félszemű sógora hallotta valakitől…
-Ennek ellenére mindenki elfogadta, hogy kutyafejű emberek léteznek.

Ugorjunk egy kicsit az időben, és jöjjön a kereszténység, aminek elterjedése nem csak az átlagemberek életében hozott változást, de bizony a kutyafejű embereket is megváltoztatta, a róluk szóló leírásokat legalábbis mindenképpen.

Önmagában szerintem már az is nagy teljesítmény, hogy a kutyafejűek egyáltalán túlélték a kereszténység térhódítását, ami valószínűleg annak köszönhető, hogy a történet és a lehetőség, hogy léteznek, túl izgalmas volt ahhoz, hogy az új vallás kiirtsa a közgondolkodásból.

Ezért aztán a kereszténység a másik lehetőséggel élt: ha már eltüntetni nem tudta, akkor beépítette a saját rendszerébe.

És így jutunk el Szent Kristófhoz, aki több történet szerint is kutyafejű volt. Már persze nem az egyház által hivatalosan elfogadott történetek szerint.

Szent Kristóf az utasok, utazók és vándorok védőszentje, és elvileg a 3. században élt. Persze indulásként nem volt sem szent, sem Kristóf.

Reprobusnak hívták, nyers húst evett, vonyított és kutyafeje volt, tehát az indiai illetőségen kívül rendelkezett a kutyafejűek minden általánosan elfogadott attribútumával.

Találkozott Jézussal, megtért, majd egy imának (vagy AZ imának) köszönhetően teljesen emberré vált, és Lükiában terjesztette a kereszténységet, egészen addig, amíg Decius római császár a munkájával összefüggésben le nem fejeztette.

Azaz Szent Kristóf vértanú volt, és a kutyafejűségét bizonygató történetnek azért van pár gyenge pontja. Egyrészt az, hogy semmiképpen sem a katolikus egyház által elfogadott, kanonizált változatról van szó, másrészt az a tény, hogy Kristófunk létezése történelmileg nem bizonyított.

Szent Kristóf a népies vallásosság fontos alakja, és tisztelete csak a késő középkorban terjedt el.

Harmadrészt pedig van olyan nézet, ami szerint Szent Kristóf kutyfejűsége egy fordítási hibának köszönhető.

Kristóf, vagyis hát Reprobus ugyanis kánaánita volt. Kánaánitáknak azoknak a népeknek az összességét nevezik, akik az izrealiták Palesztinába történő bevándorlása előtt éltek a területen.

A kánánita latinul cananeus, míg a kutyától származó kifejezés pedig úgy van latinul, hogy caninus (canineus). Nem nehéz tehát meglátni a hiba lehetőségét, amit könnyen elkövethetett valamelyik középkori, fiatal és tapasztalatlan kódexmásoló, nem is sejtve, hogy egy betű eltévesztésének milyen komoly következményei lesznek.

És ezzel ugye feltételeztük a hibát elkövető szerzetes jóhiszeműségét, hiszen az fel sem merülhet bennünk, hogy egy középkori másoló szerzetesnek volt humora és szándékosan másolt rosszul.

A lényeg, hogy a Szent Kristóf kutyafejűségét bizonygató történettel ugyanaz a gond, mint a kutyafejű emberekkel általában: nem nagyon lehet bizonyítani.

Visszatérve a kereszténységre: a kutyafejű emberek egy előre nem látható probléma elé is állították az egyházat.

El kellett volna ugyanis dönteni, hogy a kutyafejűek most akkor emberek vagy állatok?

A kérdés pedig nagyon komoly hitvitákat generált, mivel, ha a kutyafejűek emberek, akkor logikusan Ádámtól származnak. A leírások szerint pedig sok mindent lehet állítani a kutyafejűekről, de azt semmiképpen sem, hogy keresztények lennének.

Vagyis csak tévelyegnek a földi világban, és ha embereknek tekintjük őket, akkor mindenképpen erőfeszítéseket kell tenni annak érdekében, hogy megtérítsük őket, és felvegyék a keresztény vallást.

Nyilván, ha állatok, akkor a kérdés tárgytalan, hittérítés szempontjából mindenképpen.

A témában számos szakértő megszólalt, és a vita évszázadokon keresztül parázslott, persze csak elméleti síkon, hiszen kutyafejűkkel továbbra sem találkozott senki, tehát senki nem tudta megérdeklődni tőlük, hogy vallás szempontból mi a kérdésben elfoglalt álláspontjuk.

Nem mintha egyébként ez rajtuk múlt volna, hiszen ha az egyház emberré nyilvánítja őket, akkor a hittérítőket pont nem érdekelte volna, hogy akarnak-e keresztények lenni, vagy sem.

