Egri csillagok

Dobó István élete

Szerző:

Dobó István regénybeli jellemzése után tekintsük hát át röviden hősünk valódi életét a kezdetektől a kissé dicstelen (?) végig. Készüljetek fel, lesz itt minden, dicsőség, hűség, árulás, hatalmaskodás, király elleni összeesküvés, amit csak akartok.

Lássuk hát.

Báró ruszkai Dobó István nem teljesen meglepő módon Ruszkán, az ősi családi birtokon látta meg a napvilágot valamikor az 1500-as évek legelején. Egyes források szerint 1502-ben, mások szerint 1505-ben, ki tudhatja azt ma már pontosan. Nem akarunk nagyon belemenni a család történetének ezt megelőző szakaszába, elégedjünk meg talán annyival, hogy családfáját egészen a 13. század végéig lehet visszavezetni. A Dobó nevet a család Károly Róbert egyik udvari vitézéről, Pánki Dobó mesterről kapta.

Dobó István édesapja, Dobó Domonkos 1498-ban vette feleségül Czékei Zsófiát, akitől két lánya és négy fia – Ferenc, a gyerekkorában elhunyt László, hősünk István és Domonkos – született. A Dobó gyerekek hamar árvaságra jutottak, mivel apjukat egy csúnya birtokper következményeként 1511 decemberében Tarczai Miklós meggyilkoltatja.

A Dobó testvérek, köztük István, sokáig nem érdeklődtek különösebben az országos ügyek iránt. Tudjuk, hogy Dobó István részt vett a Mohácsi csatában, de utána is távol tartotta magát a politikai ügyektől, visszavonultan élt.

Egyébként is vészterhes idők jártak akkoriban, az állandó török veszély, a Mohács után két-, majd három felé szakadó Magyarországon nagyon meg kellett gondolnia mindenkinek – már persze, ha volt egyáltalán döntési lehetősége –, hogy kinek az oldalára áll. A nagyurak között nem volt persze ritka az átpártolás sem, aki korábban Szapolyai János híve volt, az alkalom adtán, vagy kényszerből pillanatokon belül állt Habsburg Ferdinánd oldalára, vagy fordítva. Az sem volt ritka, ha valaki többszörösen forgatta köpönyegét, aszerint változtatva hűségét, ahogy éppen érdekei megkívánták.

Erről az időszakról, sokan sok helyütt megemlékeztek már. Jelen posztunkhoz elég most annyi, hogy kemény idők voltak azok, gyakorlatilag állandósultak a háborúk, mindenki harcolt mindenkivel és mindenki ellen, a káoszt és a központi hatalom viszonylagos gyengeségét kihasználva a nagyurak ott pusztították egymás javait ahol csak tudták. Néha fegyverrel, máskor birtokperekkel próbálva keresztbe tenni a másiknak. Természetesen, mint ahogy az ilyenkor lenni szokott, a legnagyobbat a nép egyszerű fiai, a jobbágyok szívták, akik, ha elég rossz helyen éltek, akár egyszerre nyöghették a török és a magyar adószedők kegyetlenkedéseit is.

Nos, nagyjából ilyen légkörben érett felnőtté hősünk, István is. Tegyük hozzá gyorsan, hogy nem kell azért őt olyan nagyon sajnálni, ugyanis a Dobó testvérek teljes mértékben a kor szülöttei voltak, annak megfelelő mentalitással. Gond és lelkiismeret furdalás nélkül bántak el ellenségeikkel. Sőt, Istvánt és testvéreit a kortársak még az átlagnál is kapzsibbnak és pénzsóvárabbnak írják le. Ugye mennyire más ez a kép, mint amit az Egri csillagok alapján alakítunk ki magunknak?!

Istvánunk tehát élte a 16. századi főurak szokásos életét, féltékenyen őrködött a családi birtokok felett és bármilyen eszközzel – de tényleg bármilyennel! – igyekezett újakat szerezni hozzá. A politikai életben nem vett részt, nem vállalt udvari tisztséget, feladatokat sem. Egészen az 1540-es évek elejéig.

