A poszt címe egyrészt lehet, hogy egy kicsit megtévesztő, másrészt pedig érthetetlen. Megtévesztő, mert – terveim szerint – egy olyan sorozat bevezető darabja lesz, ami NEM a különleges katonai alakulatokkal fog foglalkozni, hanem olyan különleges katonákkal, akiknek élete és/vagy szolgálata valamilyen oknál fogva különleges, érdekes, esetleg különlegesen érdekes (vagy érdekesen különleges, csak, hogy végigvigyük a sort.)
És érthetetlen, mert ugye ki hallott már Yang Kyoungjongról a történészeken és a hardcore II. Világháború-fanokon kívül?!
Nos, Yang Kyoungjong, egy koreai fiatalember volt, aki, amikor 1944-ben amerikai fogságba esett, akkor elmondhatta magáról, hogy 24 éves korára éppen a harmadik hadseregben szolgál, és már túlélt két hadifogságot!
Nem mellesleg tudomásunk szerint a mai napig ő a Második Világháború egyetlen olyan katonája, akinek hivatalos papírjai voltak arról, hogy három különböző ország hadseregében szolgált.
Következzen az ő története!
Azt szinte mindenki tudja, hogy 1944. június 6-án a szövetséges csapatok (és nem csak az amerikaiak, mint ahogy a Ryan közlegény megmentéséből gondolhatnánk) partra szálltak Normandiában. Ez volt a történelem legnagyobb ilyen hadművelete, a szövetségesek elképesztő mennyiségű embert és felszerelést tettek partra, hihetetlenül rövid időn belül.
Azt viszont talán kevesebben tudják (vagy nem figyeltek a moziban), hogy a partraszállást amerikai és brit ejtőernyősök ledobása előzte meg, akiknek feladata meghatározott hidak, utak és bunkerek elfoglalása és megtartása volt, amíg megérkezik a part felől az erősítés. Ha pedig éppen semmi dolguk nem akadt volna, akkor el kellett indulniuk a part felé, hogy hátba támadják a németeket.
Az ejtőernyősöknek elvileg június 6-án, éjfél után 15 perccel kellett (volna) földet érniük, míg maga a partraszállás menetrend szerint hajnali hat óra húsz perckor kezdődött meg.
Aki látta az Elit Alakulat című zseniális sorozatot, az kb. képet kaphatott arról, hogy mennyire nem az történt, amit előre terveztek: az ejtőernyősök szétszóródva értek földet, legtöbbje még véletlenül sem ott, ahova terv és parancs szerint érkeznie kellett volna, volt aki később még napokig-hetekig kereste az alakulatát.
A feladatokat azonban végre kellett hajtani, ezért a tisztek olyan katonákkal indultak egy-egy bunker vagy híd elfoglalására, akik nem is tartoztak a parancsnokságuk alá, vagy éppen nem az adott híd vagy bunker elfoglalása lett volna a feladatuk.
Az amerikai hadvezetés ugyanakkor nem véletlenül szánt ezeknek az elit katonáknak a kiképzésére több mint két évet: a kitűzött feladatok nagy részét az ernyősök végrehajtották!
Képzeljük el, milyen lelkiállapotban voltak ezek a többségében 18-21 éves angol és amerikai fiatalemberek: két éve erre a bevetésre készültek, az ellenséges hátországba dobták le őket a kukk-sötétben, a német légelhárító ágyúk tüzében.
A katonai tervezők előzetesen esélyesnek látták, hogy az ejtőernyősök vesztesége akár 50-80% is lehet, és ezt a legények elől sem titkolták el. Ráadásul az indulást a 30 éve nem látott vihar miatt 24 órával eltolták, tehát már második napja pörögtek a fiúk, mire ugorhattak végre.
Nem csoda tehát, hogy elég feszült idegállapotban voltak, bár profi katonaként azért nem lőttek mindenre, ami mozgott. Néhány szarvas és őz például túlélte a velük való találkozást. Német katona nem nagyon.
Ilyen előzmények után került az 506. ejtőernyős gyalogezred 101. légi szállítású hadosztályának néhány ejtőernyőse egy német bunker közelébe, aminek védői nem vették túl komolyan a feladatukat, pillanatok alatt megadták magukat.