A baj az volt, hogy a keresztény hitvitázók nem tudtak dönteni a kérdésben. A 4. században élt Hippói Szent Ágoston szerint pl. emberek, tehát érdemes foglalkozni a lelki gondozásukkal, míg a 6. századi Sevillai Szent Izidor szerint állatokról van szó, így nem kell erőfeszítéseket tenni az érdekükben.

Világos, hivatalos állásfoglalás nem született a kérdésben, ami persze a kutyafejűek történeteit nem befolyásolta. Illetve ha ez nem is, más szempontból azonban változtak a dolgok.

Fokozatosan két fontos változás jelent meg a kutyafejű emberek leírásaiban: egyrészt élőhelyük szép lassan átkerült Indiából Európába, másrészt a kezdetben még viszonylag békés teremtmények egyre erőszakosabbak és vadabbak lettek.

A 8. században élt Paulus diakónus a Longobárdok történetében már azt írja, hogy kannibálok, vért isznak, és folyton háborúznak.

Az 1000 körül keletkezett Nowell kódex 5 szövege közül kettő is (Kelet csodái, Alexandrosz levele Ariztotelészhez) megemlíti a kutyafejű embereket, hasonlóan negatív tulajdonságokkal.

Nem mellesleg a kódex mesél tűzokádó emberekről, és aranyat bányászó, kutya méretű bogarakról is, de ebbe most nem megyünk bele.

A kutyafejű emberek pedig mindenhol ott vannak/voltak, így az Arthur mondakör 10-11. században keletkezett egyes történeteiben is. Eszerint Arthur király lovagjai Eidyn (a mai Edinburgh) környékén vívtak egy komoly csatát a kutyafejűekkel, személy szerint pedig Bedevere (Bedwyr) lovag tűntette ki magát a csatában, aki a kutyafejűek élőerejét több száz fővel csökkentette, kard által.

Vincent de Beauvais, a 13. század nagy enciklopédistája még tovább megy, szerinte ugyanis a kutyafejűek egyenesen IX. Lajos Franciaországában élnek. Valahol.

Állítása szerint, ha nem zavarják őket, akkor teljesen békések, ellenben, ha bedühödnek, akkor kegyetlen, vérengző fenevadakká válnak. Mint bármelyik random férfiember vasárnap délelőtt.

Vincent véleményére oda kellett figyelni a korszakban, mert ő jegyzi a Speculum Maius (Nagyobb tükör) című irgalmatlan, 80 (!) kötetes művet.

Ebben 9885 fejezeten keresztül tárgyalja kora minden létező ismeretét, és a későbbiekben rendszeresen frissített és aktualizált műve a Nagy Francia Enciklopédia megjelenéséig, vagyis a XVIII. századig a legátfogóbb ismereteket kínálta a világról.

És csendben azért érdemes megjegyezni, hogy nem véletlenül helyezte a kutyafejűeket IX. Lajos országába, vagyis ezzel tulajdonképpen az uralma alá. A Speculum Maiust ugyanis IX. Lajosnak ajánlotta, aminek meg is lett a következménye: Vincentet a királyi gyermekek nevelőjének nevezték ki, innentől kezdve pedig túl sok anyagi gondja nem volt.

Itt kell megemlíteni a szintén a XIII. században élt, romantikusan hangzó nevű Giovanni da Pian del Carpinét, aki egy ferences rendi szerzetes volt.

1245-ben IV. Ince pápa követe volt Batu kánnál, és mint ilyen, az első európai, aki eljutott a tatárok közé.

Mármint, hogy vissza is tért onnan, többé-kevésbé sértetlenül, mégpedig 1248-ban, majd gyorsan megírta élményeit. Könyvében két fontos megjegyzés is van: egyrészt feljegyzi, hogy milyen sok tatár elesett a magyarországi hadjárat során, másrészt közli, hogy a kutyafejű emberek a Bajkál-tó környékén élnek.

És persze nem maradhat ki a kutyafejűek sztorijából a XIII. század Indiana Jones-a, az olasz fenegyerek, Marco Polo sem, aki ugye vagy igazat mondott arról, hogy merre járt és mit csinált, vagy nem. Inkább nem.

Mindenesetre szerinte a kutyafejű emberek az Andamán szigeteken élnek. Érdekesség, hogy a 20-25 évvel később a környéken járó Pordenonei Odorik szerint viszont a Nikóbár szigeten élnek, és kegyetlen, primitív, brutális társaság, akik kezdetleges vallásuk keretében ökröket imádnak.

És bár a poszt kezd most már reménytelen hosszúságúra nyúlni, de akkor sem tudom kihagyni a lehetőséget: az Andamán- és Nikobár-szigetek bizony ma is léteznek, India egyik szövetségi területét alkotják az Indiai-óceánon.

