Az Antigoné elemzéséhez kapcsolódó, ajánlott bejegyzés:
Itt már Kreón annyira magára marad, hogy előre sejteni lehet: nem jöhet ki jól a dologból. Most először látni nála némi megingást: megkegyelmez Iszménének, akit eddig Antigonéval együtt a halálba akart küldeni. Attól is visszariad, hogy egy vérrokont végeztessen ki, és ezzel újabb isteni törvényt sértsen meg, vérbűnt kövessen el.
Ezért kieszel egy alattomos módszert arra, hogy ne ő ölesse meg Antigonét, de a lány mégis meghaljon: élve záratja be egy sziklasírba, épp csak annyi élelemmel, hogy tettét ne lehessen gyilkosságnak nevezni. „E szűz vérétől érintetlen lesz kezünk: / a napvilágtól fosztottuk meg őt csupán.”
A 3. sztaszimonban a kar, látva, hogy Haimónt a kétségbeesés a halálba kergeti, a szerelem mindent legyőző hatalmáról énekel.
Ezután következik egy kommosz (panaszdal), amelyet Antigoné és a kar közösen ad elő. A lány ekkor már tudja, hogyan kell meghalnia: magányosan és anélkül, hogy megsiratnák, eltemetnék (tehát pont azt a sorsot szánja neki Kreón, amitől ő Polüneikészt megmentette: se az élők, se a holtak közt nem lesz helye).
Antigoné ugyanolyan magányosan halad az útján, mint Kreón, és ahogy közeleg a vég, enged keménységéből: megmutatja nőies, gyengéd oldalát, és érezzük, mennyi szeretet van benne halott szülei és testvérei iránt. Most, hogy megpecsételődött a sorsa, szinte kétségbe ejti, hogy csupán azért kell ilyen szörnyű halált halnia, mert Kreón haragjával nem törődve gondját viselte halott testvérének. Zokogva búcsúzik hazájától, Théba városától, saját halálát most már nem látja nemesnek vagy szépnek, hanem szörnyűnek. A király azonban nem változtat az ítéleten, Antigoné tehát meghal.
Végzete megrendítő, mert élni vágyott és boldog akart lenni, ahogy mindenki.
Az ókori görögöket kiapadhatatlan életszomj jellemezte: még akkor is élni akartak, ha az élet csupa fájdalmat és szenvedést tartogatott nekik (szemben a keresztények felfogásával, akik földi siralomvölgynek látták az emberi életet). Antigoné tehát nem vágyott a halálba, nem tartotta dicsőségnek, csupán azért hozta meg ezt az áldozatot, mert az igazságnak akart érvényt szerezni, és a panaszdalból derül ki igazán, hogy ez az áldozat milyen súlyos volt a számára. Önfeláldozása megmutatja, milyen emberség és milyen tiszta érzések laknak a szívében.
Attól függetlenül, hogy csupán a bátyját akarta eltemetni, egy nálánál nagyobb ügynek, a zsarnokellenességnek mártírja lett: példája arra tanít, hogy embertelenséget még parancsra sem szabad elkövetni. Halálával azt mutatja meg, hogy létezik még erkölcsi tisztaság, ezért sorsa megrendítő és felemelő.
A kar is meghatódik Antigoné sorsán, ezért a 4. sztaszimonban olyan hősökről és hősnőkről énekel, akiknek hasonló szenvedéseket kellett kiállniuk. A thébai öregek tehát, akiket Kreón a régi királyok iránti hűségük miatt kért fel tanácsadónak, végül is szembeszállnak Kreón parancsával, hiszen megsiratják Antigonét (nem lázadási szándékkal, csak nem tudják visszatartani a könnyeiket).
Ez azért nagy szó, mert eddig nem mertek ellentmondani a királynak, nem beszéltek nyíltan, nem mondták meg őszintén a véleményüket, de most a megrendülés felszínre hozza az igazi érzéseiket.