Az ejtőernyősök kicsit meglepődtek, mert nem erre számítottak. Előzetesen azzal biztatták őket, hogy a bunkereket mindenre elszánt, három méter magas, világítóan szőke hajú, árja SS-szörnyek fogják védeni, akiket direkt amerikai ejtőernyősök ellen tenyésztettek ki.
A meglepetés pedig hamarosan átcsapott hitetlenkedésbe, amikor a magukat megadó védők között megláttak négy alacsony, vágott szemű katonát, szabályos Wehrmacht egyenruhában.
„-De hisz ezek japánok!” – gondolták. „-Az nem lehet”- gondolták tovább, „-Német egyenruhában meg pláne nem”.
Mivel azonban az ernyősöket nem rejtélyek megoldására képezték ki, így megelégedtek annyival, hogy a keleti legények megadták magukat, és mentek tovább.
Yang Kyoungjong és társainak egyébként több mint szerencséjük volt, ugyanis a frontvonal mögött ledobott ejtőernyősök műveleti kézikönyvében nem szerepelt az a kitétel, hogy a magukat megadó ellenséges katonákat mindenképpen életben kell hagyni. Vagy ahogy később egy amerikai veterán megfogalmazta: „-Nem ejtettünk foglyokat. Hova tettük volna őket?”
Yang Kyoungjong és társai tehát hadifoglyok lettek, és mint ilyeneket nyilvántartásba kellett venni. A probléma csak az volt, hogy semmilyen értelmezhető emberi nyelven (értsd: az amerikaiak számára értelmezhető) nem beszéltek, ezért Robert Brewer, a 101-esek hadnagya azt írta a papírra, hogy „ázsiai katona német egyenruhában”.
Az amerikai ejtőernyősök és Brewer hadnagy értetlensége egyébként teljesen érthető, gondoljunk csak bele: tényleg, mit is keres egy láthatóan távol-keleti fiatalember Wehrmacht egyenruhában Európában, a németek által megszállt Franciaországban?
A válaszhoz, és Yang Kyoungjong történetének kezdetéhez jó negyven évet kell visszaugranunk az időben, egészen az 1904-1905-ös orosz-japán háborúig.
Ezt a konfliktust európai szempontból szokás elfelejtett háborúnak is hívni, mivel kb. senkit sem érdekelt az európai nagyhatalmak közül, hogy mi és miért történt ott. Pedig jobb lett volna, ha nagyon is figyelnek, ugyanis az orosz-japán háború tétje az volt, hogy melyik nagyhatalom (a leáldozóban lévő orosz, vagy a felemelkedőben lévő japán) fogja tudni gyarmatosítani a Távol-Keletet (Kínát és Koreát).
A háború végkimenetele (a japánok rommá verték az oroszokat) pedig nem csak Yang Kyoungjong (aki akkor még meg sem született) sorsára, hanem Európára is hatással volt. Azzal ugyanis, hogy az oroszok veszítettek, kénytelenek voltak lemondani az ázsiai terjeszkedésről, és figyelmüket (újra) Kelet-Európa és a Balkán felé fordították (De jó is lett ez nekünk, ugye…)
Az oroszok felett aratott győzelem pedig Japán számára azt jelentette, hogy nyitva állt előtte az út, nekieshet Koreának és Kínának is, ha akar. Naná, hogy akart, és 1910-ben megszállta Koreát.
A következő 35 év, egészen Japán 1945-ös kapitulálásig, a koreai történelem máig sem teljesen feldolgozott része. Ennek a három és fél évtizednek a véres és kegyetlen történései a mai napig meghatározóak a koreai emberek számára, a japánok által okozott történelmi sebek még mindig nem gyógyultak be teljesen.
A japán uralom ugyanis elképesztő nyomort hozott a koreaiak számára, minden szempontból: betiltották a koreai nyelv használatát, a koreai neveket, hagyományokat, könyveket, elkobozták a földeket, a termést, kirabolták az országot, elvitték az ásványkincseket, a szellemi, kulturális és anyagi javakat.
