Most akkor a Mikulás hozza, vagy a Télapó?

December 6. alkalmából az egész netet elönti a Mikulásos/Télapós képek áradata. Van, aki őszintén örül ennek az ünnepnek, és van, aki csak sajnálkozik vagy szánakozik, hogy ez a szép szokás is a globalizáció és az üzlet martalékává vált.

Én most erre a vonatra – mármint a nyavajgósra –  nem fogok felülni, viszont eszembe jutott, hogy ezen a napon akár torlódás is lehet a kéményeknél, csizmáknál, tekintve, hogy van, aki szerint a Mikulás, míg mások szerint a Télapó hozza az ajándékot.

Már persze annak ugye, aki egész évben jó volt, ellenkező esetben a jóságos figura nevelő célzatú virgáccsal figyelmezteti a delikvenst…

Na de akkor most Mikulás, Télapó, egyik se, mindkettő, a kettő ugyanaz, vagy hogy is van ez. 

Ennek fog utána járna egy kicsit ez a bejegyzés.

 A Mikulás

A Télapó figurájával ellentétben a Mikulás személye egész jól visszakövethető és vezethető, mégpedig egészen a harmadik századig. 

Egészen pontosan valamikor 270 és 286 közé (esetleg 245-ig), amikor is a Kis-Ázsiában lévő Patara városában megszületett Szent Miklós. Mármint persze nem rögtön szentként született, de később nagyon keményen megdolgozott ezért a címért.

Miklós irdatlan vagyonnal rendelkező családból származott, ennek ellenére – vagy talán éppen ezért – a papi hivatást választotta, bár ehhez hozzájárulhatott szülei korai halála is, és már 19 évesen felszentelték.

Miután már szabadon kezelhette örökségét, az a gondolat kezdte foglalkoztatni, hogy a megörökölt hatalmas vagyont hogyan tudná a szegények, az elesettek javára fordítani.

Szent Miklós életrajzával egyébként az a legnagyobb baj, hogy egyszerre túl sok és túl kevés. Számos történet és legenda szól alakjáról és cselekedeteiről, amiket ugye vérmérséklet szerint vagy elhiszünk, vagy nem. Viszont hiteles történeti forrás nagyon kevés van róla, és a témával foglalkozó tudósok nagy része csak abban ért egyet, hogy a róla szóló legendák nem tekinthetők hiteles forrásoknak, főleg azért nem, mert több száz évvel halála után keletkeztek.

Jótékony tevékenységéhez kapcsolódik az a történet, amiben már felfedezhetjük a későbbi Mikulás alakjának és tevékenységének kezdeteit.

Miklós – már mint Myra (Müra) püspöke – tudomást szerzett egy elszegényedett nemesemberről, akinek három lánya volt. A lányok eladósorban kerültek, de az apjuknak nem volt pénze a kiházasításukhoz.

De nemcsak ahhoz, hanem úgy általában a megélhetéshez, ezért a „nemes” apának az jutott eszébe, hogy, ha már nem tudja férjhez adni a lányait, akkor eladja őket a helyi bordélyházba, legalább valami haszna lesz belőlük. Nyugodtan mondhatjuk, hogy ez a megélhetési prostitúció tipikus esete.

Miután a történet Miklós tudomására jutott, elhatározta, hogy segít a családon: innentől a legendának különböző változatai vannak: Miklós a kéményen/ablakon keresztül kendőbe/erszénybe rejtett pénzt/aranyat dobott be három egymást követő éjszaka/évben a család házába.

A különböző változatok abban azonban megegyeznek, hogy Miklós mindenképpen titokban akarta tartani jó cselekedetét, aminek köszönhetően a lányok megmenekültek a nyilvános háztól, és férjhez mehettek. A derék apa további sorsáról nincs infó…

Van olyan változat, ami szerint később azért kiderül a titokzatos ajándékozó, azaz Miklós személye, mert az adományként elhelyezett pénzdarabok között volt egy megjelölt, amit Miklós korábban egy helyi kereskedőtől kapott ajándékba. 

