Továbbra sincs összhang a csendőr és a fiú között, bár a jóllakott csendőr próbál beszélgetni Ábellel. Megkérdezi, hogy hívják, mire Ábel közli, hogy Szakállasnak, de a csendőr azt hiszi, hogy viccel vele, mire torkon ragadja, a fiú alig tudja kinyögni, hogy Ábel a neve…
De legalább az is kiderül, hogy a román csendőrt Surgyelánnak hívják.
Közben beesteledett, ideje nyugovóra térni. Igen ám, de a kis faházban csak egy ágy van, amit Surgyelán megától értetődően sajátít ki. Ábelnek így nem marad ágy. Sejtette a fiú, hogy ez lesz, de amikor tényleg megtörténik, akkor nagyon rosszul esik neki.
Annyi elégtételt azért vesz Surgyelánon, hogy beszél neki a kakukkról, aki mások fészkét veszi birtokba, és hogy ez milyen illetlen dolog a madártól, de persze Surgyelán nem érti a célzást.
Ábel tehát a feje alá tesz néhányat a barátok könyve közül és elalszik a földön, reménykedve, hogy a következő nap jobb lesz.
Nem lesz, mert másnap megérkezik az az ember, akivel Ábel üzent a szüleinek, hogy fogyóban van az élelme.
Kiderül, hogy az apja azért nem látogatta meg eddig, mert Ábel édesanyja már egy hónapja súlyos, ágyban fekvő beteg.
Ábel rögtön indulni akar haza, de az ember azt mondja neki, hogy az apja azt üzente, hogy csak maradjon, legyen kötelességtudó és végezze a munkáját, azzal segít most a legtöbbet.
Ábelnek ez nem tetszik, de végül marad, ahol van. De legalább az apja küldött egy nagy tarisznya élelmet is.
Ábel el is határozza, hogy a tarisznyát eldugja a bükkfa odvába, mert Surgyelán biztos felfalja, ha meglátja. El is meséli az embernek, hogy milyen nagy szerencsétlenség szakadt rá a román csendőr személyében, aki még a kecskét is meg akarta büntetni, amiért az nem ad tejet.
Kiderül, hogy az ember ért az állatokhoz, megvizsgálja a kecskét, és azt mondja, azért nem ad tejet, mert tüzel, azaz bakkecskére lenne szükség.
Ábel közli, hogy sok mindene nincs, többek között bakkecskéje sem… Nincs mint tenni, a kecske nem fog tejet adni.
Amikor az ember elmegy, akkor Surgyelán megint azzal kezdi kínozni Ábelt, hogy adjon neki enni. Ábel nem akarja bevallani a tarisznyát, de azt is látja, hogy Surgyelán addig nem nyugszik meg, amíg nem kap valamit, ezért bevallja, hogy van két tyúkja is.
Surgyelán megörül a hírnek, azonnal indulnak is, hogy levágják a tyúkokat, amik a közeli ólban vannak. Amikor azonban odaérnek, akkor kiderül, hogy a tyúkokat az éjjel valami ragadozó, talán egy róka széttépte, csak a tollaik és a lábaik maradtak meg.
Surgyelánt annyira feldühíti az eset, hogy fogja a puskáját és nekiindul az erdőnek, hogy elkapja a rókát.
Ábel nem marasztalja, hiszen biztos benne, hogy Surgyelán soha nem fogja meg a rókát, de legalább addig se keseríti meg az ő életét. Surgyelán tehát nagy dühösen elcsörtet az erdőben, Ábel pedig nekiáll falatozni az otthonról kapott tarisznyából.
Hamarosan egy lövést hall a távolból, majd nagy sokára megjelenik Surgyelán is, aki egy elképesztően hatalmas sast cipel magával, aminek előtte az egyik szárnyát. Az állat még él, de Surgyelán szorosan fogja.
Ábel elcsodálkozik a hatalmas madáron, soha nem látott még ekkorát. Surgyelán ledobja a sérült, dühös madarat a szoba közepén, majd a saját kezét kezdi nézegetni, amin jókora sebet ejtett a sas csőre.
A harmadik fejezet olvasónaplójának még nincs vége, kattints a folytatáshoz!