Trepljov érzései nem változtak:
„TREPLJOV
Én átkoztam, gyűlöltem magát, Nyina, eltéptem a leveleit, fényképeit, de minden pillanatban tudtam, hogy a lelkem örökre magához van láncolva. Nem bírom kivetni a szívemből, Nyina. Amióta elvesztettem, és amióta megjelengetnek a munkáim, elviselhetetlen számomra az élet – szenvedek… Hirtelen félbeszakadt az ifjúságom, és úgy rémlik, mintha már kilencven évet éltem volna ezen a földön. Hívom magát, megcsókolom a lába nyomát; bármerre nézek is, mindenütt a maga arcát látom, ezt a gyöngéd mosolyt, amely beragyogta életem legszebb éveit…”
Vagyis Trepljov gyakorlatilag újra szerelmet vall Nyinának. A lány azonban nem tud mit kezdeni ezzel, ő nem tudja azt mondani, hogy viszontszereti Trepljovot, mert ez nem igaz.
„NYINA
Miért mondta, hogy megcsókolja a lábam nyomát? Hisz engem meg kellene ölni. (Az asztalra hajtja a fejét) Úgy elgyötrődtem! Pihenni kéne… pihenni. (Felemeli fejét) Én sirály vagyok… De nem! Színésznő vagyok. No, igen! (Meghallja Arkagyina és Trigorin nevetését, fülel, aztán a bal ajtóhoz szalad, és bekukucskál a kulcslyukon) Ő is itt van… (Visszamegy Trepljovhoz) Hát igen… Jól van, no… Igen… Ő nem hitt a színházban, mindig kinevette az ábrándjaimat, úgyhogy lassanként én is elvesztettem a hitemet és a bátorságomat… Aztán jöttek a szerelem gondjai, a féltékenység, az örökös remegés a kicsiért… Kicsinyes lettem, jelentéktelen, értelmetlenül játszottam… Nem tudtam, hova tegyem a kezemet, nem tudtam állni a színpadon, nem voltam ura a hangomnak. Maga nem tudja megérteni, milyen állapot, amikor a színész érzi, hogy förtelmesen játszik. Én sirály vagyok. Nem, nem az… Emlékszik, lelőtte azt a sirályt? Véletlenül jött egy ember, meglátta és unalmában elpusztította… Egy kis elbeszélés témája… De nem erről van szó… (Megdörzsöli a homlokát) Mit is akartam?… A színházról beszéltem. Most már nem úgy vagyok vele… Most már igazi színésznő vagyok, élvezettel, elragadtatással játszom, megmámorosodom a színpadon, és csodaszépnek érzem magam. És most, amióta itt lakom, folyton csak járkálok, barangolok, gondolkozom, gondolkozom, és érzem, hogy napról napra gyarapszik a lelkierőm… És most már tudom, értem, Kosztya, hogy a mi pályánkon – mindegy: akár a színpadon játszunk, akár írunk – nem a hírnév, nem a ragyogás a fő, nem az, amiről én ábrándozom, hanem az, hogy tudjunk tűrni. Tudd viselni a keresztedet, és higgy! Én hiszek, és már nem fáj úgy, és ha hivatásomra gondolok, már nem félek az élettől.”
Nyina tehát lélekben megerősödött a viszontagságok alatt, most már tudja, mit akar, és hisz magában. Nem úgy Trepljov:
„TREPLJOV
(szomorúan) Maga megtalálta a maga útját, maga tudja, merre tart, de én még mindig a lázálmok és képek káoszában kóválygok, és nem tudom, minek és kinek kell ez az egész. Én nem hiszek, és nem tudom, mi a hivatásom.”
Nyina végül kijelenti, hogy mindannak ellenére, amit Trigorin tett vele, mégis szereti a férfit:
„NYINA
[…] Én szeretem Trigorint. Még erősebben szeretem, mint azelőtt… Téma egy kis elbeszéléshez… Szeretem, szenvedélyesen szeretem, kétségbeesetten szeretem.”
Nyina megöleli Trepljovot, majd elmegy, az Olvasóban pedig ott marad a bizonytalan érzés, hogy miért jött el egyáltalán?!
Ezt Trepljov se nagyon tudja megérteni, de az már világos számára, hogy a lányt örökre elveszítette. Az ifjú író láthatóan valamilyen döntést hozott, mert hirtelen összetépi minden kéziratát, ledobja a földre, majd távozik a szobából.
Az olvasónaplónak még nincs vége, kattints a folytatáshoz!