Maga a felismerés, hogy a püspök személyesen segített meg egy családot, természetesen csak még tovább növelte Miklós népszerűségét.

Érdemes még azt is megjegyezni, hogy a kéményen át célba juttatott adományról szóló változat egyik további mutációja szerint az ajándék éppen az egyik lány által a kéménybe száradni tett harisnyába esett.

És ebben már nem nehéz felismerni a mai Amerikában a kandallón sorakozó harisnyák, vagy Európában az ablakba tett, ki- és megtisztított cipő/csizma motívumát!

Szent Miklós népszerűségét és tiszteletét egyébként mi sem mutatja jobban, mint hogy a későbbi évszázadokban számos szakma képviselői választották védőszentjüknek: országonként eltérően ugyan, de többek között ő a tengerészek, illatszerészek, gyógyszerészek, zálogházak, gyermekek és diákok, búcsújárók, eladósorban levő leányok, igazságtalanul elítéltek, kádárok, lenkereskedők, magkereskedők, mészárosok, molnárok, posztósok, sörgyárosok, szénhordók, takácsok, tanítók, tűzoltók, utasok és vászonkereskedők védőszentje.

Ha ehhez még hozzávesszük, hogy Magyarországon pl. Kecskemét városának, és – férfiemberek figyelem! – a pálinkafőzés védőszentje is, akkor nyugodtan mondhatjuk, hogy Miklós szent minőségében jelenleg is meglehetősen elfoglalt.

Na de lépjünk tovább, mert felmerülhet a kérdés, hogy egy Kis-Ázsiában született, ott élt és eltemetett szent alakja hogyan került át Európába?

Úgy, hogy 1084-ben csontjait átvitték Bari városába, ami Dél-Olaszországban van. A szent tisztelete és kultusza innen a kereskedők révén került át Németországba, onnan pedig hozzánk.

A középkorban elterjedt szokás szerint a kolostori iskolákban a diákok emlékeztek meg Szent Miklósról, és közülük alakította valaki – piros köpenyben és püspöksüvegben – a szentet.

Később a szerepet egy felnőtt vette át, és kikerült az iskolai megemlékezés köréből:  Szent Miklós halálnak évfordulóját, azaz december 6-át megelőző este a jóságos apóka végigjárta a falu házait, és apró ajándékokat osztogatva dicsért, vagy éppen fenyített, mikor hogy.

Az pedig, hogy a gyerkőcök készüljenek is a Mikulás érkezésére, és az ablakba, ajtó elé kitisztított csizmát/cipőt tegyenek, körülbelül egy évszázados múltra tekint vissza, és német mintára, osztrák közvetítéssel jutott el hozzánk.

Érdekes módon a Mikulás alakja, eredete és tevékenysége ma is változóban van. A két világháború között még általános volt az a nézet, hogy a Mikulás az égben, azaz a Mennyországban lakik, onnan figyeli a gyerekeket, és nem egyedül dolgozik: manók/angyalok/krampuszok segítik a munkáját.

Mára ez többé-kevésbé átalakult, és a célcsoport, azaz a gyerekek körében egyre inkább az az általánosan elfogadott nézet, hogy a Mikulás Lappföldön lakik, szánnal közlekedik, amit univerzálisan alkalmazható rénszarvasok húznak, a több segítője pedig nincs is.

A Télapó:

Míg a Mikulás eredetéről többé-kevésbé biztos infókkal rendelkezünk, és ha mást nem, azt biztosan állíthatjuk, hogy mindenképpen a keresztény hagyományokban gyökerezik, addig a Télapóval kapcsolatban nem ennyire egyértelmű a helyzet.

Azt a legtöbb Télapóval foglalkozó cikk megjegyzi, hogy Magyarországon orosz(szovjet) mintára központilag vezették be a Télapó figuráját 1950-ben. 

A fő cél a vallásellenesség jegyében a Mikulás lecserélése volt, a név pedig az orosz „Fagy apó”-ból eredeztethető.

