Az Antigoné elemzéséhez kapcsolódó, ajánlott bejegyzés:
A bonyodalom kezdete
Az 1. epeiszodionban (epeiszodion: párbeszédes jelenet) megjelenik Kreón, aki terjedelmes trónbeszédben foglalja össze, hogy uralkodóként milyen célokat akar megvalósítani, és kiadja a parancsot, hogy Polüneikészt ne temessék el.
Már ebből a beszédből érezni lehet egyfajta kérkedést, túlzott magabiztosságot: „enyém a trón s az országlás hatalma itt, / leszármazás szerint, királyi vér jogán.” Elmondja, hogy a város érdekeit fogja nézni mindenekelőtt, és megtorlást helyez kilátásba ellenségeiknek. Fölényesen beszél, mint aki megrészegedett a hatalomtól – bár az elveivel még egyet lehetne érteni, a hatalommámora mindenképpen zavaró. Meg van győződve a saját bölcsességéről és úgy beszél, mintha minden szava megfellebbezhetetlen igazság volna.
Ehhez képest első rendeletével máris meghazudtolja saját szavait: hiszen nem lehet a város érdeke egy olyan dolog, amely szemben áll az istenek törvényével. Ez a rendelet, amely megtiltja Polüneikész eltemetését, nem Kreón bölcsességét bizonyítja, csak arra jó, hogy a király a hatalmát fitogtassa vele.
Tehát már első megnyilvánulásakor betekintést nyerünk Kreón jellemébe, és nem túl pozitív képet alakítunk ki róla. Azt kell látnunk, hogy saját elveivel ellentétes dolgot tesz.
Ezt érzékelik a thébai vének is, akik a mindenkori király tanácsadói: lelkesedés helyett vonakodva, húzódozva fogadják Kreón trónbeszédét. Se igent, se nemet nem mondanak rá, csak mellébeszélnek, s próbálnak kibújni a felelősség alól. „Tiéd a jog: törvényt tehetsz tetszés szerint, akár az élőkön, akár a holtakon.”
Amikor Kreón felszólítja őket, hogy gondoskodjanak a parancs betartatásáról, azt felelik: „Ilyen nagy terhet inkább ifjabb vállakra tégy.” Már itt érezhető, hogy a vének egyáltalán nem akarnak ebben az ügyben a király mellé állni. Nem mondják ki nyíltan, hogy nem értenek egyet vele, de a viselkedésükön meglátszik.
Alighogy mindez elhangzik, jön az őr, és kiderül, hogy Kreón első parancsát máris megszegték: valaki eltemette Polüneikészt (pontosabban „könnyű porral szórta be” a testét, a szokásnak megfelelően – tehát nem ásott neki sírgödröt, de ez már elég ahhoz, hogy a halott lelkét befogadja az alvilág).
Kreón rosszul reagál a hírre, hiszen a tekintélyén esett csorba azzal, hogy parancsát megszegték. A gőg és a sértett hiúság bosszúra sarkallja. Ám ekkor még azt hiszi, egy lázadó férfi volt a bűnös – a nézők azonban sejtik a prologoszból, hogy Antigoné lesz a tettes.
A karvezető felveti, hogy talán az istenek avatkoztak közbe, mire az ingerült Kreón sértegetni kezdi, bolondnak nevezi. Felfuvalkodott gőgjében már ekkor elmar magától mindenkit, aki támasza lehetne. Dühét az őrön tölti ki, aki a rossz hírt meghozta, majd ráparancsol, hogy kerítse elő a tettest.
Ezután az 1. sztaszimonban (sztaszimon: kardal), amely Szophoklész egyik legszebb és leghíresebb kardala, a kar arról elmélkedik, hogy az embernek milyen titokzatos, félelmetes, csodás hatalma van: átkel a viharos tengeren, termésre kényszeríti a földet, uralkodik a mezei és a tengeri állatokon, fejlett értelme van, beszéddel kommunikál és törvényekkel tart rendet, hatalmának egyetlen korlátja a halál: ez különbözteti meg az istenektől.
Ám ez a rengeteg képesség és tudás nemcsak nagyszerű, hanem félelmetes is, mert az ember nemcsak jóra, hanem rosszra is használhatja. A kar énekéből kiderül, hogy csak az olyan király „áldás a hazára”, aki tiszteli a hazai, vagyis a földi törvényeket, de érvényre juttatja az isteni, égi törvényeket is. Márpedig Kreón nem ilyen király – nem csoda, hogy a vének nem akarnak osztozni vele a felelősségben.
Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!
Kedves Zsiráf!
Gratulálok a szép elemzéshez. Ehhez kapcsolódóan lenne egy észrevételem. Kreon megértéséhez segítség lehet, ha azt nézzük, hogy már eddig is milyen veszteség érte. A háttér alapján megtudható, hogy Megareusz nevű fiát már elveszítette korábban, amikor a város megmentése érdekében áldozatot kellett valakinek vállalni. Erre senki nem volt hajlandó, ezért a saját fia (az egyik) jelentkezett önként. Ezzel az apát borzalmas veszteség éri, melyért cserébe kapja Oidipus fiainak halála után a királyi rangot.
A másik oldal, amit még érdemes figyelembe venni, hogy Kreon éppen most kezdte meg királyi munkálkodását. Első intézkedése az őt már korábban cserben hagyó város ellen (ugye senki sem jelentkezett önmagát feláldozni, csak a saját fia), hogy olyan rendeletet hoz (ne lehessen eltemetni az áruló (?) fiút), amely egyben provokáció is. Mintha csak várná, hogy valaki megszegi, hogy aztán halálbüntetést szabhasson ki rá. Ám arra nyilván nem számít, hogy éppen a leendő menye az, aki szembeszáll vele. Egyszersmind azzal is szembe kell néznie, hogy a menye később talán egyetlen megmaradt fiát is szembenállásra fogja hergelni, másrészt pedig ha már az első intézkedését is vissza kell vonnia, akkor a királyságban ugyancsak tapasztalatlan uralkodó vajon miféle jövőre számíthat?
Éppen ezért érthető a megkérgesedett Kreon nagyon is emberi reakciója, érhető az istenek minden fölötti törvényével való szembeszegülés: hagyták a fiát elveszni, hát akkor ő meg jól nem teljesíti az ő örök törvényüket.
Egyik fia elvesztése, a másik fia elpártolásának lehetősége, a menye nyílt lázadása, a lakosok előzetes engedetlensége, az isteni erkölcsi rendben bekövetkezett korábbi csalódás együttese segíthet megérteni a véleményem szerint korántsem csak gőgös és dölyfös, hanem a hatalmát alighanem joggal féltő politikus képét. Aki előtt ott lebeg az a példa, hogy a „jó” fiú sem adta át a hatalmat, melyhez való ragaszkodása Kreon számára mindenestül elfogadható lesz, még ha polgárháború és halálos veszteségek fakadnak is belőle.
Ennyit szerettem volna Kreon védelmében elmondani, köszönöm a lehetőséget, még egyszer gratulálok, tisztelettel: Siket Nándor
Kedves Dr. Siket Nándor!
Nagyon szépen köszönöm a hasznos kiegészítést!!! 🙂
Üdv:
Zsiráf