Itt azért meg kell jegyeznünk azt az érdekességet, hogy a korabeli Magyarországon jelen lévő hatalmi tényezők közül Dobó István Habsburg Ferdinánd oldalán állt, míg bátyja, Ferenc Szapolyai János táborában játszott. Ez még akkor is meglehetősen pikáns momentum, ha figyelembe vesszük, hogy ez bőven nem volt szokatlan az akkori nemesi családok körében. Ehhez köthető viszont István első komolyabb politikai szereplése is. Történt ugyanis, hogy Dobó Ferenc összetűzésbe került Habsburg Ferdinánddal, ami olyannyira elmérgesedett, hogy a Szapolyai-párti főurat Ferdinánd hűtlenség vádjával börtönbe is vetette.

Ezt persze már nem nézhette tétlenül öccse, István sem, aki minden kapcsolatát megmozgatva, végül kiszabadította bátyját, ámbár ez tízezer aranyba fájt a családnak. Ezek után kezdett el Dobó István komolyabb megbízásokat vállalni a királyi Magyarországon, és egyik első hivatala – az egri püspökség tizedének beszedése – közben jutott el Egerbe.

Az életrajznak még nincs vége, kattints a folytatáshoz!




Oldalak: 1 2 3

Mekkora volt valójában az egri várat ostromló török sereg?

Szerző:

„- Hát azt tetszik-e tudni, hogy kétszázezer a török?” (IV. rész 2. fejezet)

„Százötvenezernyi emberarcú fenevad.” (IV. rész 3. fejezet)

Miközben az Egri csillagok IV. és V. részét, azaz Eger várának ostromát olvassuk, hajlamosak vagyunk elgondolkozni azon, hogy vajon tényleg ilyen sokan voltak a török? Ezen gondolatmenet mentén hamarosan eljutunk ahhoz a kérdéshez is, hogy akkor most hányan is voltak valójában? Nos, ismeretterjesztő jelleggel most ennek fogunk egy kicsit utána járni. Érdekes lesz, meglátjátok!

Az az Egri csillagokból is kiderül, hogy az Eger vára alá 1552 szeptember elején megérkező egyesített török sereg nagy volt. Nagyon nagy.

A Dobó István és tisztjei által a török elvonulása után írt és Nádasdy Tamás nádornak küldött jelentésükben 150 ezresre becsülték a török hadat.

Ezt a számot vette át Tinódi Lantos Sebestyén is, aki 1552 végén érkezett a várba tájékozódni és adatokat gyűjteni későbbi művéhez, az Eger vár viadaljáról szóló ének-hez. Nyilvánvaló, hogy a 150 ezres adatot Tinódi Dobóéktól kapta.

A török sereg valós számának kérdése később is foglalkoztatta a történetírókat. Forgách Ferenc például 180 ezerben adta meg számukat, míg Istvánffy Miklós „csak” 130 ezerre tette őket. Utóbbi figura egyébként nagy arc lehetett, ugyanis elmés jegyzetekkel látta el Forgách munkáját, a 180 ezres szám mellé például odaírta, hogy „Higgye a kutya.” Valamint saját, 130 ezres adatában sem volt biztos, ugyanis korrekt módon megjegyezi: „…azt hiszem, hogy az állított számnak a valóságban alig a fele volt.”

A kezdeti 150 ezer tehát elkezdett lemorzsolódni, de még a 130 ezer „alig fele”, vagyis 65 ezer körüli létszámnál sem állt meg. A külföldi történetírók ugyanis még kevesebbre becsülték a törököket: a legtöbben 60 ezerre. Ezt a számot vallja az olasz Ascanio Centorio 1566-ban, a szintén olasz Natalis 1581-ben, a francia Thuanus 1625-ben, sőt a magyarok közül Friedrich 1759-ben és Gorové 1876-ban.

Az újkori történészek közül Soós Imre és Szántó Imre 1952-ben 50-60 ezer főre becsülték a sereget, míg később Szántó Imre 1971-ben lement egészen 40 ezerig. Sugár István pedig 1971-ben megjelent Az egri vár és viadala című szakmunkájában 75 ezret ír ugyan, de megjegyzi, hogy „A harcosok erős alakulatait csekély katonai értékű kísérettel: martalóccal, tábori szolgákkal és munkásokkal duzzasztották tömeggé.”

Napjainkra tehát általánosan elfogadottá vált, hogy az Egri várat 1552-ben ostromló török haderő nagyjából 30-40 ezer fős lehetett.