Pár hónappal ezelőtt pedig azzal kerültek be a hírekbe, hogy Andamán-szigetekhez tartozó Északi Sentinel-szigeten élő Sentineli törzs megölt egy John Allen Chau nevű hittérítőt.

A Sentineli törzsről azt kell tudni, hogy egy 72 négyzetkilométeres szigeten élnek, teljesen és tökéletesen elzárkózva a külvilágtól. Mélységesen ragaszkodnak kőkorszaki életmódjukhoz, és minden közeledési kísérletre erőszakkal reagálnak.

A szigetre hivatalosan senki sem léphet, ezt mondjuk John is tudta, csak nem tartotta be.

Az utolsó fontosabb ember, akit érdemes megemlíteni a témában, Kolumbusz, aki egyik levelében azt írja, hogy úgy hallotta, Haiti szigetén élnek kutyafejűek, de hősiesen azt is hozzáteszi, hogy ő személy szerint nem hisz ebben.

Kolumbusszal pedig eljutunk a nagy földrajzi felfedezésekhez, amik pedig szép lassan a kutyafejű emberek „kihalásához” vezetett.

A Föld ismeretlen, még felfedezetlen területei ugyanis elkezdtek zsugorodni, és sok minden újat és hihetetlen felfedeztek ugyan, de a kutyafejűek csak nem akartak meglenni.

A kutyafejű emberek történeteinek globális mivoltát jól mutatja, hogy nem egyszer előfordult, hogy a frissen felfedezett területekre érkező hittérítők nagy lelkesedéssel érdeklődtek a helyieknél: „Hol találjuk a kutyafejűeket, mert úgy tudjuk, hogy itt élnek nálatok?”

A helyi erők pedig erősen csodálkozva jegyezték meg: „Nálunk? Itt ugyan nem élnek, de mi úgy tudtuk, hogy nálatok vannak…”

A kutyafejű emberek tehát mindig máshol voltak, mint ahol éppen keresték őket, aztán amikor elfogytak a „másholok”, akkor be kellett látni, hogy egyáltalán nem léteznek.

A maratoni poszt végén pedig nézzünk egy kis magyar vonatkozást:

Arról már volt szó, hogy Nagy Sándor állítása szerint találkozott kutyafejűekkel. Valószínűleg az ő, illetve emberei közvetítésével jutott el a történet Kelet-Európába és a Balkánra, ahol aztán több nép folklórjába is beépült: kutyafejűek léteznek a magyar, a cseh, horvát, orosz, szlovén, szerb, lengyel mese- és mondavilágban is, persze kisebb-nagyobb módosulásokkal.

A kutyafejű tatár kifejezést pedig nem nehéz a tatárjáráshoz, a tatár hódítás korszakához kötni, bár a mai napig tart a vita arról, hogy valójában mi is az eredete.

Egyes nézetek szerint a tatárok koponyalapítási, -deformálási szokására utal, mások szerint a tatár kán vezéri jelvényére, a lókoponyára, míg megint mások szerint a tatár nyelvre vezethető vissza.

A tatárban ugyanis kevés a magánhangzó, ezért egy nagyon kemény, ropogós nyelvről van szó, amit a nyelvet nem ismerők, mondjuk egy csata, vagy egy rajtaütés közben könnyen érzékelhettek kutyaugatásként is. Hát, nem is tudom…

Van olyan nézet is, ami szerint egy lekicsinylő, pejoratív jelzőről van szó, amit minden keletről érkező lovas nomád népre alkalmaztak a nyugat-európaiak. És igen, ránk, magyarokra is!

A kutyafejű tatár kifejezés aztán századokra feledésbe merült, nyilván a tatár veszéllyel együtt, majd Petőfi János vitézével került be újra a köztudatba:

„Nos hát ment a sereg, csak ment, csak mendegélt,
Tatárországnak már elérte közepét;
De itten reája nagy veszedelem várt:
Látott érkezni sok kutyafejű tatárt.

Kutyafejű tatár népek fejedelme
A magyar sereget ekkép idvezelte:
„Hogy mikép mertek ti szembeszállni vélünk?
Tudjátok-e, hogy mi emberhússal élünk?””

A végére pedig álljon itt két kép a British Museum gyűjteményéből, amik állítólag Zrínyi Miklós saját, külön bejáratú kutyafejű tatárját ábrázolják.

Elméletileg Zrínyi az 1664-es téli hadjárat során ejtette foglyul a legényt, és a leírás szerint teljesen élethű a kép.

Összegzésként azt mondhatjuk, hogy a kutyafejű emberek története jól mutatja az ember általános érdeklődését, kíváncsiságát és vágyát az új, az ismeretlen, a különleges dolgok iránt.

