Tamási Áron – Ábel a rengetegben – Olvasónapló – 3. fejezet

Ábelt elönti a félelem, hiszen Fuszulán neki „köszönheti”, hogy annak idején elkapták. És bár Surgyelán elméletileg azért van itt, hogy elkapja Fuszulánt, a hangok alapján túl barátságosan beszélgetnek, Ábelben felmerül, hogy ezek ismerik is egymást!

A fiú nem tehet mást, rettegve húzza a fejére a takarót, hátha nem lesz baja. Hamarosan aztán érzi, hogy valaki húzza le róla a pokrócot.

Félve pillant fel, hát Surgyelán áll előtte, teljes menetfelszerelésben és közli, hogy parancsot kapott a távozásra, éppen most hozták neki, el kell mennie.

Ábel tudja, hogy Surgyelán hazudik, hiszen Fuszulán nem hozhatott neki semmilyen parancsot, de meg is könnyebbül, amikor a csendőr vére elbúcsúzik és elmegy.

Gyorsan az ablakhoz ugrik és látja, hogy tényleg Fuszulán az, akivel a Surgyelán nagy egyetértésben éppen elfelé ballag, tehát tényleg ismerik egymást, sőt jóban vannak…

Fuszulán teljesen lerongyolódott, hatalmas, gondozatlan szakálla van, mint aki hetek óta az erdőben él.

Ábel még jó két óráig nem mer kimenni a házból, alig hiszi el, hogy végre akkor szerencse érte, hogy megszabadult Surgyelántól. Végül felöltözik és úgy dönt, hogy a csendőr titkának végére jár: mit ehetett a román az utóbbi hetekben.

Először a bükkfa odvához megy, de azt üresen találja. Surgyelán az Ábel által hagyott nyomok alapján felfedezte az odút és benne az otthagyott puskát. Ábelbe hirtelen belenyilall, hogy annak a puskának a csövébe rejtette azt az 1000 lejt, amit az örménytől kapott, amikor a sajt szakállára eladta neki a 12 öl fát…

Surgyelán tehát nem csak a puskáját lopta el, hanem a pénzét is, és a legrosszabb az egészben, hogy a csendőr nem is tudja, hogy mi van a puska csövében. Ha lő vele egyet, akkor oda az ezer lejnek is, anélkül, hogy bárki is tudna róla.

„Drága lövés lesz…” – morogja Ábel.

Ezután fény derül az élelem titkára is, Ábel ugyanis követi Surgyelánék nyomait, míg végül egy tisztásra ér, ahol hatalmas tűz és táborozás nyomait fedezi fel. Az egyik fáról pedig egy állat megnyúzott váza lóg, amin látszik, hogy úgy farigcsálták le róla darabonként a húst.

Ábel addig nézi az állat maradványait, amíg fel nem ismeri: ez az ő kecskéje! De hát a kecske bent van az ólban, a saját szemével látta!

Rohan az ólhoz, a kecske tényleg ott támaszkodik a falak, de amikor Ábel hozzáér, akkor feldől… Kiderül, hogy csak a bőre az, amit Surgyelán lenyúzott, majd kitömött szénával.

Ábel teljesen kiborul, amikor rájön, hogy a román csendőr mindenéből kiforgatta:

„Lekuporodtam ott a kicsi pajtában, és sebzett lelkemben a valónál is feketébben gomolygott az a nagy idő, amit a csendőrrel éltem. Surgyélán csendőrrel; aki enge­met olyan gyakorisággal nyomorgatott; aki megetette velem a bűdös sascubákot, s azátal beteggé tett; kinek a szárnyas vada megölte a macskámat és kivágta a kutyám szemét; aki elriasztotta valamerre Bolhát a megmaradt szemével együtt; aki megette az egyetlen kecskémet, és elvitte a puskát az örmény pénzével együtt!”

Ábel végül csak összeszedi magát valahogy és visszatámolyog a házba. Este újabb vendége érkezik:

„Estefelé egy bundás úr kopogtatott bé hozzám, és forró vizet kért. Elmondta, hogy nemrég jött látogatásra Amerikából, s legelőbb elment Udvarhely városába az öreg apjához, ott pedig autót fogadott, hogy azon átal­menjen a testvéréhez Szeredába, aki ottan szemlész. Tova, künn a mezőben, megrekedtek azonban a motor­ral, s amíg javították, béfagyott abban a víz. Így hát segítsek rajta.”

Ábel persze szívesen segít, hiszen nem nagy dolgot kért az „amerikás” úr, de amikor az fizetni akar neki a segítségért, azt már nem fogadja el. Helyette azt kéri, hogy valami élelmet adjon neki inkább, mert abból teljesen kifogyott.

Az úr egy dobozban süteményeket, eg másikban pedig halat ad Ábelnek, és egy amerikai zászlót, „s a zászlócska mellé azt mondta, hogy jól becsüljem meg, mert a szabadságot jelképezi.”

Amikor az úr elmegy és Ábel is jóllakik a halból, akkor merész gondolata támad: fogj az amerikai zászlót, ami a „szabadságot jelképezi” és keres egy magas fenyőfát.

Felmászik a tetejére, ott kitűzi a zászlót, majd ahogy mászik lefelé, sorra levágja a fa ágait, hogy a zászlóért senki más ne tudjon többet felmászni és leszedni.

„Azt a zászlót, amit én zengő szívvel és a szabadság lelkével tűztem oda; s annak örömére is, hogy megsza­badultam csendőr Surgyélántól.”

Vége a harmadik fejezet olvasónaplójának!

A többi fejezetet itt találod!




Szólj hozzá!

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..