Tamási Áron – Ábel a rengetegben – Olvasónapló – 3. fejezet

Ábel indítványozza, hogy menjenek le a patakhoz, mossák le és kössék be a csendőr kezét. Így is tesznek, az ajtó pedig rázárják a lassan magához térő sasra. Ábel sajnos nem veszi észre, hogy a sas mellé bezárták a macskát és Bolhát is a házba.

Miközben a patakhoz mennek, Surgyelán azon kezd elmélkedni, hogy vajon ehető-e a sas húsa…

Mire végeznek a seb tisztításával és bekötözésével, vonyítás hallatszik a házból. Ábel sejti, hogy baj van, rohan vissza, és beront az ajtón.

A szobában hatalmas a felfordulás, minden vérben úszik: az óriási sas egyik karmos lábával a döglött macskát szorítja a földhöz, Bolha pedig az ágy alatt nyüszít.

Ábel ráparancsol Surgyelánra, hogy lője le a madarat, amit az meg is tesz. Erre Bolha kirobog az ágy alól.

Ahogy Ábel utána megy, hogy megkeresse, észreveszi, hogy közben elkezdett havazni. Bolhát az ól mellett találja meg, a sas kikaparta az egyik szemét és nagy vágás is van a pofáján.

Ábel nagyjából összerakja, hogy mi történhetett: a meglőtt szárnyú sas magához tért és megtámadta a macskát, Bolha pedig a macska segítségére sietett.

Mire Ábel a kutyával visszaér a házhoz, addigra már se a sas, se Surgyelán nincs bent. Ábel tüzet vesz észre nem messze, ott találja a románt.

Kiderül, hogy Surgyelán azért rakott tüzet, hogy megsüsse a sast, sőt, már a madár egyik lábát is levágta, azt, amelyik még holtában is szorosan fogva tartott a döglött macskát.

Ábelnek azonban nincs ideje szomorkodni elpusztult macskáján és félszeművé tett kutyáján, mert közben Surgyelán bedobja a tűzbe a döglött sast, hogy a tollait leperzselje. Ezután ráparancsol Ábelre, hogy a leperzselt állatból húzgálja ki a tollak végét, amit Ábel csak egy harapófogóval tud megtenni.

Ezután felosztják az állat húsát, egy combot kap belőle Ábel, a többi mind Surgyeláné, majd elkezdik sütni a húst.

Mikor már úgy gondolják, hogy megsült, akkor nekilátnak az evésnek:

„Látván, hogy a mártíromság mindenképpen az enyém, levágtam a sütött cubákból egy darabocskát, és a szám­ba vettem. De csak akkor tudtam meg igazán, hogy mihez mertem fogni. Mert a lenyesett hús nemcsak ke­mény volt, hanem büdös is, mint a dög.”

Ez nem olyan nagy csoda, hiszen a sas ragadozó és dögevő madár, a húsa emberi fogyasztásra alkalmatlan.

Ábel és Surgyelán azonban nem akarnak egymás előtt szégyenbe maradna, így bármilyen nehezükre is esik minden falat, csak legyűrnek a madár húsából egy-egy hatalmas adagot. A legtöbb esze Bolha kutyának van, mert amikor neki is dobnak egy falatot, éppen csak megszagolja, aztán megvetően otthagyja.

Amikor végeznek a vacsorával, a maradék húst elteszik, aztán Ábel beengedi Bolhát a kecske mellé az ólba, mert a kutya nem hajlandó megmaradni a házban.

Ábel és Surgyelán pedig lefeküdnek, de persze a sas bűzös húsának meg is lesz a következménye. Nemsokára felkel Surgyelán és a ház mellett a frissen esett hóra hányja a megevett húst.

De még ő jár jobban, mert Ábel nem tud hányni, viszont súlyos beteg lesz a vacsorától, hol a hideg rázza, hol a forróság önti el.

Amikor Surgyelán látja, hogy Ábel mennyire beteg, előbújik belőle a jobbik énje, már amennyire telik tőle: jól megrakja a tüzet, hogy ne fázzon a fiú, sőt, még az egyik takaróját is a földön reszkető Ábelre teríti. Mindketten megpróbálnak aludni.

A harmadik fejezet olvasónaplójának még nincs vége, kattints a folytatáshoz!




Szólj hozzá!

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..