A történet változásai pedig az értékeltetik, hogy ha egy sztori elég ütős és kellőképpen megfogja az emberek fantáziáját, akkor nincs az a hatalom, vallás, vagy erő, ami azt kiirthatná. Ebben az esetben még akár a valóság sem jelent akadályt.

Zsiráf

Ha tetszett a poszt, kérlek lájkold, hogy én is tudjam! 🙂

Bestiárium 3.: A jeti

Szerző: Zsiráf

A különleges katonákról szóló sorozat második részében már érintettem a jetit, bár tényleg csak egy pillanatra került szóba. A 30 éve egy Lubang nevű szigeten bujkáló Onoda Hiroo hadnagyot ugyanis egy másik japán, bizonyos Norio Suzuki nevű kalandor legény győzte meg arról, hogy az 1970-es években már igazán nem illik a második világháborús japán Császári Hadsereg nevében terrorizálni a sziget lakosságát és hivatalos szerveit.

A poszt megemlíti azt is, hogy Norio Suzukinak saját bevallása szerint három nagy célja volt az életben: megtalálni Onoda Hiroot, a vörös pandát és a jetit. Ezekből a tervekből ugye kettőt sikerült is maradéktalanul teljesíteni, majd emberünket 1984-ben elsodorta egy lavina, miközben a jetit kereste a Himalájában. Ettől függetlenül tulajdonképpen akár irigyek is lehetünk rá, hiszen céljai kétharmadát sikerült megvalósítania és a tizenöt perc hírnév is meg volt neki.

Már akkor eldöntöttem, hogy a jeti bizony mindenképpen megér egy saját posztot, és íme, itt van: következzen a hegyi ember (vagy mi…) története, akinek keleten sok évszázados múltja van, míg a nyugatiak csak szűk 200 éve foglalkoznak a létezésével.

A jetivel kapcsolatban már az elején érdemes felhívni a figyelmet egy ellentmondásra. Míg ugyanis nyugaton a jeti alapvetően egy nagy, szőrős, emberszerű lényt jelent, aki a Himalájában kelti a zűrzavart, addig maga a jeti szó a tibeti yeh-teh-ből származik, ami viszont „kicsi, emberszerű állat”-ot jelent. Az ellentmondás feloldásáról később lesz szó, most csak az érdekesség kedvéért pöttyintettem el.

A jeti a nyugati kultúrkörben mindenképpen modern jelenségnek számít, tehát nem rendelkezik olyan régre visszanyúló múlttal, mint mondjuk az unikornis vagy a kutyafejű emberek.

Éppen ezért a jetiről szóló poszttal tulajdonképpen átcsúszunk a kriptozoológia területére. Ezt csak azért mondom, hogy elkerüljem a témában járatos olvasók háborgását, akik rámutatnának arra, hogy a jetinek bizony semmi köze a középkori bestiáriumokhoz, azon egyszerű oknál fogva, hogy ezeknek a kódexeknek az összeállítói se a Himaláját, se Tibetet, se Nepált, se a jetit nem ismerték.

Viszont csak a jeti kedvéért nem akartam egy új sorozatot indítani kriptozoológia címen, ezért maradok a szerintem sokkal sejtelmesebb és sokatmondóbb bestiáriumnál. Vessetek meg érte!

Szóval mi is az a kriptozoológia? Ez a „tudomány” a szóbeszéd/mitológia által ismert/leírt teremtményekkel foglalkozik. A kriptozoológia vizsgálatának tárgyai a kriptidek, kriptidnek pedig a nem bizonyított létezésű állatfajokat nevezzük, ilyen esetünkben a jeti is.

A kriptozoológia tehát a „rejtőzködő állatok tana”, de a biológusok és a zoológusok többsége szerint minimum áltudományról van szó (felkészül: laposföld-elmélet…)

Itt tehát súlyos, egymásnak feszülő ellentétekről van szó, aminek lényege, hogy a zoológus szerint egy állatfajjal akkor érdemes foglalkozni, ha a léte tudományosan, azaz tényekkel bizonyítható. Ergo legalább egy (de inkább több) egyedét ismerjük, megtalálták, elejtették, elfogták. Azaz kellenek azok a fránya bizonyítékok.

Vagyis az, hogy a Béla hajnalban látott a téli erdőben egy árnyékot, az nem tény, mert általában Béláról ki szokott derülni, hogy UFO-t is látott már, és a kocsmában sem azért van kilométeres tartozása, mert nem tud ellenállni a hely legendásan híres ásványvízének.

Ezzel szemben a kriptozoológia szerint attól, hogy egy állat létezését még nem bizonyították, az nem jelenti azt, hogy nem is létezik.

Kicsit másképpen fogalmazva, a tudományos megközelítés szerint mindennapos dolog, hogy új állatfajokat fedeznek fel, amiket aztán leírnak és elneveznek. De fontos a sorrend, tehát: megtalálás, leírás, elnevezés (bár utóbbi kettő felcserélhető).

