A konfliktus kibontakozása
A beígért nyomozás az első epeiszodionban (párbeszédes jelenetben) veszi kezdetét. Oidipusz – aki eddig csak mendemondákból ismerte Laiosz király halálának történetét – összehívja a város népét, s mindenkit felszólít, hogy mondja el, ha tud valamit a gyilkosságról.
Ha bűnrészes volt, de vallomást tesz, bántatlanul elhagyhatja a várost. Viszont ha bárki megszegi a parancsot, vagyis elhallgatja, amit tud, s kiderül, annak büntetést helyez kilátásba: senki se szólhat hozzá, senki se fogadhatja házába, senki se foglalhatja imáiba – ki lesz tiltva a városból, az istentiszteletekről, szóval el fogják űzni.
De még ennél is tovább megy: megátkozza a gyilkost, sőt azt is, aki menedéket ad neki (akár saját magát, ha az ő házában bújt meg). „S imádkozom: ha ennen házam adna tán tudtommal és tűrtömmel néki tűzhelyet, fejemre szálljon átkom minden betűje!” Ekkor még nem tudja, hogy átka be fog teljesedni, méghozzá saját magán.
Érdemes itt megállni egy pillanatra és feltenni a kérdést: nem furcsa az, hogy Oidipusz semmit se tud az őt megelőző király sorsáról?
Amikor trónra lépett, valószínűleg csak annyit közöltek vele, hogy Laiosz meghalt, és ő még annyit se kérdezett: hogyan halt meg?
Ez kétségtelenül súlyos mulasztás volt, aminek most issza meg a levét: minden reakciója, kérdése, meglepetése, a múlt nem ismeretéről tanúskodó kommentárja Kreón tekintélyét növeli: aki, lám, nemcsak megbízható hírforrás, hanem a múlt egyedüli ismerője is, a közösség túlélését biztosító információk birtokosa.
Sőt, az a kényelmetlen érzésünk támad, hogy Kreón jóval többet tud Théba múltbeli dolgairól, mint a mostani király, és ezzel a tudásával visszaél: manipulatív, ravasz módon részletekben, adagolva, információforgácsokként tálalja a birtokában levő információt (ahogy egyébként a jóslatot is).
Oidipusz, mivel egykor elmulasztott tájékozódni elődje haláláról, most annál mohóbb tudásvággyal nyomoz, ráadásul a közösség érdekében is azonnal cselekedni akar – emellett ígérete is köti, hogy a jóslat szerint fog eljárni –, így hát mindenképp le kell folytatnia a nyomozást. És erre még rá is tesz egy lapáttal, mikor a gyilkost megátkozza.
Teiresziász, a vak jós megjelenésével nyílik a továbbiakban remény arra, hogy talán valami több is kiderül a gyilkosságról, hiszen ő minden titkot ismer – csakhogy épp ezt nem akarja feltárni.
Oidipusz nem veszi észre, hogy a jós őt próbálja kímélni: mindenáron tudni akarja az igazságot, s feldühödik Teiresziász ellenkezésén. Még az a gyanú is megfogalmazódik benne, hogy a jósnak esetleg köze lehetett Laiosz halálához, s durva, alaptalan rágalmai úgy megsértik Teiresziászt, hogy végül kimondja, amit kíméletből nem akart: a jóslat magáról Oidipuszról szól („E föld szennye, akit átkoztál, te vagy!”).
Vagyis ő maga a gyilkos, akit keres.
Ez a vád teljes képtelenségnek, őrültségnek tűnik a király számára, aki lelki vakságában gyanakodni kezd, hogy összeesküvés lehet a dolog mögött: talán Kreón tör a hatalmára, s Teiresziászt ő biztatta fel, hogy ilyeneket mondjon. Ez a gyanú elég ok, hogy ne higgyen Teiresziásznak.