A japánok minden olyat elkövettek, ami ma az emberiesség elleni bűncselekmény és háborús bűnök kategóriájába esik: nem erőszak, tömeggyilkosságok, kivégzések, munkatáborok…
És ebben a Koreában született 1920. március 3-án Yang Kyoungjong. Képzeljük el, milyen boldog gyerekkora lehetett.
Ennél csak akkor lehetett boldogabb, amikor, betöltve a 18. életévét, 1938-ban besorozták a Kvantung-hadseregbe. A Kvantung-hadsereg a Japán Császári (Birodalmi) hadsereg egyik legnagyobb hadseregcsoportja volt a maga 700 000 főjével.
Hősünkre tehát japán egyenruhát kényszerítettek, hogy japánul beszélve, a japán érdekekért harcoljon. Hogy hol? Hát Mongóliában! Kik ellen? Hát persze, hogy az oroszok ellen.
Történt ugyanis, hogy Japán az oroszok felett aratott győzelem és Korea meghódítása után úgy döntött, hogy itt az ideje Kínát is bekebelezni. Ez azért kissé nagyobb falatnak bizonyult, mint Korea lerohanása, nem is járt teljes sikerrel, mert a japánok kínai előrenyomulása egy idő után megakadt.
A japánok ekkor Mongólia és a szovjet Távol-Kelet felé fordultak. A Mongolok pedig érezték, hogy egyedül nem fognak tudni ellenállni a japánoknak, ezért segítséget kértek. Ki mástól, mint az oroszoktól, akik egyébként is egyenlíteni akartak Japánnal szemben.
Ilyen előzmények után került sor a Halhín-goli csatára 1939-ben. Halhín-gol egyébként egy folyó Mongóliában.
A japán oldalon pedig ott volt emberünk, Yang Kyoungjong is, aki bizonyára rettenetesen örült, hogy a hazájától majd 1000 km-re, a mintegy 75 ezer főt számláló japán sereg tagjaként harcolhat az oroszok ellen.
Az erőviszonyok nem mellesleg nagyjából kiegyenlítettek voltak, a japánok néhány ezer fővel több katonát tudtak felmutatni, de az oroszok technikailag voltak jobban felszerelve.
A csatával most persze nem fogunk részletesen foglalkozni, témánk szempontjából elég annyi, hogy az ütközet orosz (szovjet) győzelemmel zárult főleg Zsukov tábornok zsenijének köszönhetően, aki a világon elsőként vetett be rakétákat kilövő repülőket.
És természetesen meg kell emlékezni dr. Richard Sorge-ról és társairól, akik a tokiói szovjet hírszerzést erősítve csináltak konstans hülyét a japánokból, és szerezték meg a teljes japán haditervet.
A csata végeredménye tehát szovjet győzelem volt, ami hősünket, Yang Kyoungjongot is érintette. Ő ugyanis 3000 társával együtt szovjet fogságba került. És ugye sem a japánok, sem az oroszok nem voltak híresek arról, hogy túl jól bánnának a hadifoglyokkal, vagy hogy minden orosz tiszt szívébe lenne gravírozva a hágai egyezmény vonatkozó rendelkezése.
Ráadásul, bár a csata után nem sokkal megkötötték a békeszerződést is, valamilyen oknál fogva abból a hadifoglyok sorsának rendezése kimaradt.
Ez tulajdonképpen azt jelentette, hogy Japán nem tartott igényt Yang Kyoungjongra és 3000 társára, az oroszok pedig nem tekintették őket hadifogolynak. Innen pedig egyenes út vezetett a többségében koreai fiatalok számára a rettegett orosz munkatáborok egyikébe, a Gulágra.
A Gulágot talán senkinek sem kell részletesen bemutatni: embertelen környezet és körülmények, heti hét nap, napi 12-16 óra munka, évszaktól függően embertelen hideg, vagy gyilkos hőség, szadista őrök, minimális táplálék.
A Gulágra kerülők várható élettartama csak néhány hónap volt, a 3000 fős japán-koreai kontingens létszáma pedig ennek megfelelően meredeken zuhanni kezdett. Ám Yang kemény volt, talán még keményebb is, mint amit előzetesen feltételezni lehetett róla, ő ugyanis 3 évet (!) élt túl és húzott le ebben földi pokolban.