A kriptozoológia viszont alaptételként kezeli egy lény létezését, s ezt próbálja meg bizonyítékokkal és tényekkel alátámasztani.

A jeti a zoológusok szerint nem létezik, a kriptozoológusok szerint meg de, és ez alapján a leghíresebb kriptidnek tekinthetjük, a Loch Ness-i szörny mellett természetesen.

Azt is érdemes megjegyezni, hogy bár alapvetően az óriási, ember- vagy főemlősszerű, szőrös lényt szokás jetinek nevezni, aki a Himalájában él, de hasonló tulajdonságokkal rendelkező mitikus/legendás lényeket a világ szinte minden részén ismernek. Érdekes módon leginkább a ritkán lakott, nehezen megközelíthető területeken.

Így pl. Ausztráliában yowie-nak, Kanadában gogote-nak, illetve a helyi indiánok nyelvén sasquatch-nak, Mongóliában és Dél-Szibériában almastinak, az USA-ban bigfootnak, Indiában pedig mande barune-nak hívják a jószágokat.

Annak magyarázata, hogy a jeti léte/nem léte még a 20-21. századi embert is izgatja, ellentétben pl. a kutyafejű emberekkel, vagy a sárkányokkal, arra vezethető vissza, hogy egy viszonylag modern jelenségről van szó.

Mármint a nyugati ember számára, hiszen a Himalájában élők évszázadok óta tényként kezelik a jeti létezését. Mondjuk ez nem igazán meglepő Tibetben, ahol a hegyeket istenekként tisztelik, és pl. a ház küszöbére nem illik rálépni, mert az alatta lakó szellem ezt igen rosszul viseli, és hajlamos kellemetlenkedésekkel megtorolni az efféle sértéseket.

A nyugati és a keleti ember világ- és életszemléletének különbözőségéből következik, hogy egy himalájai őslakó simán elfogadja a jeti létezését anélkül, hogy mindenáron látni/befogni/bizonyítani akarná.

Neki elég annyi, hogy az apja/a sámán/a helyi szerzetes/a vallás azt mondja, hogy létezik, de esze ágában sincs erről a saját szemével meggyőződni.

Ellentétben a nyugati, modern emberrel, aki az ismeretlent, a rejtélyest alapból kihívásnak tekinti, egy problémának, amit meg kell oldani. Ez persze egy jó dolog, hiszen így fejlődik a tudomány.

Probléma akkor kerekedik belőle, amikor a nyugati ember belátható időn belül nem talál tényeket egy jelenség cáfolatára vagy bizonyítására, mert attól a probléma megoldásának kényszere olyan gyötrővé válik a számára, hogy minden eszközt megragad, amivel szerinte meg lehet magyarázni az adott dolgot.

És így csúszik át a zoológia a kriptozoológiába, a tudomány az áltudományba.

A jeti létezéséről a nyugati felfedezők csak az újkorban szereztek tudomást, mivel a Himalája addig ismeretlen területnek számított, főleg a nehéz megközelíthetősége miatt. Ebből következik, hogy a jetiről szóló első nyugati beszámolók csak a 19. század elején jelentek meg, mivel a modern felfedezők ekkorra jutottak el a térségbe.

Az első írásos beszámoló 1832-ből származik Brian Honghton Hodgsontól, aki brit természettudós és etológus, tehát tudós volt, és 1820 és 1843 között Nepálban szolgált brit ügyvivőként.

Hodgson a Bengáli Ázsia Társaság Lapjában számolt be arról, hogy Észak-Nepálban utazgatva a kísérői egy magas, két lábon járó élőlényt láttak, aminek sötét, hosszú haja volt. Hodgson tehát a saját szemével nem látta a jószágot, ami persze gyorsan el is menekült.

A jeti-észlelések érdekessége, hogy a legtöbb esetben nem is magát a jetit látják, hanem a lábnyomait veszik észre. Mondhatjuk azt is, hogy a lábnyom a jeti leghíresebb „tulajdonsága”. Erről az első beszámoló 1913-ból származik, amikor egy Indiában szolgáló brit tiszt, L. A. Waddel, hatalmas lábnyomokat talál a hóban, amik a helyiek szerint a jetitől származnak. Az őslakosok azt is hozzáteszik, hogy a teremtmény gyakran megtámadja az embereket.

Szintén lábnyomokról számol be J. A. P. Grant 1914-ben, aki India Szikkim tartományában találta meg a „hatalmas és furcsa lény” nyomait.

