Tamási Áron – Ábel a rengetegben – Olvasónapló – 3. fejezet

Ábel persze nem tud, mert kint az első téli vihar dühöng, őbenne pedig a megevett sas, ezért újra az élet értelmén kezd el merengeni:

„S miközben odakünn folyt a nagy téli lakodalom, én a pokróc alatt életem sorsán gondol­koztam. Feladtam magamnak a kérdést, hogyha most ettől a dögsastól meg találok halni, akkor marad-e valami érdemleges utánam? Bizony, házat nem építettem; nagy hőstettet végre nem hajtottam, tűzből s vízből senkit ki nem mentettem! El­lenben egy jó pajtásomnak a fejét két esztendeje bétör­tem, megholt nagyanyámtól három piculát elloptam; s itt a Hargitán pedig tizenkét öl fát a magam hasznára eladtam…

Mindezekre nézve az Egektől bocsánatot kértem, azzal támogatván esdeklésemet, hogy amikor lehetett, emberrel s állattal mégis jót tettem, az igazságot leg­többször szem előtt tartottam, s a szüleimet oktalanul nem búsítottam.”

Erről persze eszébe jut beteg édesanyja, ami még jobban megkeseríti a gondolatait, mire sikerül végre elaludnia.

A következő napok, hetek keservesen telnek a Hargitán, a hó továbbra is szakad, Ábel pedig továbbra is beteg.

Azt azért elismeri, hogy amilyen keserves csapásnak bizonyult eleinte Surgyelán, olyan jó, hogy most itt van, mert gondját viseli a kecskének, a kutyának és a maga esetlen módján Ábelnek is, eltakarítja a havat az ösvényekről.

Sőt, még vadászni is eljár, aminek viszont furcsa következménye lesz. Amikor először megy el vadászni, akkor Ábel egy lövést is hall, de Surgyelán nem hoz zsákmányt.

Ábel nem érti a dolgot, főleg azért nem, mert bár Surgyelán a fiú előtt napokig semmit sem eszik, mégse éhes soha és nem is fogy le.

Ábel eleinte azt hiszi, hogy Surgyelán a sas maradék húsára jár rá, de a csendőr ezt tagadja.

„Vitéz böjtölését egyre jobban csodáltam, mert ami kicsi eleség volt még a házban, azt sem ő ette meg, ha­nem apránként nekem adogatta. Sokszor már odáig vitt engem az aggodalom, hogy én bizony felfedem előtte az odvas fában rejtőzködő hazai táplálékot. Hadd egyék abból, nehogy az éhezés miatt valami betegséget kap­jon, egész életére szólót. Az utolsó percben azonban örökké úgy határoztam, hogy aki megéhezik, az kér­jen; aki pedig nem kér, az nem is éhes nyilván.”

Surgyelán azonban nem kér, ami egyre jobban furdalja Ábel oldalát. Végül úgy dönt, hogy most már meggyógyult és fel tud kelni.

Legnagyobb csodálatára azonban a csendőr nem engedi felkelni, úgy tesz, mintha aggódna az egészégéért, egész nap ott ül az ágya mellett, csak délután távozik el egy rövid időre, de akkor is rázárja Ábelre az ajtót.

Ebből már elege lesz Ábelnek és elhatározza, hogy másnap csak ezért is felkel. Érdekes módon másnap Surgyelán már nem tartóztatja, így a fiú napok óta először felkel, megmosdik, majd kimegy a házból.

Mindent hatalmas hó borít, csak azokon az ösvényeken lehet közlekedni, amiket Surgyelán vágott a hóba. Az egyik ilyen ösvényen Ábel elindul a kecskeól felé, de még idejében visszanéz és azt látja, hogy a csendőr puskával a kezében követi.

Ábel tehát úgy dönt, hogy nem megy az ólhoz, bár azt továbbra sem érti, hogy mi történik, miben mesterkedik Surgyelán.

Ábelt egyre jobban izgatja a rejtély: a csendőr napok, hetek óta látszólag nem eszik semmit, mégsem éhes, sőt, ugyanolyan nagy darab mint az elején volt. Ráadásul naponta nagyjából mindig ugyanakkor kimegy a házból és a fiúra zárja az ajtót.

Ábel sejti, hogy a román csendőr ilyenkor valahol valamit eszik, elhatározza tehát, hogy a végére jár a dolognak.

A harmadik fejezet olvasónaplójának még nincs vége, kattints a folytatáshoz!




Szólj hozzá!

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..