Érdekes megfigyelni, hogy ahogy telik az idő, úgy csökkent fokozatosan a sereg létszáma. Ennek nyilván az az oka, hogy Dobóéknak is érdekük volt egy kicsit eltúlozni saját teljesítményüket és valószínűleg a szájhagyomány útján terjedő történetek is jócskán megnövelték a számot.

És tulajdonképpen, ha egy kicsit logikusan gondolkodunk, saját magunktól is rájöhetünk, hogy miért nem lehetek a török 200 ezren, vagy 150 ezren, de még 100 ezren sem. Nézzük az érveket!

Tény, hogy a korabeli Oszmán Birodalom a világ egyik legnagyobb hadseregével rendelkezett, azonban ennek a hadseregnek a létszáma összességében lehetett 150-180 ezer fő. Az összességében itt azt jelenti, hogy a teljes birodalom minden katonáját beleszámítjuk. Ha tehát a törökök valóban 150 ezer fegyveressel képviseltették volna magukat Egernél, akkor a gyakorlatilag védtelenül hagyták volna birodalmukat.

Ne felejtsük el, hogy az 1552-es hadjáratot csak mi magyarok tartjuk rettentően nagy jelentőségűnek (főként persze az egri diadal miatt), a török számára azonban csak egy rutin meccs volt, ráadásul nem is a legfontosabb. Az Oszmán Birodalom ugyanis ekkortájt másfelé is hadakozott (főleg a rendetlenkedő perzsákkal voltak bajok, akik miatt végül nem is a szultán vezette a hadjáratot, mint ahogy eleinte tervezte), nem beszélve a már megszállt területeken a rend és a török hatalom fenntartásához szükséges erőkről. Aligha hihető, hogy a teljes hadsereget kivezényelték volna Eger alá.

Még nincs vége, kattints a folytatáshoz!




Oldalak: 1 2

Hajván (Hasszán, Manda bég) jellemzése

Szerző:

A mostani elemzésünk tárgyát (vagy inkább alanyát, de ebbe most ne menjünk bele) nem tekinthetjük főszereplőnek, de érdemes vele foglalkozni egy kicsit, mert legalább egy esetben többszörösen is nagy hatással van a cselekményre és Gergely (valamint Vicuska és Bornemissza Jancsi) sorsára.

Hajván, az egykori teheráni elefántcsordás, aki később szabadkatonából lesz török hivatásos tiszt, érdekes figura. Mellékszereplőhöz méltóan nem olyan összetett alak, mint a főszereplők, gyakorlatilag egyetlen tulajdonsággal jellemezhető: ez a tulajdonság pedig a butaság.

De ne szaladjunk ennyire előre, tartsuk meg a szokásos sorrendet!

Emberünk első felbukkanása a II. rész 6. fejezetében történik. Ekkor már túl vagyunk Gábor pap sikertelen merényletkísérletén a török szultán ellen. A pappal együtt Gergely és Tulipán is fogságba esik. Tulipánt azonnal besorozzák a janicsárok közé, míg Gergely rab lesz. Ekkor találkozik, az egyenlőre még névtelen, török szabadkatonával.

„Kerek arcú, fiatal óriás volt az a török. Szakadozott bőrmelles volt rajta, s abból meztelenen nyúltak ki a karjai. Micsoda karok! Combokul is szívesen látná más ember az ilyen tagokat. Fegyvere: két hosszú handzsár az övkendőjében. Az egyik szarvascsont nyelű, a másik sárga marhalábszárcsont, még a kettős bütyök is azonképp a csont végén, ahogy a természet megformálta. De a fő fegyvere az a hosszú, rozsdás hegyű dárda, amelyet a vállán hordoz magával. A szabadkatonák közül való, akik csupán a zsákmányért járnak. Parancsolni parancsol nekik mindenki, de már engedelmeskedni csak addig engedelmeskednek, míg a tarisznyájukat meg nem tömik. No, ennek jó nagy volt a tarisznyája, s ugyancsak lapos. A hátán lötyögött pedig a tarisznya, s az is afféle maga varrta készség. Rajta volt az ökörnek a szőre és bélyege is. A bélyeg egy négyfelé osztott, tenyérnyi kört ábrázolt.”