1913-ban kínai vadászok megsebesítenek és elfognak egy „emberszerű lényt”, amit aztán 5 hónapig, egészen a teremtmény elpusztulásáig tartanak fogságban. A beszámolók szerint a lényt fekete, majomszerű arc, hatalmas test, ezüstös szőrzet és kivételes testi erő jellemezte. Az egész sztorival az az egyetlen baj, hogy semmilyen tárgyi bizonyíték nincs rá…

1921-ben a Charles Howard-Bury vezette angol hegymászó-expedíció tagjai a Mount Everest északi oldalán vettek észre a távolban néhány sötét alakot. Persze mire odaértek, a fura alakok már eltűntek, csak hatalmas, emberszerű lábnyomok maradtak utánuk.

1923-ban Alan Cameron szintén egy Mount Everest expedíción vett részt, amikor szintén a távolban nagy, sötét alakokat látott egymás mögött menetelni. Amikor 2 nappal (!) később elérte a helyet, akkor sok fényképet készített a hátrahagyott nyomokról. Érdekes módon ezekről a képekről csak hallani lehet, de pl. a neten nem lehet megtalálni őket.

Ezt a néhány észlelést bemelegítésként szedtem össze, és csak a töredékét képviselik annak a számtalan jelentésnek, amiben a jetit vélték látni. Közös jellemzőjük és érdekességük, hogy eleve vagy csak a jeti nyomaival találkoznak, vagy ha látják magát a lényt is, akkor az mindig a távolban, nehezen megközelíthető sziklatetőn van, vagy éppen hóvihar miatt nem lehet utána menni.

Érdekes módon olyan soha nem fordul elő, hogy a jeti egy stabil 15 fokos, felhőtlen, szikrázóan napsütötte délelőttön jelenjen meg egy japán turistacsoport előtt mintegy másfél méterrel, akik így egyenként is több tucat képet csinálhatnának.

Vagyis egy dolgot mindenképpen biztosan ki lehet jelenteni a jetiről: rendkívül szégyenlős jószág.

Azonban mindenki nyugodjon meg, van fénykép is a jetiről. Vagy hát a lábnyomáról legalább. Vagyis, lehet, hogy a lábnyomát ábrázolja, na.

1951. novemberében ugyanis Eric Shipton angol hegymászó éppen a Mount Everest csúcsához vezető utat derítette fel, amikor kb. 5500 méteres magasságban lábnyomokat talált a Menlung gleccseren. Amiben ez a történet különbözik a többitől az az, hogy Shiptonnak volt annyi esze, hogy képeket is csináljon a nyomokról.

És itt jön be a képbe egy bizonyos John R. Napier brit paleoantropológus, főemlőskutató és orvos, aki egész életében szenvedélyesen kutatott a bigfoot után, aki ugye a jeti USA-beli változata.

Napier két ok miatt fontos. Egyrészt ő volt az első tudós, aki komolyan vette a bigfoot/jeti jelenséget, és a tudomány módszereivel próbált meg kutatni utánuk. Azaz nem eleve eldöntött tényként kezelte a létezésüket, hanem a bizonyítékokat elemezve próbálta megítélni, hogy akkor azok most tényeknek tekinthetők, amik alátámasztják a lények létét, vagy sem.

A másik fontos dolog, hogy míg Napier meg volt győződve az amerikai bigfoot létezéséről, addig pl. a himalájai jetihez kifejezetten szkeptikusan állt hozzá.

Ezért talán nem is annyira meglepő, hogy amikor megvizsgálta Shipton fényképét, akkor arra jutott, hogy a lábnyom egy eredetileg nem óriási méretű nyom volt, csak később a napfény hatására a nyom szélei megolvadtak, beomlottak, ettől lett olyan nagy.

Később tovább ment, és saját magát felülbírálva kijelentette, hogy a fénykép nem más, mint trükkös hamisítvány, amit több lábnyom egymásra fényképezésével értek el. Hát nem is tudom, ha mindenképpen választani kell, akkor én inkább az első verziót tartom hihetőbbnek, ami egyébként a mai napig a jeti-ellenesek egyik legfontosabb érve/magyarázata.

Napier egészen 1986-ig kitartott amellett, hogy a jeti nem létezik, de erről majd kicsit lejjebb.

A jetihez szoros kapcsolat fűz egy világhírű embert is, mégpedig Edmund Hillaryt. Róla és Tenzing Norgay serpáról azt illik tudni, hogy ők ketten hódították meg először a Mount Everestet 1953. május 29-én. Tudom, hogy tudjátok, ezt a biztonság kedvéért írtam csak le.

Egyébként sokáig nem volt ismert, hogy valójában melyikük lépett fel elsőként a csúcsra, és ők ketten nem is erőltették különösebben, hogy kiderüljön. Mindketten a csapat és az egység fontosságát hangsúlyozták. A nagyeszű újságírók aztán csak addig piszkálták Tenziget, amíg elismerte (vagy inkább kijelentette), hogy Hilarry volt az első.

