Szophoklész – Oidipusz király – Elemzés

A dráma értelmezési lehetőségei

• • 1. Analitikus dráma

Az Oidipusz király az analitikus dráma szerkesztési modelljét követi, sőt, annak mintapéldája. A görög analüszisz (elemzés) szóból származó elemző drámában a konfliktust okozó esemény a darab kezdetekor már megtörtént, s okai a múltban keresendők.

Ezek az okok nem derülnek ki mind az első felvonásban, hanem fokozatosan ismerjük meg őket, ahogy a cselekmény – melynek lényege nem más, mint a múlt feltárása – előre halad.

Hasonló szerkesztési elvet követ majd a 19. század végén Ibsen Babaszoba és A vadkacsa című műveiben, s ezt követi a 20. századi modern drámák közül Arthur Miller Édes fiaim című darabja is.

• • 2. Sorstragédia

Az Oidipusz királyt leggyakrabban sorstragédiaként értelmezik. A végzetdrámának is nevezett sorstragédia olyan műfaj, melyben a hős bukása nem a jellemekből következik, hanem a körülmények eleve megszabott, elkerülhetetlen láncolatából, vagyis a sors rendelése okozza.

A görögök hitvilágában létezett egy olyan erő, amely még az isteneknél is hatalmasabb volt, és amelyet Sorsnak vagy Végzetnek neveztek (Ananké).

A Sors többnyire az istenek (főleg Zeusz) akarata szerint teljesedett be, de előfordult az is, hogy a Végzet korlátozta az istenek szándékait, vagy épp fölöttük is a Végzet akarata érvényesült.

Míg az istenek általában büntetésből, vagy legalábbis jó okkal veszejtik el az embereket, addig a Sors döntéseiben nincs ok-okozati összefüggés: a Sors szeszélyes és kiszámíthatatlan, akarata megmásíthatatlan, s az embernek csak egy lehetősége van: megadni magát a végzetének, és betölteni a sorsát, amellyel szemben úgyis tehetetlen.

A görögök hite szerint a legsúlyosabb hibák egyike az, ha az ember túl elbizakodott, túl nagy gőg (hübrisz) van benne, s azt képzeli, nem az istenektől függ az élete, hanem ő maga irányítja.

A hübrisz sérti az isteneket, és ilyen hübrisznek számít a sors elől való menekülés is. Az istenek döntésével nem szabad szembeszegülni, hanem alázattal el kell fogadni; ha valaki fellázad a Sors ellen, az súlyos következményekkel jár: még kegyetlenebb szenvedés vár rá.

Szophoklész művében a főhős nem akar játékszer lenni a Sors kezében: éppen azért hagyja el Korinthoszt, hogy a jóslat ne teljesedjen be.

Laiosz és Iokaszté szintén nem nyugszanak bele sorsukba: azért próbálják elpusztítani fiukat, hogy megakadályozzák a jóslat beteljesülését.

Mind menekülni akarnak az őket fenyegető veszély elől, de épp azáltal rohannak a Végzet karmaiba, hogy el akarják kerülni azt.

A nyomozással azonban Oidipusz elébe megy a sorsának: már nem megváltoztatni akarja, hanem szembenéz vele és felvállalja. Bármilyen fájdalmas is ez, ő olyan jellem, aki nem képes a megalkuvásra, és nem tud élni az előállt szituációban (nem bírja elnézni, hogy városát pusztítja a dögvész).

Bár már sejti a szörnyű valóságot, nem fél szembenézni vele: fényt akar deríteni az igazságra, s ennek érdekében önmagát is hajlandó leleplezni. Áldozatával helyreáll az erkölcsi világrend, amelyet bűneivel akaratlanul megsértett.

Iokaszté kezdetben – önigazolásként és önmaga, valamint férje megnyugtatására – mint meggyőződést, életelvet hangoztatja azt, hogy értelmetlen kutatni a múltat és a jövőt, ehelyett jobb passzívan beletörődni a sors rendelésébe.

„Mit borzadozzon, féljen, aki puszta sors rabja s előre semmit sem lát biztosan? Legjobb vaktában élni csak, ahogy ki tud” – mondja.

Úgy hiszi, senki nem láthat a jövőbe, a jóslatok nem teljesednek be, tehát az ember életét nem a Végzet, hanem a vakvéletlen irányítja. Amikor viszont rádöbben, hogy a jóslatok mégis igazak, akkor azért kéri Oidipuszt a nyomozás abbahagyására, mert félti őt: az ő érdekében el akar menekülni a Végzet elől.

Számára tehát nem a szörnyű valóság az elviselhetetlen: ő együtt tudna élni a borzalommal, titkolva azt és őrizve a látszatot, csak Oidipuszt megmenthesse, akit kétségbeesetten próbál megóvni az igazság felismerésétől.

A királyné tehát azért lesz öngyilkos, mert nem tudja megállítani férjét (fiát) a kutatásban.

Azt a felfogást, hogy az ember csak tehetetlen báb a Sors kezében, s a Végzet elől lehetetlen és fölösleges is menekülni, nem a főhős, hanem más szereplők képviselik.

Teiresziász például azért nem akarja feltárni a király borzalmas helyzetét, mert tudja, hogy a sors akarata úgyis be fog következni, meggátolni azt úgysem lehet, és sokkal elviselhetőbb az élet, ha az ember vakon, vaktában él, mit sem tudva végzetéről.

Oidipuszt akarja tehát kímélni, amikor azt mondja: „Eressz haza! Könnyebben fogod hordani sorsod, s én is enyémet, hogyha szót fogadsz.”

Laiosz szolgája, aki a csecsemő Oidipuszt megmentette, később pedig a gyilkosság egyetlen túlélő szemtanúja volt, szintén meghagyja a királyt tudatlanságában. Ő is mindent tud, de ő sem mond el semmit, mert nem akar bajt okozni urának: szerinte is jobb, ha Oidipusz nem ismeri az igazságot, mert ha ismerné, akkor se tudná megváltoztatni a végzetet.

Ha végzetdrámaként értelmezzük a művet, akkor tehát az derül ki belőle, hogy a sorsunk elől nem lehet elfutni (ugyanezt a tematikát később más történetek is feldolgozzák, pl. a bibliai Jónásé).

De az a kérdés is felvetődik, hogy ha a sorsunk teljesen független attól, amit teszünk, ahogyan élünk, mert az istenek döntenek róla, akkor hogyan legyünk jók, vagy egyáltalán érdemes-e jónak lenni…

Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!