Ez azért egy elég konkrét, részletes leírás, az ember képzeletében szinte megjelenik az úton baktató hatalmas termetű lándzsás török. Gárdonyi okkal emeli ki hatalmas termetét és erejét, ezzel mintegy előre vetítve, hogy emberünknek az élet más területén viszont van hiányossága bőven. Tény viszont, hogy egyikünk sem szeretne tartozni neki vagy pofont kapni tőle és az uzsimat is első szóra odaadnám neki…

Ezután érdekes beszélgetés alakul ki közöttük, amiből egy kis képet kapunk Hajván logikájáról.

„- Tudsz-e olvasni? – kérdezte a török mintegy negyedóra múlva.
– Tudok – felelte Gergely.
– Írni is tudsz?
– Írni is.
– És nem akarsz török lenni?
– Nem.
A török egyet emelt a szemöldökén.
– Kár.
– Miért?
– Szolimán pasa is magyar volt. Tudott írni, olvasni. Most pasa.
– És harcol a hazája ellen.
– Harcol az igaz hitért.
– Ha neki az az igaz hit, amit a prófétátok hirdetett, hát harcoljon másutt.
– Ott harcol, ahol Allah akarja.”

A tapogatózó jellegű csevej itt meg is szakad, de figyeljünk meg pár dolgot:

  • Mekkora a kontraszt az írni-olvasni tudó, a korabeli általános műveltségnél messze többet tudó Gergely és az egyszerű gyalogos katona között.
  • Hajván értetlenül áll a tény előtt, miszerint valaki tud írni-olvasni, mégsem akar török lenni. Számára az írni-olvasni tudás valami elérhetetlen, már-már varázslatos, földön túli dolog, ami viszont szükséges ahhoz, hogy az ember pasa legyen, vagyis előbbre lépjen a szamárlétrán.

A jellemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!




Oldalak: 1 2 3 4 5

Sárközi, a ragyás cigány jellemzése

Szerző:

A komoly, pozitív és negatív szereplők (Dobó István, Hegedüs István, Jumurdzsák) jellemzése után következzék most a regény egyik legkomikusabb és leginkább szerethető alakja, Sárközi, a ragyás cigány jellemzése.

Sárközi – akinek a regény folyamán egyáltalán nem tudjuk meg a keresztnevét – testesíti meg a regényben a „kisembert”. Ő az, aki mindig az események sűrűjében van, anélkül azonban, hogy ezért bármit tenne. Mindig véletlenül, rajta kívül álló körülmények miatt kerül a középpontba, mégis fontos szereplője az eseményeknek, a regény minden fordulópontjánál jelen van. Sőt, gyakran (véletlenül) alakítója is az eseményeknek (lásd pl. Hegedüs árulásának leleplezése).

Alapvető tulajdonsága neki is ugyanúgy a gyávaság, mint Hegedüs Istvánnak, azonban nála ezt nem tartjuk negatív tulajdonságnak, mert nem is várjuk el tőle, hogy bátor legyen (ellentétben a kassai hadnaggyal).

Vicces, esendő figura, akinek azonban nagyon is megvan a magához való esze, szükség esetén nagyon jól tudja képviselni a saját érdekeit. Sokszor kerül választás elé, és legtöbbször a jó oldalt választja, azonban jellemének összetettségét jelzi, hogy az esetek többségében nem az elvek döntenek nála (azaz nem azért áll a „jó” oldalra, mert alapvetően „jó”), hanem valamilyen jutalmat vár, valamit szeretne kapni érte.

Nézzük őt most egy kicsit bővebben.

1. Török fogságban

Sárközi rögtön az első részben megjelenik. A 3. fejezetben találkozunk vele először, ő is ott van Jumurdzsák foglyai között a mecseki erdőben, amikor Gergely és Vicuska török fogságba kerül.

„A kocsi mellett egy széles mellű parasztlegény ballag, meg egy ragyás cigány. A cigányon sokszorosan foltozott kék nadrág és ugyanolyan dolmány van. A dolmánya belső zsebéből egy fasíp tölcsére áll ki.”

Megismerjük Sárközi legfontosabb külső tulajdonságát: ragyás. Gyakorlatilag a regény folyamán ez helyettesíti a keresztnevét, állandó jelzőjévé válik.

Sárközit különösebben nem zavarja a fogság. A többiek sírnak, átkozódnak, apátiába süllyednek, de a cigánynak az a legnagyobb problémája, hogy éhes.