Míg azonban ő követ tört, vagy valami hasonlóan kellemetlen munkát végzett valahol Szibériában, addig a világban is nagy változások történtek, hiszen már 1942-őt írunk.
Vagyis időközben nemcsak hogy kitört a Második Világháború, de már a náci Németország is megtámadta a Szovjetuniót, ami kis túlzással csak magát Sztálint lepte meg, de ez éppen elég volt ahhoz, hogy a német villámháború elképesztő sikereket érjen el.
A szovjeteknek idő és ember kellett, hogy összeszedjék magukat. Idő azonban kevés volt. Ember ugyan rengeteg, de a kiképzés előtt, vagy a kezdetén álló orosz parasztokat nem lehetett (egyelőre) ráereszteni a magasan képzett, technikailag és alkohollal is jobban ellátott Wehrmachtra. Illetve lehetett, csak nem sok értelme volt, mert azt nem háborúnak hívták, hanem mészárlásnak.
Ekkor jött a nagy ötlet: a Szovjetunió munkatáboraiban rengeteg olyan hadifogoly van, akinek elvileg meg van a katonai kiképzése, sőt, logikusan, mivel hadifoglyok, ezért már csatában is részt vettek.
Kis átképzés, villámgyors szovjet nyelvkurzus (-Igenis! -Értettem! -Előre! -Vodka! -Halál a nácikra!), és már mehetnek is.
A Gulág táboraiban tehát megjelent a kedves hangú felhívás, miszerint akinek esetleg nincs más elfoglaltsága, és érez magában megfelelő ambíciót, az bátran jelentkezzen a hős szovjet Vörös Hadseregbe, meglátja milyen jó lesz!
Yang Kyoungjong és a még életben maradt, egyébként nem túl nagy számú társa, gondolkodóba esett: a táborban előbb-utóbb biztos meghalnak, szeretteik azt sem tudják, hol vannak, országuk nem foglalkozik velük, csak idő kérdése, amíg éhen halnak, a brutális őrök agyonverik őket, vagy valamilyen „munkahelyi baleset” éri őket.
Ezzel szemben, ha szovjet egyenruhát húznak, akkor az előbb említett lehetőségek továbbra is fennállnak, de mégiscsak szabadabban mozoghatnak, több esélyük lehet a túlélésre, a menekülésre. Vagy a gyors halálra.
És Yang Kyoungjong úgy dönt, hogy inkább a Vörös Hadsereg, mint a Gulág.
Hősünk néhány – szintén a Gulágról átjelentkezett – társával együtt így találja magát 1943-ban a harmadik harkovi csatában, természetesen szovjet színekben.
Szerintem Yang Kyoungjong azért legkésőbb ekkor picit elgondolkodott, hogy valóban nyerő húzás volt-e beállni a Vörös Hadseregbe. Közelebb ugyanis nem került az otthonához, sőt, mivel most már a Koreától majdnem 7000 km-re lévő Ukrajnában kénytelen harcolni egy olyan háborúban, amit nem ért, olyan nyelven, amit nem ért, olyan célokért, amit nem ért.
A szovjet tiszteket pedig ugyanabból a halmazból válogatták, mint a Gulág őreit.
A háború és a csata állását tekintve ekkor már túl vagyunk a németek sztálingrádi vereségén, és a Vörös Hadsereg rohamtempóban kényszerítette hátrálásra a német hadigépezetet.
Ennek ellenére a harkovi csatát a németek nyerték, nem kevesebb, mint 40 ezer szovjet hadifoglyot ejtve. Akik között ott voltak Yang Kyoungjong és társai is.
Azt nem tudjuk, hogy a koreai legények mennyire vették komolyan a harcot, tehát hogy tényleg kemény csatározások közepette ejtették foglyul őket, vagy volt annyi eszük, hogy az első adandó alkalommal megadták magukat.
Tény viszont, hogy a német koncentrációs táborok milliméterre ugyanolyan rosszak voltak, mint a Gulág munkatáborai, főleg a szovjet foglyok számára, akik a németek szemében nem voltak emberek.
Szegény Yang Kyoungjong pedig még a szovjetekhez képest is más volt, tehát nem hogy nem felelt meg a náci árja ideálnak, de még csak nyomokban sem hasonlított hozzá. Elképzelhetjük, hogy milyen sorsa volt a táborban.
