12. fejezet
Mivel egyik legény sem túlzottan ideges természet, ezért előbb nyugodtan kiisszák az italukat, csak aztán hangzik el Decsi Sándor részéről a kihívás:
„– Bizony, csak szép nagy puszta ez a Hortobágy, cimbora!
– Igazán nagy puszta.
[…]– Hanem azért, akármilyen nagy az a hortobágyi puszta, mégsem elég nagy arra, hogy mi ketten elférjünk benne!
– Magam is amondó vagyok.
– No hát tágítsunk rajta egyet!”
A legények erre fogják az furkósbotjukat, aminek a vége ólommal van kiöntve, felpattannak a lovaikra, kicsit eltávolodnak, majd egymásra rontanak:
„Hanem, amint valami kétszáz lépésnyire eltávoztak egymástól, akkor mind a kettő egyszerre hátranézett, s aztán megfordította a lovát.
Akkor aztán, a furkós botot a boldog végével lefelé fordítva, mind a két legény egyszerre sarkantyúba kapta a lovát, s vágtatva rohant egymás felé. – Ez a pusztai párbaj.
Nem olyan könnyű az, mint amilyennek látszik! Lóháton verekedni, karddal is nagy mesterség: ámde a kard, akárhol talál, olyan sebet oszt, amit méltó megköszönni; de a bunkósbottal verekedőnek ugyan jól kell kiszámítani az ütést, mikor a vágtató paripán szemberohan az ellenfelével: – ott nem hárítanak, ott nem kapkodja félre az ember a fejét a csapás elől. Egyet ide, egyet oda! Amelyik jobb, az a több.
A két bojtárlegény, amint bothosszára összetalálkozék, egyszerre csapott le az ólmosbottal egymásnak a fejére, s azzal tovább futott velük a rohanó paripa.”
Mindketten találnak, de Ferkó nem a bot ólmos végével találja el Sándor fejét, ellenben Sándor jobban céloz, Ferkó egy szó nélkül ájul le a lóról.
„Ekkor aztán a győztes ellenfél visszafordítá a lovát, s a leütött ellenfelét tarkótul sarkáig végigpáholta, ami csak ráfért. Így szokták azt!
Ha már elégtétel, hát legyen elég téve!”
Sándor számára azonban csak most következik az igazi elégtétel:
„Mikor aztán elvégezte vele a dolgát, akkor a botja végével fölszedte a földről a vetélytársa kalapját, kitépte belőle a bélést: megtalálta benne a fonnyadt sárga rózsát, felhajította a levegőbe, s úgy elüté a botjával, hogy százfelé repültek a levelei: mint a lepkék, úgy repültek a szélben.”
Klári ez egész párbajt a csárdaajtóból nézi végig, és persze most is van véleménye:
„– Látod? – monda a leány. – Ha ő ütött volna le tégedet, én rád borultam volna, s a testemmel védtelek volna meg, hogy meg ne verhessen. Akkor aztán megtudtad volna, hogy téged szerettelek igazán.”
Akár így van, akár nem, Sándornak már mindegy, őt már nem érdekli se a lány, se a sárga rózsa, megkapta az elégtételt, amiért jött:
„A csikós sarkantyúba kapta a lovát, s nekivágtatott a szembe közelgő zivatarnak. Zápor, jégesővel vegyest, vágott alá nagy szakadással, mennykő hullott nagy lobogással. A leány utánanézett a lovasnak, amíg a zivatar el nem takarta az alakját; egyszer-egyszer, mikor megvillámlott, a tűzzé vált záporban meglátszott az árnyék alakja, meg-meg csak elveszett: míg egészen eltűnt.
Talán sohasem is látta őt többet.”
-Vége-
Egyszer beírtam ide, hogy szívesen látnám a Sárga rózsa olvasónaplóját, és lám, kész lett.
Nagyon szépen köszönöm!
Már csináltam magam valamit, de ez olyan profi, hogy ezt fogom használni. Hálás vagyok érte.
Kővágóné Hajni
Kedves Hajni!
Így teljesüljön minden vágyad! 🙂 Igyekszem lépést tartani a kérésekkel…
Üdv:
Zsiráf
kedves zsiráf!
nagyon tetszik ez az oldal!
köszönöm,hogy megcsináltad
csak így tovább
Kedves LUCCMUCC!
Nagyon szívesen! 🙂
Üdv:
Zsiráf