„- Hej, de ihes vágyok – fakadt szóra a cigány, ahogy ott ült mellettük a porban. – Három kenyeret megennék egymágám, meg két oldal salonnát.”

Ezzel megismerjük második fontos jellemzőjét: érdekes beszédét. Nem lehet ezt tájszólásnak nevezni, egész egyszerűen csak nem tud tisztességesen magyarul.

Sárközi ezután is szeretne az események sűrűjében lenni. Amikor a törökök megállnak éjszakára, felajánlja, hogy tüzet rak, majd később zenélni szeretne a törököknek.

„[…]- Nagyságos méltóságos terek úr, csókolom kezsit-lábát, hadd rakjak én tüzset, nekem azs a mesterségem!”

„- Nagyságos, méltóságos Gyamarzsák úr, csókolom kezsit-lábát, hadd pikulázzsak egyet a tistelt vendégség eremére!”

Mindkétszer elutasítják, de a két eset mutatja, hogy Sárközi nem tekinti tragédiának a fogságot. Úgy van vele, hogy ezt hozta az élet, ezt dobta a gép, most ebből a helyzetből kell a legtöbbet kihoznia. Sőt, a zenélős esetnél Jumurdzsák még meg is vádolja:

„- Idekukorikolnád a magyart, ugye?”

Vagyis Jumurdzsák úgy gondolja, Sárközi azért akar fasípján furulyázni, hogy ezzel jelezzen a magyaroknak. Természetesen Sárközinek eszébe se jutott ilyesmi, ő csak a lehetőséget látta meg, abban bízott, hogyha sikeresen elszórakoztatja a törököket, akkor kap valamiféle könnyítést.

A jellemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!




Oldalak: 1 2 3 4 5 6

Jumurdzsák jellemzése

Szerző:

Miután egy másik írásban röviden áttekintettük Jumurdzsák amulettjének, vagyis a gyűrűnek a sorsát, foglalkozzunk most egy kicsit a tulajdonosával is.

9 pontban áttekintjük gaz (?) törökünk szereplését a regényben, majd egy 10. pontban összegezzük az előző 9-et. Nyilván, akit csak az összegzés érdekel, mert siet, vagy lusta, az ugorjon a végére, de remélem többen lesznek, akik egy kicsit hajlandóak elmerülni a témában!

Fiúk, lányok, következzék tehát a gyűrű fura urának, Jumurdzsáknak a jellemzése!

Az egri csillagoknak vitathatatlanul legfontosabb negatív főszereplője Jumurdzsák, a janicsár (dervis, álruhás magyar nemes stb.). Gárdonyi meglepően összetett jellemet alkotott antihősének, aki gyakorlatilag a regény minden jelentős szereplőjének életére és magára a cselekményre is nagy hatással van. Többször neki, illetve gyűrűjének köszönhetőek a regénybeli fordulatok és változások, mint ahogy ő maga is többször, többféle álruhában, szerepben kerül elénk a történet folyamán.

1. Jumurdzsák, a hazafelé tartó török katona:

Jumurdzsák a főszereplővel, Bornemissza Gergellyel egyidőben, az 1. rész 1. fejezetében jelenik meg először. Ő az, akitől Gergő és Vicuska a patakbeli fürdés alkalmával megijednek és aki elől elbújnak.

„Egynéhány perc múlva ropogás hallatszik a harasztban, és mindjárt rá egy strucctollas, fehér török süveg meg egy barna lófej jelenik meg a fák alatt.

A török ide-oda forgatja a fejét. Ránéz a szürkére. A maga sötét pej kis lovát kantáron vezeti.

Most már látni, hogy a török csontos arcú, barna ember. A vállán diószínbarna köpönyeg. A fején tornyos, fehér süveg. A fél szeme be van kötve fehér kendővel. A másik szeme immáron a fa mellé kötött szürkét vizsgálja. Nem tetszik neki, az látszik az arca fintorgásán. De azért eloldja.

Jobban tetszene neki a gyerek, akit a lovon látott. A gyerek jobban kél, mint a ló. A konstantinápolyi rabvásáron háromszor annyit is adnak érte. De a gyerek nincsen sehol.”