Az újságírók megnyugodtak, a serpa pedig lazán közölte, hogy „Ha szégyen, hogy én voltam a második ember a Mount Everesten, akkor együtt fogok élni ezzel a szégyennel”. Jó arc volt, na.

Szóval Edmund Hillary , akinek egyébként alap szakmája méhész volt, számos himalájai expedíciója során többször is belefutott a jeti-jelenségbe. Sőt annyira érdekelni kezdte a dolog, hogy szinte rabjává vált a lénynek.

Hillary-nek feltűnt, hogy a serpák sok legendája szól a fura, félig majom, félig ember teremtményről, sőt, a lény több fajtáját is megkülönböztetik (lásd a jeti név jelentését tibetiül), és bár eleinte szkeptikus volt a létezésével kapcsolatban, azt is megfigyelte, hogy Nepál vad hegyei között rengeteg a tudomány által még le nem írt állatfaj.

És ezek közé akár még a jeti is belefér, gondolta Edmund, ezért 1960-ban úgy döntött, hogy indít egy expedíciót kifejezetten a jeti-kérdés megválaszolására.

A kutatás nem volt kifejezett kudarc, de egyértelmű sikert sem hozott: találtak jeti lábnyomokat, amik vagy azok voltak, vagy nem, illetve megvizsgáltak néhányat azok közül a skalpok közül, amiket a nepáli kolostorokban őriznek a jetinek tulajdonítva. Hát, ezekről kiderült, hogy bizony kecskebőrök.

A lényeg, hogy nem találtak kétségbevonhatatlan bizonyítékot arra, hogy a jeti létezik. Mondjuk arra sem, hogy nem létezik. Hillary pedig arra is felhívta a figyelmet, hogy az odáig rendben van, hogy az európai emberek a serpáktól átvéve jetinek nevezik az ismeretlen lényt, de a serpa mitológia számos további fura és fantasztikus lénnyel is tele van, amiben a serpák ugyanúgy hisznek, mint a jetiben.

Ilyen alapon a jetin kívül még vagy tucatnyi (szárnyas, egylábú, sokfejű stb.) lényt lehetne keresni a Himalájában, amik mind a serpa és/vagy a buddhista vallás/mitológia tevékeny szereplői. A nyugati ember vajon miért keresi a jetit, és miét nem keresi a buddhizmus számos démonjának valamelyikét, mondjuk.

Azok számára, akik esetleg csodálkoznak azon, hogy egy Hillary-hez hasonló kőrealista angol úriember hogyan volt képes bedőlni ennek a jeti dolognak, és egy egész expedíciót szánni a témának, nos, nekik van egy másik magyarázat is Edmund 1960-as útjára.

Nem bizonyított ugyan, de vannak, akik azt suttogják, hogy a jeti utáni szaladgálás csak fedő sztorit és magyarázatot kínált Hillary számára ahhoz, hogy elfedje az expedíció valódi, katonai célját: a kínaiak elleni kémkedést.

Hillary egyébként képzett katona volt, a második világháborúban a légierőnél szolgált navigátorként, tehát a katonai kötődés nem lehet kérdéses. És még az is lehet, hogy ebben a verzióban van valami, mert később kiderült, hogy az expedíció rádióforgalmazását zavarták a kínaiak.

Persze az igazság soha nem fog kiderülni, az ilyen akciókat rögzítő akták vagy elkeverednek, esetleg örök idők + két napra titkosítják őket, vagy éppen abban a pincében tárolják őket, ami egy csőtörés miatt teljesen elázik. Így szokott ez lenni.

Összességében azt mondhatjuk ki biztosan, hogy Edmund Hillary a Himalája szerelmese volt, aki elképzelhetőnek tartotta ugyan a jeti létezését, de soha nem talált meggyőző bizonyítékot a létezésére.

Jeti témában ezután sem történt különösebb elmozdulás, mármint azon kívül, hogy rendszeresen érkeztek és érkeznek a beszámolók észlelésekről, megpillantásokról, lábnyomokról, sőt véletlen találkozásokról is, de a bizonyítás valahogy sohasem sikerül. Vagy legalábbis nem a tudományos kritériumok alapján.

A leghíresebb jetivel találkozás, amit dokumentáltak (?) is, egyébként 1986-ból származik, bár mint látni fogjuk, azért ez a történet is vérzik pár sebből.

1986 márciusában egy Anthony B. Wooldridge nevű úriember éppen egyedül túrázgatott a Himalájában (ahol egyébként még wc-re is párosával mennek az emberek, de ezt most ne feszegessük), amikor egy havas lejtőn friss nyomokat vett észre.

