Természetesen ebből egy szó sem igaz, de a pénztáros – ahogy azt Ábel remélte – kap a lehetőségen és kér a csodakenőcsből.
Ábel pedig nagy titokzatosan átadja a gyufásdobozt, amiben a kecskekakából készített kulimász van és közli, hogy esténként kenje be vele a fiatalúr az arcát.
A pénztáros nagyon megörül a kenőcsnek, de annyi esze azért van, hogy rákérdezzen, miből készült a balzsam. Ábelnek persze erre is van válasza:
„‑ Szárított kökény összetörve; s aztán kecsketejjel megkásásítva.”
Ábel tehát elégedett állapítja meg, hogy megfizetett a tegezését, de hamarosan kiderül, hogy nem sokáig örülhet, mert a pénztáros közli, hogy ő most visszamegy a városba, de a román csendőr ott marad Ábellel.
Ábelnek ekkor válik világossá, hogy a csendőr nem azért jött a pénztárossal, hogy a pénzt biztosítsa, hanem hogy Fuszulánt elfogja, ha esetleg visszajönne.
Ábel ugyan meg van győződve róla, hogy Fuszulán a ház közelébe se fog jönni és ezt megmondja a pénztárosnak is, de az nem foglalkozik vele: a csendőrnek itt kell maradnia és kész. Ezzel a pénztáros távozik.
Ábel teljesen nekibúsul és a világ igazságtalanságán kezd el töprengeni:
„‑ Hát hol van az igazság? ‑ kérdeztem tűnődve.
‑ A tejben, aki ahhoz pártol, aki leghamarább megissza? A kecskében, akit akárki megfejhet?! Bolha kutyámban, aki nem ugathatja meg azt, akit ugatásra érdemesnek talál?! A fekete bombában, aki a tolvajt és a megváltó embert egyformán szaggatja széjjel?! Fuszulánban, aki csal és mégis megmenekül?! Az igazgatóban, aki olcsó pénzen embereket tud megvenni, hogy azok sok mindent elvégezzenek, amit neki kéne elvégezni?! Vagy az édesanyámban, aki engemet szült s nem egy királyfiút?!”
Ábel azonban túl sokáig nem elmélkedhet a világ dolgairól, mert az óriási termetű román csendőr megjelenik az ajtóban és tört magyarsággal közli, hogy szomjas és tej kell neki.
Ábel próbál viccelni a csendőrrel, de hamar kiderül, hogy a csendőr nem érti a humort, csak egy nagy darab brutális állat.
Ábel végül jobb a békesség alapon fog egy edényt, hogy megfejje a kecskét. A kecske azonban nem úgy viselkedik, mint más napokon, háromszor is megpróbálja felöklelni Ábelt és végül egyáltalán nem ad tejet.
A csendőr persze nem akar hinni Ábelnek, a félreértést tetőzi, hogy csak törve beszél és ért magyarul:
„‑ Te nem megittad?! ‑ kérdezte.
‑ Olyan nincs, hogy én megittam volna! ‑ válaszoltam.
‑ Hát?
‑ Nem adott.
‑ A kecske nem adta?
‑ Ő.”
Erre a csendőr visszaparancsolja Ábelt az ólba, hogy a szeme előtt fejje meg a kecskét. A kecske persze továbbra sem ad tejet, sőt, amikor a csendőr nekiáll a szarvát is rángatni, akkor felökleli őt.
A csendőr kezd megvadulni, Ábel alig tudja rávenni, hogy menjenek vissza a házba. Ott a csendőr azt kezdi követelni, hogy ha tej nincs, akkor adjon neki Ábel mást enni.
Ábel pedig nem tehet mást, kiteszi az asztalra azt az élelmet, amit a fahordóktól szedett össze. Ez Ábelnek ugyan elég lenne két hétre, de a hatalmas termetű csendőr egy ültő helyében megesz mindent.
A harmadik fejezet olvasónaplójának még nincs vége, kattints a folytatáshoz!