Megtudjuk tehát, hogyan néz ki Jumurdzsák, hogyan van felöltözve, értesülünk testi fogyatékosságáról is. A fejezet további részéből azt is megtudjuk, hogy Jumurdzsák társaival együtt magyarországi portyájukról tartanak hazafelé, zsákmánnyal megrakodva és számos magyar fogollyal.

Az 1. rész 4. fejezetében további leírást kapunk emberünkről. Emlékezzünk ez az a rész, amikor a törökök letáboroznak foglyaikkal az erdőben, osztozkodnak a zsákmányon, bort isznak, mulatnak.

„Gergő álmos volt, de nem tudta levenni a szemét az ő törökjéről. Félelmetes, különös arc volt neki az a csupa bőr fej. Mert ahogy a süvegét letette, egybeolvadt a feje csupaszsága az arcának a csupaszságával. És furcsán nevetett. A foga ínye is kilátszott, mikor nevetett.”

Gergő az este folyamán azt is megfigyeli, hogy Jumurdzsák gazdag, látja, amikor aranyait az övébe, majd lova nyergébe rejti.

Kiderül azonban az is, hogy emberünk kapzsi is, ugyanis Móré Lászlónak egyáltalán nem esik nehezére rávenni Jumurdzsákot Keresztesfalva megtámadására. Jumurdzsáknak legfeljebb az okoz problémát, hogy nem tudja, milyen fegyveres erővel rendelkezik a falu. Vagyis nincsenek lelkiismereti aggályai, hogy megtámadjon és kifosszon egy falut, ezáltal még nagyobb zsákmányt ejtve.

Térjünk ki egy kicsit a borozós jelentre is, ugyanis Jumurdzsák és társai annak ellenére isznak bort, hogy maga az iszlám vallás tiltja az alkoholfogyasztást. Ráadásul ízlésük is van, mert külön megörülnek, amikor a rablott boroshordók között aszúbort találnak.

„A janicsárok között nagy örömordítás támadt. Az egyik hordóban aszúbort találtak. Azon ujjongtak. A hordót odagurították a tűz közelébe, és szürcsölgetve, csemcsegetve itták.

– Éljen Magyarország! – kiáltott Jumurdzsák, a rabok felé emelve kupáját. – Éljen Magyarország, hogy ihasson a török, ameddig meg nem hal!”

Vagyis elmondhatjuk, hogy Jumurdzsák és társai pontos úgy viselkednek, mint a történelem folyamán bármely megszálló hadsereg katonai, mindent összerabolnak, amit csak lehet, féktelenül mulatoznak, még annak ellenére is alkoholt fogyasztanak, hogy saját vallásuk ezt tiltja. Ebből következik, hogy Jumurdzsákot nem tekinthetjük túlzottan vallásosnak, annak ellenére, hogy természetesen a napi többszöri imádkozás kötelességét társaival együtt betartja.

FIGYELEM! Ez, mármint a vallásosság és az iszlám hit szabályainak betartása, még elő fog kerülni a továbbiakban!

2. Jumurdzsák, Keresztesfalva megtámadója

Gergő és Vicuska az éjszaka leple alatt hazaszöknek a török táborból, ahol elmesélik – többek között azt is –, hogy Jumurdzsák másnap meg fogja támadni embereivel a falut. Gergőnek köszönhetően Dobónak és Ceceynek van ideje felkészülni a támadásra, sőt Dobó még segítséget is tud hozni a közeli Pécsről. A támadás be is következik.

„Akkor előbukkant az úton a félszemű janicsár. A derekán páncél. Az övében tőrök és pisztolyok.”

Jumurdzsák tehát felkészült a portyára, páncélt öltött, felfegyverkezett.

A fejezetből az is kiderül, hogy Dobó István és Jumurdzsák ismerik egymást néhány nappal korábbról, amikor is közösen vettek részt Várpalota ostromában. Dobó Jumurdzsák szemére is veti, hogy milyen katona az, aki most az ellen akar harcolni, aki nem sokkal korábban még a szövetségese volt. Jumurdzsákot itt tehát tekinthetjük árulónak, aki – bár tulajdonképpen a véletlennek köszönhetően – szembekerült korábbi harcostársával. Jumurdzsákot viszont ez láthatólag a legkevésbé sem zavarja.

A jellemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!




Oldalak: 1 2 3 4 5