Igen ám, de a helyzet azért nem ennyire egyszerű, ugyanis a Télapót nem az oroszok találták ki, jóval régebbi múltra tekint vissza, és maga a név is, általában „tél apó” formában, már korábban is létezett a magyar nyelvben.

Jelenleg kb. ott tartunk, hogy a Télapó alakját a szakértők nem egy adott néphez, vagy kultúrkörhöz kötik, hanem az általános nézet szerint több (sok) ország, nép, törzs hagyományának összeolvadásából jött létre.

Érdekes, hogy a a legtöbb európai népnek van valamilyen mesebeli, mitológiai alakja, aki télen – valószínűleg a téli napforduló környékén – ajándékokat oszt, vagy éppen ijesztget. Vagyis ezek a korai lények még nem egyértelműen jók, hanem a kettősség jellemző rájuk: hozhatnak szerencsét, de szerencsétlenséget is, lehetnek kedves lények, de démonszerű alakok is, adhatnak ajándékot, de átkot is.

Kiindulópontnak általában Odint, a germán főistent szokták tekinteni, akinek egyik elnevezése „Hosszú szakállú” volt, nyolc lábú, Sleipnirnek nevezett lovának pedig a gyerekek répát és szalmát tettek ki a csizmájukban a kémény mellé.

Odin pedig a lova iránti figyelmességet viszonozta a csizmákba tett apró ajándékokkal.

Odin alakja aztán vagy fokozatosan elterjedt, vagy az adott népnél már létező téli ajándékozó lény/démon/manó alakjába olvadt bele.

Ez persze csak egy magyarázat, de ha nagyon őszinték akarunk lenni, akkor egyértelmű válasz nincs arra, hogy honnan származik a Télapó…

Az biztos, hogy hozzánk a mai formájában valóban orosz közvetítéssel érkezett, de „tél apóról” már írt Arany János, Mikszáth Kálmán és Krúdy Gyula is.

Talán annyit lehet biztosan kijelenteni, hogy a Télapó egy valós alternatíva lehet azok számára, akik nem a keresztény vallásossággal átszőtt Mikulást akarják ünnepelni, de szerintem ez a különbségtevés pont azokat nem érdekli, akik leginkább várják ezt az ünnepet: a gyerekeket.

Végül érdemes megemlíteni azt a ma is makacsul élő városi legendát, miszerint a Mikulás kinézetét a Coca-Cola 1931-es, zseniális reklámkampányának köszönhetjük. Vagyis a Mikulás eredetileg nem is piros köpenyben, fehér szakállal működött, ez a szín-kombó Norman Rockwellnek, a Coca-Cola illusztrátorának köszönhető, aki a megbízó cég színeit használta fel a figurához.

Mindenki nyugodjon meg, ez nem igaz! Vagyis nem teljesen igaz…

Rockwell ugyanis a színeken nem változtatott, a Mikulást már 1931-ben is mindenki piros palástban, fehér szakállal képzelte el. Amit viszont a derék Normannak köszönhetünk az az, hogy addig a Mikulás alakja addig alacsony, manószerű lényként élt – legalábbis Amerikában – az emberek képzeletében.

Rockwell érdeme a ma ismert magas, deli, kedves, kissé túlsúlyos öregúr figurája.

Szerencsére azt is elmondhatjuk, hogy a Télapó és a Mikulás tökéletes harmóniában megférnek egymás mellett.

Legalábbis röpke, a szűk környezetemben végzett, tehát egyáltalán nem reprezentatív felmérésem alapján az emberek többsége egymás szinonimájaként kezeli a két elnevezést, tehát nincsenek keményvonalas Télapó-fanok, akik a „A tél a Télapóé” feliratú pulóverekben nyomulnának. És fordítva, a Mikulásnak sincsenek ultrái, akik szerint ideje lenne már egyszer és mindenkorra leszámolni a pogány kenderszakállúval.

És őszintén remélem, hogy ez így is marad!

Kellemes Ünnepet kívánok mindenkinek!

Zsiráf

Ha tetszett a poszt, kérlek lájkold, hogy én is tudjam! 🙂