Első felvonás, negyedik jelenet – Díszkert
| Főbb szereplők | Időpont | Helyszín |
| A császár Mefisztó Faust A kancellár A hadszernagy A kincstárnok Az udvarnagy Nemesek A bolond |
? | A császári palota díszkertje |
Az olvasónaplóhoz ajánlott bejegyzés:
Másnap reggel Mefisztó és Faust a császárhoz hivatalosak. Mefisztó első dolga, hogy bocsánatot kérjen a császártól az előző napi bál végén bemutatott „tűzvarázslatért.”
A császár azonban nem haragszik, sőt kijelenti, hogy nagyon jól érezte magát előző nap.
Ekkor érkeznek egymás után a császárság magas rangú tisztségviselői: az udvarnagy örömmel jelenti, hogy:
„[…] számláink mind rendezve vannak,
uzsorás karma nem sanyargat, […]”
A hadszernagy pedig közli, hogy:
„A zsold felpénzzel megfejelve,
újra felcsapott a had erre.”
A császár csak értetlenkedik, hiszen előző nap még minden főembere azon nyavalygott, hogy csődben van az állam…
Érkezik a kancellár, aki megoldja a talányt, mert felolvassa azt a rendeletet, amit a császár előző este aláírt:
„Akit illet, mindenki tudja meg:
ezer korona értékű e jegy.
Érte biztos zálog szavatol, a
császári föld mélyének vagyona,
melyet kiásatunk, s ha megkerül
a dús kincs, szolgáljon fedezetül.”
A császár tovább értetlenkedik, ő nem írta alá semmilyen rendeletet, de a kincstárnok erre közli, hogy dehogynem:
„Emlékezz! Te írtad alá az éjjel.
Mint a nagy Pán álltál itt, mi eléd
járultunk, s a kancellár így beszélt:
„Tedd a magad nemes öröme végett
egy tollvonással boldoggá a népet.”
Kiderül az is, hogy a rendelet aláírása után azonnal, tehát gyakorlatilag egy éjszaka alatt bevezették a császárságban a papírpénzt – ez nyilvánvalóan Mefisztó műve.
Az emberek pedig elfogadták a papírpénzt, hogyne fogadták volna el, hiszen így egy darab papírért vehetnek bármit, sőt a pénzváltónál akár aranyra is válthatják.
A császár nem emlékszik, hogy előző nap bármit is aláírt volna, de nem feszegeti tovább a kérdést. Az azonban meglepi, hogy az emberek ilyen könnyen elfogadták a papírpénzt:
„S a nép arany gyanánt fogadja el?
Udvarnak, hadnak ily zsold megfelel?
Bárhogy ámulok, meggyőznek a tények.”
Mefisztó fecsegéssel próbálja elterelni a császár figyelmét: elkezdi elemezni, hogy mennyivel jobb a papírpénz, mint az arany, mennyivel könnyebb szállítani, tárolni stb.
A császár pedig rutinos öncsaló, hamarosan már saját maga is elhiszi, hogy önmagától írta alá a rendeletet.
Meg is jutalmazza Faustot és Mefisztót:
„Nektek hálás országunk mindenzért;
a szolgálathoz kell szabnunk a bért.
Mit birodalmam földje-mélye rejt még,
rátok bízom, jobb őrpárt úgyse lelnék.”
Tehát az átverés tovább gyűrűzik: a király tényleg elhiszi, hogy birodalma pénzügyi stabilitását alapozhatja olyan papírpénzre, aminek biztosítéka a földbe rejtett kincs. Ezen kincsek őrzői pedig Mefisztó és Faust lesznek.
A jelenet egy közjátékkal fejeződik be. A császár ugyanis annak örömére, hogy megoldódtak birodalma anyagi gondja, minden jelenlévő nemesurat megjutalmaz – természetesen papírpénzzel.
Egy kérése van, cserébe a jutalomért, mindenkinek el kell mondania, hogy mire fogja költeni. A nemesek pedig egytől egyig a megszokott unalmas dolgokat mondják: leisszák magukat, ékszert vesznek a szeretőjüknek, visszafizetik az adósságukat, szerencsejátékra költik, elteszik.
A császár meg is jegyzi, hogy milyen unalmasak az emberek:
„Azt hittem, új tettekre lelkesedtek;
de ismervén titeket, ez se lep meg.
Látom: kapnátok bá kincsgarmadát,
a régi nótát fújnátok tovább.”
Ekkor jelenik meg a bolond, aki korábban rosszul lett (leitta magát…), és akinek a helyére került Mefisztó.
A bolond csodálkozva értesül a papírpénzbizniszről, ő az egyetlen, aki felteszi azokat a kérdéseket, amiket az államférfiaknak kellett volna:
„Bűvös papír! Nem értem jól, mi az?”
„Öt ezres csak így az ölembe hullna?”
„De hát aranyat ér ez igazán?”
„Kapható ház, szántóföld, állatok?”
De a bolonddal senki sem foglalkozik, pedig ha a császár és emberei elgondolkoznának a kérdésekre adható válaszokon, akkor rögtön rájönnének, hogy csak átverés lehet az egész.
Az olvasónaplónak még nincs vége, kattints a folyatáshoz!