Szophoklész – Oidipusz király – Elemzés

A bűn értelmezési lehetőségei

Milyen lehet a néző értékelése Oidipuszról? Bűnös vagy ártatlan?

Szörnyű tetteket követett el, de nem szándékosan és nem tudatosan; jóhiszeműsége okán akár ártatlannak is tarthatná magát – saját nézőpontjából az is, csupán az erkölcsi világrend alapján bűnös.

Mindenképpen javára kell írnunk, hogy – mint az átlagember fölé emelkedő tragikus hős – ezekért az akaratlan bűnökért felvállalta a felelősséget, és ő maga szabta ki a büntetést saját magára.

Nem az okozta vesztét, hogy gonosz vagy hitvány lett volna, hanem csupán az, hogy a sorssal szemben ő is védtelen.

A mű tehát felveti a kérdést, hogy bűnösök vagyunk-e, ha nem tudunk róla, hogy bűnt követünk el? És felvet egy másik kérdést is: vajon örökölhető-e a bűn, vagyis kell-e szenvedniük az utódoknak őseik bűneiért?

A mitológia tanúsága szerint Oidipusz ősei, a labdakidák bűnt követtek el Árész ellen, így meglehet, hogy Oidipusznak ősei bűnei miatt kellett szenvednie. És ha az ő gyermekeit, különösen Antigoné sorsát nézzük: ő is ártatlanul pusztult el (érdekes módon éppen annak a Kreónnak ítélete nyomán, akire Oidipusz rábízta) – vajon nem apja bűneiért kellett-e vezekelnie?

Oidipusz maga is tudja, hogy az ő szégyene gyermekeit is sújtja majd: amikor kislányaitól búcsút vesz, már előre siratja sorsukat. Úgy tűnik tehát, hogy az isteni igazságszolgáltatás alapján a felmenők által elkövetett bűnökért sokszor az utódoknak kell bűnhődniük.

A mű fogadtatása és utóélete

Az Oidipusz királynak, amikor előadták, nem volt sikere – azok közé a Szophoklész-művek közé tartozott, amelyek megbuktak: csak második lett az a tetralógia, melynek részét képezte.

Az első díjat egy alig ismert szerző vitte el, akinek tetralógiája nem maradt fenn, mint ahogy annak a tetralógiának többi darabja sem, amelynek az Oidipusz király része volt.

Mi lehetett a sikertelenség oka, nem tudjuk, hacsak az nem, hogy az athéni közönségnek túl keserű volt a lecke, amit Szophoklész adott nekik.

Hiszen a dráma üzenete az, hogy a hamis önáltatással, az illúziókkal le kell számolni: ismerd meg magadat gyarló, látszatoknak hívő, könnyen lehanyatló emberi mivoltodban!

A peloponnészoszi háború zűrzavarában látszott meg igazán, hogy Athén dicsősége éppoly múlékony, mint Oidipuszé: talán látszat volt csak az aranykor, ha így elfújhatta a szél? Ki tudja, nem rejlett-e a felszín ragyogása mögött ott a mélyben az a szörnyűség, ami most előtört?

Az athéniek Periklészt okolták mindenért, a város vezetőjét, akiről azelőtt éppúgy azt hitték, hogy Athén megmentője, őre és jótevője, ahogy a thébaiak is hitték Oidipuszról…

S ahogy tehetetlen lett, Periklész fölényes biztonságérzete ugyanúgy elszállt, mint Oidipusz hiú lenézése a jóslatok iránt.

Az utókor mindenesetre igazságot szolgáltatott Szophoklész művének, melyről jó eséllyel elmondható, hogy az egyik leggyakrabban előadott görög dráma.

A magyar színházakban legelőször 1891-ben került színpadra, és Iokaszté szerepét Jászai Mari alakította.

Egy másik nevezetes előadása 1962-ben történt a Nemzeti színpadán, ahol Básti Lajos és Tőkés Anna játszották a főszerepeket.

Az ezredforduló utáni időszakból 2006-os előadása emelhető ki László Zsolt és Udvaros Dorottya főszereplésével.

-Vége-




Szólj hozzá!

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .