Különleges katonák 1.: Yang Kyoungjong

A poszt címe egyrészt lehet, hogy egy kicsit megtévesztő, másrészt pedig érthetetlen. Megtévesztő, mert – terveim szerint – egy olyan sorozat bevezető darabja lesz, ami NEM a különleges katonai alakulatokkal fog foglalkozni, hanem olyan különleges katonákkal, akiknek élete és/vagy szolgálata valamilyen oknál fogva különleges, érdekes, esetleg különlegesen érdekes (vagy érdekesen különleges, csak, hogy végigvigyük a sort.)

És érthetetlen, mert ugye ki hallott már Yang Kyoungjongról a történészeken és a hardcore II. Világháború-fanokon kívül?!

Nos, Yang Kyoungjong, egy koreai fiatalember volt, aki, amikor 1944-ben amerikai fogságba esett, akkor elmondhatta magáról, hogy 24 éves korára éppen a harmadik hadseregben szolgál, és már túlélt két hadifogságot!

Nem mellesleg tudomásunk szerint a mai napig ő a Második Világháború egyetlen olyan katonája, akinek hivatalos papírjai voltak arról, hogy három különböző ország hadseregében szolgált.

Következzen az ő története!

Yang Kyoungjong adait próbálják felvenni Normandiában

Azt szinte mindenki tudja, hogy 1944. június 6-án a szövetséges csapatok (és nem csak az amerikaiak, mint ahogy a Ryan közlegény megmentéséből gondolhatnánk) partra szálltak Normandiában. Ez volt a történelem legnagyobb ilyen hadművelete, a szövetségesek elképesztő mennyiségű embert és felszerelést tettek partra, hihetetlenül rövid időn belül.

Azt viszont talán kevesebben tudják (vagy nem figyeltek a moziban), hogy a partraszállást amerikai és brit ejtőernyősök ledobása előzte meg, akiknek feladata meghatározott hidak, utak és bunkerek elfoglalása és megtartása volt, amíg megérkezik a part felől az erősítés. Ha pedig éppen semmi dolguk nem akadt volna, akkor el kellett indulniuk a part felé, hogy hátba támadják a németeket.

Az ejtőernyősöknek elvileg június 6-án, éjfél után 15 perccel kellett (volna) földet érniük, míg maga a partraszállás menetrend szerint hajnali hat óra húsz perckor kezdődött meg.

Amerikai ejtőernyősök közvetlenül az ugrás előtt

Aki látta az Elit Alakulat című zseniális sorozatot, az kb. képet kaphatott arról, hogy mennyire nem az történt, amit előre terveztek: az ejtőernyősök szétszóródva értek földet, legtöbbje még véletlenül sem ott, ahova terv és parancs szerint érkeznie kellett volna, volt aki később még napokig-hetekig kereste az alakulatát.

A feladatokat azonban végre kellett hajtani, ezért a tisztek olyan katonákkal indultak egy-egy bunker vagy híd elfoglalására, akik nem is tartoztak a parancsnokságuk alá, vagy éppen nem az adott híd vagy bunker elfoglalása lett volna a feladatuk.

Az amerikai hadvezetés ugyanakkor nem véletlenül szánt ezeknek az elit katonáknak a kiképzésére több mint két évet: a kitűzött feladatok nagy részét az ernyősök végrehajtották!

Képzeljük el, milyen lelkiállapotban voltak ezek a többségében 18-21 éves angol és amerikai fiatalemberek: két éve erre a bevetésre készültek, az ellenséges hátországba dobták le őket a kukk-sötétben, a német légelhárító ágyúk tüzében.

A katonai tervezők előzetesen esélyesnek látták, hogy az ejtőernyősök vesztesége akár 50-80% is lehet, és ezt a legények elől sem titkolták el. Ráadásul az indulást a 30 éve nem látott vihar miatt 24 órával eltolták, tehát már második napja pörögtek a fiúk, mire ugorhattak végre.

Nem csoda tehát, hogy elég feszült idegállapotban voltak, bár profi katonaként azért nem lőttek mindenre, ami mozgott. Néhány szarvas és őz például túlélte a velük való találkozást. Német katona nem nagyon.

Ilyen előzmények után került az 506. ejtőernyős gyalogezred 101. légi szállítású hadosztályának néhány ejtőernyőse egy német bunker közelébe, aminek védői nem vették túl komolyan a feladatukat, pillanatok alatt megadták magukat.

Az ejtőernyősök kicsit meglepődtek, mert nem erre számítottak. Előzetesen azzal biztatták őket, hogy a bunkereket mindenre elszánt, három méter magas, világítóan szőke hajú, árja SS-szörnyek fogják védeni, akiket direkt amerikai ejtőernyősök ellen tenyésztettek ki.

A meglepetés pedig hamarosan átcsapott hitetlenkedésbe, amikor a magukat megadó védők között megláttak négy alacsony, vágott szemű katonát, szabályos Wehrmacht egyenruhában.

“-De hisz ezek japánok!” – gondolták. “-Az nem lehet”- gondolták tovább, “-Német egyenruhában meg pláne nem”.

Mivel azonban az ernyősöket nem rejtélyek megoldására képezték ki, így megelégedtek annyival, hogy a keleti legények megadták magukat, és mentek tovább.

Yang Kyoungjong és társainak egyébként több mint szerencséjük volt, ugyanis a frontvonal mögött ledobott ejtőernyősök műveleti kézikönyvében nem szerepelt az a kitétel, hogy a magukat megadó ellenséges katonákat mindenképpen életben kell hagyni. Vagy ahogy később egy amerikai veterán megfogalmazta: “-Nem ejtettünk foglyokat. Hova tettük volna őket?”

Koreai hadifoglyok Normanndiában

Yang Kyoungjong és társai tehát hadifoglyok lettek, és mint ilyeneket nyilvántartásba kellett venni. A probléma csak az volt, hogy semmilyen értelmezhető emberi nyelven (értsd: az amerikaiak számára  értelmezhető) nem beszéltek, ezért Robert Brewer, a 101-esek hadnagya azt írta a papírra, hogy “ázsiai katona német egyenruhában”.

Az amerikai ejtőernyősök és Brewer hadnagy értetlensége egyébként teljesen érthető, gondoljunk csak bele: tényleg, mit is keres egy láthatóan távol-keleti fiatalember Wehrmacht egyenruhában Európában, a németek által megszállt Franciaországban?

A válaszhoz, és Yang Kyoungjong történetének kezdetéhez jó negyven évet kell visszaugranunk az időben, egészen az 1904-1905-ös orosz-japán háborúig.

Ezt a konfliktust európai szempontból szokás elfelejtett háborúnak is hívni, mivel kb. senkit sem érdekelt az európai nagyhatalmak közül, hogy mi és miért történt ott. Pedig jobb lett volna, ha nagyon is figyelnek, ugyanis az orosz-japán háború tétje az volt, hogy melyik nagyhatalom (a leáldozóban lévő orosz, vagy a felemelkedőben lévő japán) fogja tudni gyarmatosítani a Távol-Keletet (Kínát és Koreát).

A háború végkimenetele (a japánok rommá verték az oroszokat) pedig nem csak Yang Kyoungjong (aki akkor még meg sem született) sorsára, hanem Európára is hatással volt. Azzal ugyanis, hogy az oroszok veszítettek, kénytelenek voltak lemondani az ázsiai terjeszkedésről, és figyelmüket (újra) Kelet-Európa és a Balkán felé fordították (De jó is lett ez nekünk, ugye…)

Az oroszok felett aratott győzelem pedig Japán számára azt jelentette, hogy nyitva állt előtte az út, nekieshet Koreának és Kínának is, ha akar. Naná, hogy akart, és 1910-ben megszállta Koreát.

A következő 35 év, egészen Japán 1945-ös kapitulálásig, a koreai történelem máig sem teljesen feldolgozott része. Ennek a három és fél évtizednek a véres és kegyetlen történései a mai napig meghatározóak a koreai emberek számára, a japánok által okozott történelmi sebek még mindig nem gyógyultak be teljesen.

A japán uralom ugyanis elképesztő nyomort hozott a koreaiak számára, minden szempontból: betiltották a koreai nyelv használatát, a koreai neveket, hagyományokat, könyveket, elkobozták a földeket, a termést, kirabolták az országot, elvitték az ásványkincseket, a szellemi, kulturális és anyagi javakat.

A japánok minden olyat elkövettek, ami ma az emberiesség elleni bűncselekmény és háborús bűnök kategóriájába esik: nem erőszak, tömeggyilkosságok, kivégzések, munkatáborok…

És ebben a Koreában született 1920. március 3-án Yang Kyoungjong. Képzeljük el, milyen boldog gyerekkora lehetett.

Ennél csak akkor lehetett boldogabb, amikor, betöltve a 18. életévét, 1938-ban besorozták a Kvantung-hadseregbe. A Kvantung-hadsereg a Japán Császári (Birodalmi) hadsereg egyik legnagyobb hadseregcsoportja volt a maga 700 000 főjével.

A Kvantung-hadsereg főhadiszállása Mandzsukuóban

Hősünkre tehát japán egyenruhát kényszerítettek, hogy japánul beszélve, a japán érdekekért harcoljon. Hogy hol? Hát Mongóliában! Kik ellen? Hát persze, hogy az oroszok ellen.

Történt ugyanis, hogy Japán az oroszok felett aratott győzelem és Korea meghódítása után úgy döntött, hogy itt az ideje Kínát is bekebelezni. Ez azért kissé nagyobb falatnak bizonyult, mint Korea lerohanása, nem is járt teljes sikerrel, mert a japánok kínai előrenyomulása egy idő után megakadt.

A japánok ekkor Mongólia és a szovjet Távol-Kelet felé fordultak. A Mongolok pedig érezték, hogy egyedül nem fognak tudni ellenállni a japánoknak, ezért segítséget kértek. Ki mástól, mint az oroszoktól, akik egyébként is egyenlíteni akartak Japánnal szemben.

Ilyen előzmények után került sor a Halhín-goli csatára 1939-ben. Halhín-gol egyébként egy folyó Mongóliában.

Japán katonák Halhín-gol-nál

A japán oldalon pedig ott volt emberünk, Yang Kyoungjong is, aki bizonyára rettenetesen örült, hogy a hazájától majd 1000 km-re, a mintegy 75 ezer főt számláló japán sereg tagjaként harcolhat az oroszok ellen.

Az erőviszonyok nem mellesleg nagyjából kiegyenlítettek voltak, a japánok néhány ezer fővel több katonát tudtak felmutatni, de az oroszok technikailag voltak jobban felszerelve.

A csatával most persze nem fogunk részletesen foglalkozni, témánk szempontjából elég annyi, hogy az ütközet orosz (szovjet) győzelemmel zárult főleg Zsukov tábornok zsenijének köszönhetően, aki a világon elsőként vetett be rakétákat kilövő repülőket.

És természetesen meg kell emlékezni dr. Richard Sorge-ról és társairól, akik a tokiói szovjet hírszerzést erősítve csináltak konstans hülyét a japánokból, és szerezték meg a teljes japán haditervet.

A csata végeredménye tehát szovjet győzelem volt, ami hősünket, Yang Kyoungjongot is érintette. Ő ugyanis 3000 társával együtt szovjet fogságba került. És ugye sem a japánok, sem az oroszok nem voltak híresek arról, hogy túl jól bánnának a hadifoglyokkal, vagy hogy minden orosz tiszt szívébe lenne gravírozva a hágai egyezmény vonatkozó rendelkezése.

Ráadásul, bár a csata után nem sokkal megkötötték a békeszerződést is, valamilyen oknál fogva abból a hadifoglyok sorsának rendezése kimaradt.

Ez tulajdonképpen azt jelentette, hogy Japán nem tartott igényt Yang Kyoungjongra és 3000 társára, az oroszok pedig nem tekintették őket hadifogolynak. Innen pedig egyenes út vezetett a többségében koreai fiatalok számára a rettegett orosz munkatáborok egyikébe, a Gulágra.

A Gulágot talán senkinek sem kell részletesen bemutatni: embertelen környezet és körülmények, heti hét nap, napi 12-16 óra munka, évszaktól függően embertelen hideg, vagy gyilkos hőség, szadista őrök, minimális táplálék.

A Gulágra kerülők várható élettartama csak néhány hónap volt, a 3000 fős japán-koreai kontingens létszáma pedig ennek megfelelően meredeken zuhanni kezdett. Ám Yang kemény volt, talán még keményebb is, mint amit előzetesen feltételezni lehetett róla, ő ugyanis 3 évet (!) élt túl és húzott le ebben földi pokolban.

Míg azonban ő követ tört, vagy valami hasonlóan kellemetlen munkát végzett valahol Szibériában, addig a világban is nagy változások történtek, hiszen már 1942-őt írunk.

Vagyis időközben nemcsak hogy kitört a Második Világháború, de már a náci Németország is megtámadta a Szovjetuniót, ami kis túlzással csak magát Sztálint lepte meg, de ez éppen elég volt ahhoz, hogy a német villámháború elképesztő sikereket érjen el.

A szovjeteknek idő és ember kellett, hogy összeszedjék magukat. Idő azonban kevés volt. Ember ugyan rengeteg, de a kiképzés előtt, vagy a kezdetén álló orosz parasztokat nem lehetett (egyelőre) ráereszteni a magasan képzett, technikailag és alkohollal is jobban ellátott Wehrmachtra. Illetve lehetett, csak nem sok értelme volt, mert azt nem háborúnak hívták, hanem mészárlásnak.

Ekkor jött a nagy ötlet: a Szovjetunió munkatáboraiban rengeteg olyan hadifogoly van, akinek elvileg meg van a katonai kiképzése, sőt, logikusan, mivel hadifoglyok, ezért már csatában is részt vettek.

Kis átképzés, villámgyors szovjet nyelvkurzus (-Igenis! -Értettem! -Előre! -Vodka! -Halál a nácikra!), és már mehetnek is.

A Gulág táboraiban tehát megjelent a kedves hangú felhívás, miszerint akinek esetleg nincs más elfoglaltsága, és érez magában megfelelő ambíciót, az bátran jelentkezzen a hős szovjet Vörös Hadseregbe, meglátja milyen jó lesz!

Yang Kyoungjong és a még életben maradt, egyébként nem túl nagy számú társa, gondolkodóba esett: a táborban előbb-utóbb biztos meghalnak, szeretteik azt sem tudják, hol vannak, országuk nem foglalkozik velük, csak idő kérdése, amíg éhen halnak, a brutális őrök agyonverik őket, vagy valamilyen “munkahelyi baleset” éri őket.

Ezzel szemben, ha szovjet egyenruhát húznak, akkor az előbb említett lehetőségek továbbra is fennállnak, de mégiscsak szabadabban mozoghatnak, több esélyük lehet a túlélésre, a menekülésre. Vagy a gyors halálra.

És Yang Kyoungjong úgy dönt, hogy inkább a Vörös Hadsereg, mint a Gulág.

Hősünk néhány – szintén a Gulágról átjelentkezett – társával együtt így találja magát 1943-ban a harmadik harkovi csatában, természetesen szovjet színekben.

Pillanatkép a harmadik harkovi csatából

Szerintem Yang Kyoungjong azért legkésőbb ekkor picit elgondolkodott, hogy valóban nyerő húzás volt-e beállni a Vörös Hadseregbe. Közelebb ugyanis nem került az otthonához, sőt, mivel most már a Koreától majdnem 7000 km-re lévő Ukrajnában kénytelen harcolni egy olyan háborúban, amit nem ért, olyan nyelven, amit nem ért, olyan célokért, amit nem ért.

A szovjet tiszteket pedig ugyanabból a halmazból válogatták, mint a Gulág őreit.

A háború és a csata állását tekintve ekkor már túl vagyunk a németek sztálingrádi vereségén, és a Vörös Hadsereg rohamtempóban kényszerítette hátrálásra a német hadigépezetet.

Ennek ellenére a harkovi csatát a németek nyerték, nem kevesebb, mint 40 ezer szovjet hadifoglyot ejtve. Akik között ott voltak Yang Kyoungjong és társai is.

Azt nem tudjuk, hogy a koreai legények mennyire vették komolyan a harcot, tehát hogy tényleg kemény csatározások közepette ejtették foglyul őket, vagy volt annyi eszük, hogy az első adandó alkalommal megadták magukat.

Tény viszont, hogy a német koncentrációs táborok milliméterre ugyanolyan rosszak voltak, mint a Gulág munkatáborai, főleg a szovjet foglyok számára, akik a németek szemében nem voltak emberek.

Szegény Yang Kyoungjong pedig még a szovjetekhez képest is más volt, tehát nem hogy nem felelt meg a náci árja ideálnak, de még csak nyomokban sem hasonlított hozzá. Elképzelhetjük, hogy milyen sorsa volt a táborban.

A németek azonban hamarosan komoly dilemma elé kerültek: kezdtek kifogyni az 180 centi magas, szőke, kék szemű, árja legényekből, de a Vörös Hadsereget csak nem sikerül legyőzni, sőt! Ráadásként egyre hangosabban suttogták, hogy küszöbön áll a szövetségesek partra szállása valahol a francia tengerparton.

Valahonnan tehát embereket kellett szerezniük, de amíg a Vörös Hadsereg politikai tisztjei nem voltak olyan finnyásak a faji eredet tekintetében, addig a Német Birodalmi Hadseregbe – elvileg – csak kifogástalan pedigrével rendelkező németek kerülhettek be.

A szükség azonban nagy úr, tehát hamarosan Yang Kyoungjong ugyanúgy kedves toborzótisztekkel találkozott a táborban, mint nem sokkal korábban a Gulágon.

Most mondjuk talán annyival volt könnyebb a helyzete, hogy időközben kiderült, hogy ő valójában a japán hadsereg katonája, akit erőszakkal soroztak be a Vörös Hadseregbe. Japán ugye ekkor meg Németország szövetségese volt, tehát semmi akadálya, hogy Yang Kyoungjong német színekben folytassa a háborút.

Valahogy így gondolkozhattak a német tisztek – bár Yang Kyoungjong véleményét természetesen nem kérték ki.

A német vezérkar végül felállította a Keleti Légiókat (Ostlegionen), amikbe a legkülönbözőbb nemzetiségű és indíttatású emberek harcoltak a Wehrmacht oldalán: szovjet hadifoglyok, akiket a Gulágról soroztak be a Vörös Hadseregbe, majd német fogságba kerülve boldogan harcoltak a kommunizmus ellen, turkesztáni, örmény, grúz, azerbajdzsáni, észak-kaukázusi, tatár, kínai stb. katonák, akik vagy kényszerből, vagy meggyőződésből lettek a Keleti Légiók tagjai.

És persze ott volt hősünk, Yang Kyoungjong is, aki alig néhány megmaradt társával együtt szintén egy ilyen egységben találta magát, immár német egyenruhában, német fegyverrel, német zsolddal, vodka helyett sörrel.

Kínai katonák német egyenruhában

 

Yang egységét feltöltésre és kiképzésre Normandiába küldték, mondván, hogy ott most elég nyugodt a helyzet, a szövetséges partraszállás nem várható.

Azt pedig már tudjuk, hogy a németek mekkorát tévedtek, a szövetségesek partra szálltak, megkezdődött az ezer évesre tervezett Harmadik Birodalom utolsó időszaka.

Yang Kyoungjong – aki valószínűleg már nagyon unta, hogy állandóan hol fogságba esik, hol meg besorozzák – amerikai hadifogoly lett, és tulajdonképpen ezzel – végre valahára – a normandiai tengerparton, majd’ 9000 km-re a hazájától véget ért számára a háború.

Yang Kyoungjong Angliába került hadifogolytáborba, majd onnan a háború végén kivándorolt Amerikába, ahol állampolgárságot szerzett, megnősült, született három gyermeke, és élete hátralévő részét békében élte le.

72 éves korában, 1992-ben halt meg Illinois államban lévő otthonában, anélkül, hogy a környezetében bárki tudta volna – beleértve a saját gyerekeit is –, hogy milyen kalandokon/borzalmakon ment keresztül.

Zárásként pedig gondolkozzunk el egy kicsit: manapság 18 évesen az ember általában éppen leérettségizik, Yang Kyoungjongot akkor sorozták be kényszerrel a japán hadseregbe.

24 évesen általában friss diplomások vagyunk vagy éppen nem olyan régóta dolgozunk a szakmánkban, még felnőtt életünk elején járunk, tervezünk, reménykedünk, szerelmesek vagyunk, párt választunk.

Yang Kyoungjong 24 éves korára megjárt három hadsereget és három hadifogolytábort, 6 évet töltött el háborús körülmények között. És túlélte.

Azt hiszem, minden tisztelet megérdemel az ember és a története is!

Zsiráf

Ha tetszett a poszt, kérlek lájkold, hogy én is tudjam! 🙂

Különleges katonák 2.: Az ember, akinek 30 évig tartott a második világháború

A különleges katonákkal foglalkozó sorozat második részében egyelőre nem távolodunk el a Második Világháborútól, a változás annyi lesz, hogy most egy koreai legény helyett egy japán alhadnagy kalandjaival fogunk foglalkozni.

Kalandból pedig lesz bőven, tekintve, hogy mai főhősünk, Onoda Hiroo, nem tudta, vagy nem akarta elhinni/feldolgozni azt, hogy véget ért a Második Világháború, ezért még 29 évig, egészen 1974-ig folytatta privát harcát egy Lubang nevű szigeten.

Ez önmagában elsőre még komikusan hangzik, ami viszont inkább tragédiává, vagy minimum tragikomédiává változtatja a történetet, az az, hogy Onoda és társai a három szigeten töltött évtized alatt több tucat helyi katonát, rendőrt és civilt öltek meg abban a tudatban, hogy még háború van.

Következzen tehát a Japán Császári Hadsereg alhadnagyának 91 éven át tartó története!

Onoda Hiroo 1922. március 19-én született a japán Kainan városában. Ősei szamurájok voltak, ami jól hangzik, ha az unokáknak kell sztorizni róla az esti kandallótűz mellett, de Onoda idejére a gazdag múltból már csak a múlt maradt, a gazdagság időközben elkopott.

Ez azonban nem akadályozta meg a szülőket abban, hogy bőséges gyermekáldással járuljanak hozzá a Japán Császárság népszaporulatához: Onodának 7 testvére volt, a sorban ő volt az ötödik.

A nyolc testvér felnevelése a család szűkös anyagi helyzetében nem lehetett hétköznapi mutatvány, talán emiatt nem maradt túl sok idő arra, hogy a szülők érdemben foglalkozzanak is a gyerekekkel, legalábbis Onoda visszaemlékezése szerint nem jött ki valami jól az ősökkel. Ebben minden bizonnyal szerepet játszott az is, hogy Onoda szerint: „Mindig dacos és makacs voltam”.

Pályafutása későbbi ismeretében azt hiszem, nyugodtan kijelenthetjük, hogy tényleg az volt.

A szülőkkel való konfliktus egyik fő forrása az volt, hogy Onoda „nem elégedett meg a legalapvetőbb dolgokkal”, többre vágyott. Ez szerintem egyáltalán nem róható fel neki, nem is csoda, hogy 17 évesen egy kereskedelmi cégnél kezdett el dolgozni, azzal a nem is nagyon titkolt céllal, hogy sok pénzt keressen.

Ami Onoda és a világon még sok millió másik fiatalember számításait keresztülhúzta, az viszont az volt, hogy kitört a Második Világháború. Mármint Európában is, mert Japán már 1936 óta háborúzott Kínával, meg tulajdonképpen mindenkivel a környéken, akivel csak lehetett, vagy akit érdemes volt megtámadni.

Onoda Hiroo-t tehát olyan nagy meglepetés nem érhette, amikor 1942 májusában megkapja a katonai behívóját, ami alapján 1942. december 10-én, 20 éves korában besorozzák.

10 nappal később átkerül a 218. gyalogezredbe, ahol megkapja a teljesen alap katonai kiképzését, sok veréssel és még több megaláztatással, majd az ezredet a kínai Nancsingba vezénylik, ahol kínai ellenállók ellen vetik be. Mármint japán szempontból ellenállók, ugye.

japán bevonulás Nancsingba

Onoda itt megsérül, ami azzal jár, hogy lemarad az ezred hivatalos tiszti iskolájának indulásáról, de felépülése után egyedi elbírálás alapján mégis jelentkezhet a tisztképzőre. Ekkor már 1944-ben járunk, és az év augusztusában Onoda végez az iskolával és megkapja hivatalos új rangját: alhadnagy.

A frissen kiérdemelt rang mellé valószínűleg elég jó tanulmányi eredményeket is fel tudott mutatni, mert bekerült azon 230 tiszt közé, akiket átvezényeltek a Nakanói Katonai Iskolába. Itt egy három hónapos gyorstalpalót kaptak gerilla hadviselésből, szabotázsból, hírszerzésből, propaganda hadviselésből és kémelhárításból.

Ez egyébként nem volt szokványos a japán hadseregben, Nippon hős fiait ugyanis általában nem bujkálásra, osonkodásra és megtévesztésre képezték ki, a hírszerzéshez szükséges gondolkodásra meg pláne nem, hanem a parancsnak való vak engedelmeskedésre.

Már 1944 novemberének végén járunk, mikor Onoda végez az kiképzéssel, és bizonyára rezignáltan tudomásul veszi, hogy a Fülöp-szigetekre vezényelték.

Onoda Hiroo egyik öccsével 1944-ben

Itt a helyzet – ekkor már – elég reménytelennek látszott a japánok számára, nem úgy pár évvel korábban, amikor a dicsőséges Japán Császári Hadsereg szinte mindenhol győzelmeket aratott, ahova betette a szuronyát.

Japánban ugyanis az 1920-as, 1930-as években megoldást kerestek az ország élelmiszer- és nyersanyag problémájára. Ha valaki ránéz a japán szigetek domborzati térképére, akkor feltűnhet, hogy olyan nagyon sok mezőgazdasági művelésre alkalmas terület nincs az országban. Egészen pontosan Japán 75%-át erdő és hegyvidék borítja.

Mivel a területi problémákat a 20. században (is) általában erőszakkal próbálták megoldani, ezért megszületett a nagy ötlet: Japánnak a fejlődés érdekében új földeket kell szereznie, tehát hódítania kell.

Ennek jegyében 1931-ben megtámadták Mandzsúriát, 1936-ban pedig Kínát. 1940. szeptember 27-én megköttetett a háromhatalmi egyezmény, aminek értelmében Japán, Németország és Olaszország ígéretet tettek egymás kölcsönös politikai, gazdasági és katonai támogatására.

Ezzel Japán meglehetősen erős szövetségesekre tett szert, egyre legalábbis biztosan, ne feledjük, hogy a hitleri Németország ekkor volt a csúcson, az olaszok meg… hát… ők is ott voltak, na.

Japán ezután a Csendes-óceán felé fordította a figyelmét, következett a Pearl Harbor elleni támadás 1941. december 7-én, majd egy nappal később megindították a Fülöp-szigetek elleni hadműveletet.

Japán gép Pearl Harbor felett

Ez utóbbi annak ellenére lepte meg az amerikaiakat, hogy előzetesen várták, és készültek is a támadásra: megerősítették a Fülöp-szigeteken állomásozó szárazföldi egységeiket és a légierejüket is.

Ez az amerikai hadsereg azonban még nem a Második Világháborút megnyerő, szinte korlátlan erőforrásokkal rendelkező, ütőképes, beképzelt és harcedzett haderő volt. Mondhatjuk azt, hogy naivak és tapasztalatlanok voltak, míg Japán ekkor már évek óta háborúzott, és egész egyszerűen jobban értettek hozzá.

Az amerikaiak pl. megtették azt a szívességet, hogy repülőgépeiket szorosan egymás mellé parkolták, így egy japán bombázó/vadászgép egyetlen rárepüléssel több tucatot tudott elpusztítani belőlük. A Fülöp-szigeteken állomásozó amerikai légierő lenullázása után következett a japán partraszállás, és az amerikaiaknak nem sok esélyük volt.

A japánok 1941 december végén már a Fülöp-szigetek fővárosa, Manila közelében jártak, a következő év áprilisában pedig az addig kétségtelenül hősiesen kitartó amerikaiak kapituláltak: 75 ezer amerikai és filippínó katona adta meg magát, amit azóta is az amerikai történelem legnagyobb kapitulációjaként tartanak számon.

Az amerikai vereség közben azonban elhangzott egy fontos mondat is Douglas MacArthur tábornoktól, miután Roosvelt elnök parancsára kimentették a Fülöp-szigetekről, mert túl magas rangú, túl értékes és túl tehetséges volt ahhoz, hogy japán fogságba essen.

Ez a mondat pedig így hangzott: „Visszajövök!”

Douglas MacArthur tábornok

A japán hadvezetés ezt pont nem vette komolyan, inkább újabb üveg szakét hozattak és ünnepeltek tovább, hiszen övéké volt a világ, de a Fülöp-szigetek mindenképp.

Pedig érdemes lett volna komolyan venni MacArthurt, mert két (és fél) év múlva tényleg terminátorosra vette a figurát és visszatért.

Onoda szerencsétlenségére az amerikaiaknak a Fülöp-szigetek visszafoglalását célzó hadművelete egybe esett azzal, amikor emberünk odaérkezett.

Onoda ugyanis 1944. december 17-én foglalta el új állomáshelyét Lubang szigetén. Nem valószínű, hogy ekkor belegondolt volna abba, hogy a következő harminc évet ezen a szigeten fogja tölteni.

Onoda Hiroo 1944-ben

Lubang egyébként nagyjából semmiről sem nevezetes, 125 négyzetkilométeres sziget, 24 km hosszú, 10 km széles és nagyrészt dzsungel borítja.

Onoda érkezésekor volt rajta valamennyi helyi lakosság, ráadásként pedig 200-250 fős japán helyőrség. Ez még a fanatikus Onoda szerint is kevés ahhoz, hogy gerillaharcmodor alkalmazása esetén is akár csak megnehezítsék az amerikaiak várható partra szállását.

Hiroo alhadnagy szigorú paranccsal érkezett a szigetre: tilos a megadás és az öngyilkosság, mindenképpen tartsanak ki a végsőkig, sőt, még azután is! Ha kell, akkor éljenek kókuszdión és férgeken, de mindenképpen éljenek és harcoljanak, Onoda használja a gerillatanfolyamon szerzett tudását!

A japán parancsnokok cserébe megígérték, hogy nem fognak elfeledkezni a csöppnyi szigeten lévő emberekről. Lehet, hogy évek múlva, de mindenképpen felszabadítják majd őket.

Lubang

Hogy Onoda ebből mennyit hitt el, azt nem tudni, de az biztos, hogy az újonnan elsajátított harcászati ismeretei és eljárásai nem találkoztak a már a szigeten tartózkodó rangidős japán tisztek nézeteivel.

Nekik ugyanis nem tetszett az alhadnagy által szorgalmazott beásós-zargatós-lesből-támadós taktika. Terveik szerint ők inkább majd egyetlen frontális támadással fogják elsöpörni a partra szálló amerikaiakat.

A Japán Birodalmi Hadsereg rangidős tisztjeinél pedig akkoriban nemigen akadtak makacsabb teremtmények Onoda körül, akinek alhadnagyként nem volt túl sok megszólalási lehetősége, még az esti dzsungelbulikon sem, nemhogy a hadműveleti tervezéskor.

Onoda tehát némán bólintott, leginkább azért, mert hangosan nem lehet bólintani, és korlátozott lehetőségeivel élve azért nekiállt a saját módján felkészülni az amerikaiak érkezésére.

És ahogy azt MacArthur tábornok megígérte, az amik tényleg visszatértek a Fülöp-szigetekre, Lubangra konkrétan 1945. február 28-án.

Ez azonban már egy minden szempontból másmilyen amerikai hadsereg volt, mint amit a japánok pár évvel korábban szinte unatkozva megvertek.

Lubangon harcedzett, tökéletesen felszerelt és magasan képzett tengerészgyalogosok szálltak partra, akik a fogukkal kapták el a puskagolyót, soha nem fogyott ki a lőszer a fegyverükből, és tüzelés közben még nem túl hamisan citerázni is tudtak.

Na jó, ez nem mind volt igaz, mert volt közöttük, aki inkább gitározni szeretett, de a lényeg, hogy a Lubang szigeti kicsiny japán helyőrség támadását a partra cuccoló amerikaiak szinte észre sem vették, pillanatok alatt bedarálták a japánokat.

Vagyis kb. az történt, ami Onoda szerint várható volt, ha nem az általa javasolt gerillataktikát alkalmazzák. És bár az alhadnagy ötleteit elvetették, ez nem akadályozta meg őt abban, hogy a sziget különböző pontjain lőszer- és élelmiszerraktárakat létesítsen, majd az ellenség érkezésekor három társával együtt bevegye magát az őserdőbe és megkezdje 29 éven át tartó harcát az amerikaiak ellen, akik közül e három évtized nagy részében egy darab sem volt a szigeten.

Az amerikaiak tehát elfoglalták Lubangot, a japán védők pedig három opció közül választhattak: meghalnak, megadják magukat, vagy elbújnak a dzsungelben.

A jenkik célja nyilván az első két verzió valamelyikének kikényszerítése volt, de még így is kb. 40 japán katona keresett menedéket az őserdőben.

Mivel azonban a szervezett japán ellenállás megszűnt a szigeten, ezért a területet az amerikaiak visszafoglaltnak nyilvánították, összepakoltak és mentek a következő szigetre.

A világtörténelem és a Második Világháború további menetét pedig ismerjük: 1945. augusztus 6-án az USA atombombát dob Hirosimára, majd augusztus 9-én Nagaszakira.

Atomfelhő Nagaszaki felett

Annak morális/harcászati boncolgatásában, hogy a japán kapituláció kikényszerítéséhez tényleg valóban szükség volt-e mindkét atombomba ledobására, most nem merülünk el mélyebben. Abban azonban a történészek többsége ma már egyetért, hogy az atombomba bevetése nem igazán volt választás kérdése Harry S. Truman amerikai elnök számára.

Azt ugyanis tudni lehetett, hogy Japán az utolsó katonáig, sőt, ha kell, az utolsó civilig harcolni fog, ha tehát az amerikaiaknak partra kell szállniuk a japán főszigeten, akkor iszonyatos veszteséggel számolhatnak.

Az amerikai (szövetséges) győzelem persze így sem lett volna kétséges, hiszen Japánt már csak a hadsereg fanatizmusa tartotta a háborúban.

Vegyük azt a lehetőséget, hogy Truman nem vet be atomot, hanem újabb több százezer fiatal amerikai élete árán, a hagyományos módszerekkel győzik le Japánt.

Nos, amint kiderült volna, hogy az USA-nak rendelkezésére állt a háborút gyorsan lezáró csodafegyver, az atombomba, az elnök azonban mégsem élt ezzel, nos, abban a pillanatban a fiaikat gyászoló családok apró cafatokra tépték volna Trumant és kormányát.

Na de elkalandoztam egy kicsit, térjünk vissza Hiroo alhadnagyhoz Lubang szigetére.

Az Egyesült Államok 1945. július 5-én hivatalosan is bejelentette a Fülöp-szigetek visszafoglalását. Ez technikai és hadászati értelemben valóban így is volt, azonban a területen annyi kisebb-nagyobb sziget volt, hogy ez a tény, illetve egy hónappal később a Japán Császárság kapitulációjának híre nem jutott el minden japán egységhez.

Pláne az olyanokhoz nem, mint Onoda és emberei, akik a dzsungelben bujkáltak. Na és akkor mi van?

Hát kb. ezt gondolták először az amerikaiak is, de aztán kezdett nagyon zavaró lenni, hogy hivatalosan már béke van, mégis a lehető legváratlanabb pillanatokban (gyakorlatozás, épületek bontása, újjáépítés, vagy bármilyen random szabadidős tevékenység közben) vérszomjas japán katonák szabadulnak el a semmiből, megölnek pár embert, majd újra eltűnnek.

És melyik katonai parancsnok talál élvezetet abban, hogy azután írja meg a katonái halálhírét a szüleiknek, hogy a háború hivatalosan már véget ért?!

A Japán által korábban megszállt számos csendes-óceáni szigeten ez a jelenség annyira súlyossá vált, hogy az amerikaiak röplapokat dobtak le a szigetekre, amiben mindenki tudtára adták, hogy a háborúnak vége, Japán kapitulált, elő lehet jönni, senkinek nem lesz bántódása.

Amerikai szórólap, ami japánul tudósít a háború végéről

Ezt néhány szigeten még azzal is megfejelték, hogy egykori japán tisztek megafonba kiabálva hirdették az igét. Így történt egy Lubang szigetén is, aminek hatására a dzsungelbe menekült 40 körüli japán katona többsége felfogta a lényeget, előjött és megadta magát.

Nem így Onoda és három társa, akik nem hittek az amerikai röplapoknak. Hiroo alhadnagy ugye propagandát és hírszerzést is tanult, és az amerikaiak most pont ugyanazt csinálták, mint amivel ellenkező esetben ő is próbálná megtéveszteni az ellenséget. Vagyis Onoda meg volt győződve arról, hogy az amerikaiak hazudnak, a Japán Császárság él és virul, és a röplapokkal csak át akarják verni őket.

Ezzel a fajta fanatizmussal nem igazán lehet mit kezdeni, az ilyen katonát nem lehet észérvekkel meggyőzni, mert nem zavarja a valóság, vagy inkább addig torzítja a valóságot, amíg az meg nem felel a saját elképzeléseinek.

Így tett Onoda is: hiába értesült a röplapokból arról, hogy Japánban új kormány van hatalmon, az ország kapitulált, a háborúnak pedig vége, a maga sajátos módján értelmezte ezeket a tényeket: a kormányt bábkormánynak minősítette a kapitulációt és a háború végét pedig dezinformációnak.

4 évvel később egyik embere, egy Akacu nevű, civilben kalapkésztő legény valószínűleg megunta a hosszúra nyúlt őserdei táborozást, lejött a sziget hegyeiből és megadta magát. A lubangi hatóságok a nyomokból már eddig is sejtették, hogy vannak még bujkáló japánok a szigeten, de immár biztosan tudták.

Onoda tehát már csak két emberével tanyázott a dzsungelben, de még ha csak tanyázott volna. Ha nyugton maradnak, akkor valószínűleg senkit sem érdekelt volna, hogy hol vannak, és mit csinálnak. A probléma az volt, hogy időről időre a gerilla hadviselés jegyében rajtaütéseket szerveztek és embereket öltek.

És mivel amerikai katonákat már nem találtak, így az ellen harcoltak, aki ellen lehetett: a polgári lakosság, a helyi katonák és rendőrök ellen.

Újabb öt év elteltével, 1954-ben egy ilyen rajtaütés közben lőtték le Onoda egyik emberét, Simadát. Az ezt követő években több katonai expedíció is indult a két megmaradt japán katona felkutatására, de Hiroo alhadnagy és társa ekkor már tíz éve voltak a dzsungelben, bárkinél és mindenkinél jobban ismerték azt, esély sem volt elkapni őket.

Mindenesetre a lubangi hatóságok legalább azt elérték, hogy Onodáék nyugton maradtak, sőt, több mint tíz évig úgy gondolták, hogy meg is haltak.

Egészen 1972. október 12-ig, amikor Onoda egyetlen megmaradt társát, Kozukát is lelőtték a helyi biztonsági erők, amikor 13 év után újra egy rajtaütéssel kísérleteztek.

Onoda ekkor már 50 éves volt, és lassan 28 éve bujkált a szigeten… Már persze ő ezt nem bujkálásnak tekintette, hanem a korábban kapott parancs teljesítésének, amit tekinthetünk figyelemreméltó fegyelmezettségnek, de akár nettó őrültségnek is.

Mivel későbbi élete során nyilvánvalóvá vált, hogy Onoda nem volt őrült, ezért inkább nevezzük fanatikusnak. És szinte törvényszerűnek tűnik, hogy egy fanatikust csak egy másik fanatikus győzhet meg/le.

Történt ugyanis, hogy Onoda ugyan még mindig a dzsungelben bujkált, de időközben azonosították, vagyis azt már név szerint tudták, hogy kicsoda, csak éppen nem tudtak mit kezdeni vele. Sőt, korábban már őt és Kozukát is halottnak nyilvánították egyszer, mert még a japánok sem tudták elhinni, hogy valaki ennyi időt képes túlélni a dzsungelben.

Mindenesetre a szenzációbirizgáló sajtó felkapta a sztoriját, nem is csoda, hisz a háborúnak már évtizedek óta vége volt, egy szigeten még mindig harcoló japán szamuráj pedig hálás témának bizonyult.

Mármint a több ezer kilométerre lévő újságolvasóknak, nem azoknak a lubang szigeti civileknek, akik egy hétvégi sétára se indulhattak el anélkül, hogy ne kelljen tartaniuk egy második világháborús japán altiszt támadásától. 1970 környékén!

A hír tehát bejárta a világot, és eljutott egy Norio Suzuki nevű japán kalandorhoz és felfedezőhöz. Suzuki, hm… elmeállapotáról egész jó képet adhat az, hogy saját állítása szerint három célja volt az életben: találkozni Onodával, egy vad pandával, és egy jetivel.

Norio Suzuki

Tény viszont, hogy 1974-ben Norio valóban megjelent Lubang szigetén, és ami addig senkinek nem sikerült, meg is találta Onodát. Mármint úgy értem, hogy megtalálta, beszélt vele, és túl is élte.

A találkozás azért nem volt teljesen zökkenőmentes, mert az ötvenes éveit taposó Onoda automatikusan ellenségként kezelte a 25 éves Suzukit, aki azonban készült a randira, és állítása szerint azt mondta az alhadnagynak: „Onoda-san! A császár és a japán emberek aggódnak érted!”.

Hogy aztán ez tényleg így volt-e, azt nem tudjuk, lévén, hogy a találkozáskor csak ők ketten voltak jelen, az viszont tény, hogy a veterán katona nem csinált szusit Norióból, hanem meghallgatta.

És neki már végre elhitte, hogy a háborúnak vége, és Onoda már épp elég ideig volt katona, ideje lenne leszerelnie és hazamennie.

De Onoda Hiroo alhadnagyot azért mégsem lehetett olyan könnyen megadásra kényszeríteni, hiszen saját bevallása szerint „Katona vagyok és engedelmeskedek a parancsnak”

Norio Suzuki és Onoda Hiroo 1974-ben

A probléma az volt, hogy Onoda saját alternatív világában még az előző parancs volt érvényben, amit 1944-ben kapott felettesétől, Tanigucsi őrnagytól, és aminek értelmében ellenkező utasítás érkezéséig a szigeten kell maradnia és harcolnia kell.

Onoda tehát kijelentette, hogy csak és kizárólag Tanigucsi őrnagynak hajlandó megadni magát, és maradt tovább a dzsungelben.

Suzuki pedig megvitte a hírt Japánba, ahol a japán kormány veszett kapkodásba kezdett: valahogy elő kellett keríteni Yoshimi Taniguchit, a korábbi Császári Hadsereg egykori őrnagyát, akiről kb. senki sem tudott semmit.

Végül aztán még a több évtizedes katonai nyilvántartások átböngészésére kényszerített titkárnők lázadása előtt sikerült rábukkanni Taniguchira, aki időközben könyvkereskedő lett.

Gyorsan elreptették az egykori őrnagyot Lubangra, Suzuki pedig újra felkereste Onodát, és közölte vele, hogy íme, megjött a parancsnok, legyen kedves előfáradni.

Onoda pedig vett egy nagy levegőt, és a már nem létező Japán Császári Hadsereg rongyos egyenruhájában előjött a dzsungelből és a harminc év alatt is tökéletesen karban tartott kardjával a kezében, feszes vigyázban végighallgatta a Taniguchi őrnagy által felolvasott parancsot: a háborúnak vége, Onoda Hiroo alhadnagy tegye le a fegyvert.

Yoshimi Taniguchi parancsot ad Hiroo alhadnagynak

Onoda Hiroo alhadnagy pedig megrendülten tudomásul vette, hogy hazája valóban elvesztette a háborút, és könnyek között átadta a kardját a szintén a helyszínen tartózkodó Fülöp-szigeteki kormányzónak, Ferdinánd Marcosnak. (Aki azzal a lendülettel vissza is adta neki.)

Később megmutatta búvóhelyeit is, ahol még mindig rengeteg készlet volt felhalmozva. Bármely hadsereg hadtápos tisztje elsírta volna magát, látva, hogy Onoda milyen jól gazdálkodott a cuccaival: ipari mennyiségű konzerv, több mint 500 puskalőszer és számos kézigránát mutatta, hogy az alhadnagy komolyan gondolta küldetését.

Onoda Hiroo hivatalos megadása Ferdinand Marcosnak

Onoda Hiroo alhadnagy hivatalosan 1974. március 9-én, 52 éves korában tette le a fegyvert óriási médiajelenlét közepette, vagyis számára ekkor ért véget a Második Világháború.

Történetének azonban még messze nincs vége, ugyanis némi diplomáciai bonyodalmat azért okozott a létezése és az a tény, hogy 30-50 közötti lubangit öltek meg embereivel az évek során.

Háborúban ölni nem bűn, katonai értelemben legalábbis, aztán a lelkiismeretével minden katona számoljon el privátban ugye, de Onoda és társai a háború hivatalos lezárulása után, tehát már békeidőben is embereket öltek. Azaz Lubang lakosai szerint Onoda sima köztörvényes bűnöző, gyilkos volt, ezt a nézetet főleg az áldozatok hozzátartozói képviselték.

A diplomácia azonban nagyúr, és nagy játékos, aki hajlamos az egyéni célokat és érdekeket felülírni: A Fülöp-szigetek kormánya, valószínűleg nem gyenge japán nyomásra végül úgy döntött, hogy Onoda szabadon távozhat, soha nem vonták felelősségre. Hivatalosan elnöki kegyelmet kapott arra hivatkozva, hogy nem tudta, hogy már nincs háború.

Onoda Hiroo tehát visszatért Japánba, ahol elképesztő ünneplésben részesítették. Ez nem csoda, hiszen még sok egykori világháborús veterán életben volt, és Onoda megtestesítette számukra azt, amiben a háború alatt hittek, és amit elvettek tőlük, amikor országuk kapitulált.

Onoda visszatér Japánba

Természetesen előbújtak a kövek alól és a repedésekből az olyan fanatikusok, akik szerint, ha mindenki úgy teljesítette volna a parancsokat, mint Onoda, akkor Japán soha nem veszíti el a háborút, de szerencsére többségben voltak azok, akik inkább az alhadnagy történetének szimbolikus üzenetét igyekeztek kidomborítani: az utolsó Második Világháborús japán katona leszerelésével végre zárják le a múltat és koncentráljanak a jelenre és a jövőre.

Onoda kiállított cuccai

Más kérdés, hogy valójában nem Onoda volt az utolsó birodalmi japán katona. 1974 decemberében ugyanis egy indonéz őrjárat elfogott egy Teruo Nakamura nevű férfit, aki szintén a Második Világháború vége óta bujkált. Nakamura története jól mutatja, hogy azért Japánban nem múlt el nyomtalanul a birodalmi szemlélet, ugyanis a férfit jóval kevesebb figyelem övezte, mint Onodát.

Ennek több oka is volt, egyrészt nem volt japán, hanem tajvani, másrészt hivatalosan – csak – a japán gyarmati hadsereg tagja volt, és ami a legfontosabb, csak egy közlegény volt. Ezek miatt nem volt nyugdíjra jogosult, és úgy általában nem tekintették akkora hősnek, mint Onodát. 5 évvel később, 1979-ben halt meg, tüdőrákban.

Teruo Nakamura

Ráadásként suttognak még két japán öregúrról is, akik 2005-ben, már a nyolcvanas éveiket taposva kerültek elő egy szigeten, mint addig bujkáló japán katonák, de az ő történetükről keveset tudni, és hivatalosan soha nem is erősítették meg, hogy valóban azok voltak, akiknek állították magukat, és nem csak két eltévedt szenilis turista.

És hogy mi történt Norio Suzukival, tudjátok, azzal a kalandor legénnyel, akinek az Onoda-probléma megoldása köszönhető, és akinek három célja volt az életben? Végül is mondhatjuk, hogy tervei 2:1 arányban megvalósultak: megtalálta Onodát, később a pandát is, majd 1984-ben egy lavina ölte meg, miközben a jetit kereste.

Onoda Hiroo életnek további szakasza is tartogat még érdekességeket, ugyanis a szigetről való „szabadulása” után még 40 évig élt.

Visszatért Japánba, ahol megkapta 29 évnyi elmaradt zsoldját és körbehordozták az országban, mint nemzeti hőst. A körút alatt Onodának volt lehetősége szétnézni a háború utáni Japánban, és hát nem nagyon nyerte el a tetszését az, amit látott.

Honfitársait elpuhultnak, korruptnak és fegyelmezetlennek találta, és nehezményezte az amerikaiak túl nagy befolyását, még az is megfordult a fejében, hogy csatlakozik egy jobboldali politikai párthoz, és egy szigorúbb, militánsabb, függetlenebb Japánért fog küzdeni.

Szerencsére ebből végül nem lett semmi, de Onoda nem is maradt otthon, 1976 tavaszán Brazíliába költözött, majd megnősült (!), és marhatenyésztéssel foglalkozott. Ez úgy tűnik végre számára is elhozta a békét és a megnyugvást.

Onoda Hiroo 2013-ban

1984-ben visszatért Japánban, miután olvasott arról, hogy egy japán tini megölte a szüleit. Onoda oktatótáborokat hozott létre az ország különböző pontjain fiatalok számára, ahol a természet szeretetét, a pozitív életszemléletre és a béke fontosságára tanította az ifjúságot.

1996-ban Lubang szigetére is visszatért, ahol megkoszorúzta egykori bajtársai sírját, és igyekezett valamennyit törleszteni a sziget lakossága felé is: 10 000 dollárt adományozott a sziget oktatásának fejlesztésére.

Onoda Hiroo nyugállományú alhadnagy, a Japán Császári Hadsereg egykori tisztje, 91 éves korában, 2014. január 17-én halt meg szívelégtelenségben.

Azt hiszem, ha valaki, akkor ő megérdemli, hogy békében nyugodjon.

Zsiráf

Ha tetszett a poszt, kérlek lájkold, hogy én is tudjam! 🙂