Hála a Himalája isteneinek, fényképezőgép is volt nála (hogy miért fekete-fehér filmmel, azt se piszkáljuk), készített is pár fotót, majd követni kezdte a nyomokat.

Lábjegyzetként vetem közbe, hogy amennyiben én egyedül császkálok a Himalájában, és a félhomályos erdőben számomra ismeretlen, pizzakő méretű nyomokat veszek észre, ráadásként az egyetlen fegyver, ami nálam van, az egy fényképezőgép, ne adj isten még azzal is tisztában vagyok, hogy éppen a jeti észlelések mértani középpontjában járok, akkor nem hogy nem megyek a nyomok után, de ahhoz képest éppen 180 fokban fordulok el, és kezdek olyan 10-12 kilométerperórás sebességgel egyenes vonalú, egyenletes mozgásba a legközelebbi településig. Tudom, gyáva vagyok, miattam aztán nem lépne előrébb a tudomány.

Hősünk azonban bátor volt, és rendületlenül követte a nyomokat, amik végül „egy nagy, felegyenesedett, talán két méter magas alak”-ban végződtek.

Anthony-nak azért volt annyi esze, hogy túl közel ne menjen az „alak”-hoz, ezért aztán mintegy 150 méterről (!) volt kénytelen lefényképezni, íme:

Emberünk – saját állítása szerint – csak ekkor fogta fel, hogy a jetit látja, naná, mert az erdőben talált óriási nyomok követése közben ez minden bizonnyal fel sem merült benne.

„Terpeszállásban állt és lefelé nézett a lejtőn, jobb vállával felém. Nagy, négyszögletes feje volt, láttam, hogy az egész testét sötét szőr borítja.”

Wooldridge nagyjából háromnegyed óráig figyelte a lényt, majd – micsoda meglepetés – az idő annyira rosszra fordult, hogy kénytelen volt visszatérni a szállására.

A képek viszont elkészültek és felkavarták a jeti-hívők társadalmát. Sok minden ugyan nem derült ki belőlük, mert a 150 méterről készített képeken alapjáraton nem túl sok minden vehető ki, ha meg nagyítást készítünk róla, akkor még annyi sem.

Viszont Wooldridge legalább annyit elért, hogy amikor megmutatta a képeket Nopiernek, tudjátok, annak a tudósnak, aki hamisítványnak minősítette Eric Shipton 1951-es képét, akkor Nopier kijelentette, hogy most már elhiszi, hogy létezik a jeti. Ez is valami.

És hogy áll manapság a jeti kutatás?

A legfrissebb, értelmezhetőnek mondható újdonság a témában 2013-ből származik, amikor is brit tudósok (ugye, ugye…) egészen vállalható megoldással álltak elő.

Bryan Sykes, az Oxfordi Egyetem genetikusa a legmodernebb eszközökkel és módszerekkel végzett DNS-tesztet két szőrszálon, amiket a jetinek tulajdonítanak.

Nem tudni miért, vagy honnan jutott eszébe, de a kapott eredményt ezután összehasonlította az ősi jegesmedve génmintáival és tááádááám, 100 százalékos egyezést talált.

Az ősi jegesmedvéről azt kell tudni, hogy kb. 40-120 ezer évvel ezelőtt élt, és ő tekinthető a barnamedve és a jegesmedve ősének is.

Sykes eredménye persze nem azt jelenti, hogy a Himalájában a mai napig ősi jegesmedvék szaladgálnak, hanem azt, hogy könnyen elképzelhető, hogy a jeti a barnamedve egy speciális, eddig még fel nem fedezett fajtája, esetleg a barnamedve és a jegesmedve egy különleges hibridje.

Kicsit sántít a dolog, de van olyan jó magyarázat, mint az, hogy a jeti a serpa mitológiából lépett elő, vagy hogy a nácik/kínaiak/UFO-k/ősi tibeti mágusok elbaltázott, vagy nagyon is tudatos emberkísérleteinek eredményeképpen rohangál egy kétméteres szőrös félmajom, vagy félember a Himalája hegyeiben.

A jeti tehát köszöni szépen, jól van, örömmel hagy hobbiszinten nyomokat maga után, és néha felbukkan az emberek előtt, de arra azért vigyáz, hogy csak messziről, lehetőleg fekete-fehér filmmel lehessen csak lefényképezni, illetve szinte kizárólag csak viharos, hóförgeteges időben szeret a szabadban lődörögni.

Amíg ezeken a szokásain nem változtat érdemben, vagy esetleg a himalájai turisták figyelmét nem hívják fel a színes, nagy felbontású, modern fényképezőgépek létezésére, addig valószínűleg a jeti titkára sem derül fény.

Zsiráf

Ha tetszett a poszt, kérlek lájkold, hogy én is tudjam! 🙂