Kreón, aki a zsarnok uralkodó típusát testesíti meg, még az ilyen néma ellenállást is dühítőnek tartja. A zsarnok sohasem elégszik meg azzal, hogy színleg egyetértenek vele és teljesítik a parancsait, mert az alattvalók lelkén is uralkodni akar. Azt akarja, hogy ne csak engedelmesek legyenek, de a véleményük is legyen ugyanaz, mint az övé.
Ezzel tulajdonképpen az egyéniségüktől fosztja meg őket, mert elveszi tőlük a döntés szabadságát. Nemcsak hogy nem mondhatják ki nyíltan a véleményüket, de nem is lehet saját véleményük. És mivel a zsarnok sejti, hogy neheztelnek rá emiatt, örökké lázadástól retteg és mindenkire gyanakszik, a ki nem mondott ellenvéleményt is veszélyesnek tartja.
Annak ellenére, hogy Kreón látszólag győz, érezni lehet, hogy a történetnek még nincs vége, sőt, ezen a ponton támad a legnagyobb feszültség a nézőkben, mert tudják, hogy valami súlyos, nagy dolog fog következni.
Ha nem következne semmi, az azt jelentené, hogy az ártatlanok bűnhődnek és a bűnösök megússzák, vagyis felborulna a világ harmóniája.
Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!
Kedves Zsiráf!
Gratulálok a szép elemzéshez. Ehhez kapcsolódóan lenne egy észrevételem. Kreon megértéséhez segítség lehet, ha azt nézzük, hogy már eddig is milyen veszteség érte. A háttér alapján megtudható, hogy Megareusz nevű fiát már elveszítette korábban, amikor a város megmentése érdekében áldozatot kellett valakinek vállalni. Erre senki nem volt hajlandó, ezért a saját fia (az egyik) jelentkezett önként. Ezzel az apát borzalmas veszteség éri, melyért cserébe kapja Oidipus fiainak halála után a királyi rangot.
A másik oldal, amit még érdemes figyelembe venni, hogy Kreon éppen most kezdte meg királyi munkálkodását. Első intézkedése az őt már korábban cserben hagyó város ellen (ugye senki sem jelentkezett önmagát feláldozni, csak a saját fia), hogy olyan rendeletet hoz (ne lehessen eltemetni az áruló (?) fiút), amely egyben provokáció is. Mintha csak várná, hogy valaki megszegi, hogy aztán halálbüntetést szabhasson ki rá. Ám arra nyilván nem számít, hogy éppen a leendő menye az, aki szembeszáll vele. Egyszersmind azzal is szembe kell néznie, hogy a menye később talán egyetlen megmaradt fiát is szembenállásra fogja hergelni, másrészt pedig ha már az első intézkedését is vissza kell vonnia, akkor a királyságban ugyancsak tapasztalatlan uralkodó vajon miféle jövőre számíthat?
Éppen ezért érthető a megkérgesedett Kreon nagyon is emberi reakciója, érhető az istenek minden fölötti törvényével való szembeszegülés: hagyták a fiát elveszni, hát akkor ő meg jól nem teljesíti az ő örök törvényüket.
Egyik fia elvesztése, a másik fia elpártolásának lehetősége, a menye nyílt lázadása, a lakosok előzetes engedetlensége, az isteni erkölcsi rendben bekövetkezett korábbi csalódás együttese segíthet megérteni a véleményem szerint korántsem csak gőgös és dölyfös, hanem a hatalmát alighanem joggal féltő politikus képét. Aki előtt ott lebeg az a példa, hogy a „jó” fiú sem adta át a hatalmat, melyhez való ragaszkodása Kreon számára mindenestül elfogadható lesz, még ha polgárháború és halálos veszteségek fakadnak is belőle.
Ennyit szerettem volna Kreon védelmében elmondani, köszönöm a lehetőséget, még egyszer gratulálok, tisztelettel: Siket Nándor
Kedves Dr. Siket Nándor!
Nagyon szépen köszönöm a hasznos kiegészítést!!! 🙂
Üdv:
Zsiráf