A németek azonban hamarosan komoly dilemma elé kerültek: kezdtek kifogyni az 180 centi magas, szőke, kék szemű, árja legényekből, de a Vörös Hadsereget csak nem sikerül legyőzni, sőt! Ráadásként egyre hangosabban suttogták, hogy küszöbön áll a szövetségesek partra szállása valahol a francia tengerparton.
Valahonnan tehát embereket kellett szerezniük, de amíg a Vörös Hadsereg politikai tisztjei nem voltak olyan finnyásak a faji eredet tekintetében, addig a Német Birodalmi Hadseregbe – elvileg – csak kifogástalan pedigrével rendelkező németek kerülhettek be.
A szükség azonban nagy úr, tehát hamarosan Yang Kyoungjong ugyanúgy kedves toborzótisztekkel találkozott a táborban, mint nem sokkal korábban a Gulágon.
Most mondjuk talán annyival volt könnyebb a helyzete, hogy időközben kiderült, hogy ő valójában a japán hadsereg katonája, akit erőszakkal soroztak be a Vörös Hadseregbe. Japán ugye ekkor meg Németország szövetségese volt, tehát semmi akadálya, hogy Yang Kyoungjong német színekben folytassa a háborút.
Valahogy így gondolkozhattak a német tisztek – bár Yang Kyoungjong véleményét természetesen nem kérték ki.
A német vezérkar végül felállította a Keleti Légiókat (Ostlegionen), amikbe a legkülönbözőbb nemzetiségű és indíttatású emberek harcoltak a Wehrmacht oldalán: szovjet hadifoglyok, akiket a Gulágról soroztak be a Vörös Hadseregbe, majd német fogságba kerülve boldogan harcoltak a kommunizmus ellen, turkesztáni, örmény, grúz, azerbajdzsáni, észak-kaukázusi, tatár, kínai stb. katonák, akik vagy kényszerből, vagy meggyőződésből lettek a Keleti Légiók tagjai.
És persze ott volt hősünk, Yang Kyoungjong is, aki alig néhány megmaradt társával együtt szintén egy ilyen egységben találta magát, immár német egyenruhában, német fegyverrel, német zsolddal, vodka helyett sörrel.
Yang egységét feltöltésre és kiképzésre Normandiába küldték, mondván, hogy ott most elég nyugodt a helyzet, a szövetséges partraszállás nem várható.
Azt pedig már tudjuk, hogy a németek mekkorát tévedtek, a szövetségesek partra szálltak, megkezdődött az ezer évesre tervezett Harmadik Birodalom utolsó időszaka.
Yang Kyoungjong – aki valószínűleg már nagyon unta, hogy állandóan hol fogságba esik, hol meg besorozzák – amerikai hadifogoly lett, és tulajdonképpen ezzel – végre valahára – a normandiai tengerparton, majd’ 9000 km-re a hazájától véget ért számára a háború.
Yang Kyoungjong Angliába került hadifogolytáborba, majd onnan a háború végén kivándorolt Amerikába, ahol állampolgárságot szerzett, megnősült, született három gyermeke, és élete hátralévő részét békében élte le.
72 éves korában, 1992-ben halt meg Illinois államban lévő otthonában, anélkül, hogy a környezetében bárki tudta volna – beleértve a saját gyerekeit is –, hogy milyen kalandokon/borzalmakon ment keresztül.
Zárásként pedig gondolkozzunk el egy kicsit: manapság 18 évesen az ember általában éppen leérettségizik, Yang Kyoungjongot akkor sorozták be kényszerrel a japán hadseregbe.
24 évesen általában friss diplomások vagyunk vagy éppen nem olyan régóta dolgozunk a szakmánkban, még felnőtt életünk elején járunk, tervezünk, reménykedünk, szerelmesek vagyunk, párt választunk.
Yang Kyoungjong 24 éves korára megjárt három hadsereget és három hadifogolytábort, 6 évet töltött el háborús körülmények között. És túlélte.
Azt hiszem, minden tisztelet megérdemel az ember és a története is!
Zsiráf
Ha tetszett a poszt, kérlek lájkold, hogy én is tudjam! 🙂