A felháborodás azonban most már többet is mondat a jóssal: „Azokhoz, akiket szeretsz, rút viszony köt, s nem sejted, mily mocsárban élsz.” Ez a kijelentés Oidipusz családi viszonyaira utal, de olyan homályos, talányos, hogy a király nem érti. A jós persze nem szolgál bizonyítékokkal, és nem is magyarázza meg szavait, de rákérdez, tudja-e Oidipusz, hogy kiknek a fia.
Ez az egyetlen dolog van szavai közt, amire a király felfigyel: elbizonytalanodva megkérdezi, mit tud Teiresziász a származásáról – de a jós nem mond többet. (Oidipusznak ekkor még nincs komolyabb oka kételkedni abban, hogy apja Polübosz korinthoszi király, anyja pedig annak felesége, Meropé.)
Teiresziásznak tehát, akárcsak az Antigoné című drámában, itt is fontos szerep jut: az ő szavai utalnak először Oidipusz végzetére, de akárcsak később Kreón, Oidipusz is feldühödik, ő sem akar hallgatni a jósra: mindkét király hűtlenséggel vádolja őt, mindkettő vérig sérti, megharagítja, így végül Teiresziász mindkettejüknek szörnyű, dörgedelmes – és később beteljesülő – jóslatot mond. A két vita lényege azonban eltérő.
Kreón vitája Teiresziásszal (az Antigonéban) arról szólt, hogy mi jogos és mi jogtalan: a jós figyelmezteti a királyt, ne legyen makacs, vonja vissza parancsát, de Kreón nem fogadja meg a tanácsot. Oidipusz nagyon is készségesen megfogadná Teiresziász szavát, csakhogy a jós nem akar engedelmeskedni, elzárkózik a mindent eldöntő kérdés megválaszolása elől. Az ő vitájukban a „fény” és az „éjszaka” küzd egymással és vádolja egymást. Teiresziász a kezdeti homályos beszédtől az egyre világosabb, érthetőbb megfogalmazás felé halad, ahogy egyre dühösebb lesz, Oidipusz ellenben a fogékonyság és készségesség állapotából az egyre makacsabb süketség és vakság állapotába süllyed.
Teiresziász nem próféta, aki nyíltan hirdeti tudását, hanem sebezhető ember: önfejű és makacs, és bár mindenki tiszteli a bölcsességét Thébában, ő semmi jelét nem adja a közösség iránti felelősségnek (hiszen hallgatása azt jelenti, hogy tovább fog pusztítani a dögvész). Mivel sejti, hogy az igazság felfoghatatlan az embereknek, tétován és határozatlanul viselkedik: nem akar eljönni Oidipusz hívására, de aztán mégis eljön, nem akar beszélni, aztán mégis mindent elmond, hol talányokban beszél, hol kegyetlenül őszinte. Az, ahogyan végül feltárja a titkot, szükségszerűen viszi tévútra a királyt, akinek azonban szüksége van erre a tévútra ahhoz, hogy végül magától is rájöjjön az igazságra.
A vak jós gyakran felbukkanó alakja a görög mitológiának: nemcsak e két drámában tűnik fel, hanem Homérosz Odüsszeiájában is, ahol már az alvilág lakója. Jóslatai mindig valóra válnak, alakja több ókori szerző műveiben is felbukkan: Szophoklészen kívül Euripidész is írt róla a Phoinikiai nők című darabjában, Ovidius az Átváltozásokban, megvakulásának történetét pedig Kallimakhosz Athéné fürdője című költeménye dolgozza fel.
Mivel Oidipusz úgy érzi, Teiresziász semmi kézzelfoghatót, értelmeset nem mondott – csupán őt gyalázza, vádolja gyilkossággal –, elzavarja, s szavait nem veszi figyelembe.
A kart megzavarja a jóslat, de mivel Oidipusz a város megmentője, aki azóta is bölcsen és igazságosan uralkodott, az első kardal (sztaszimon) mellette szól: alattvalói nem tudnak semmi rosszat elhinni róla.
A 2. epeiszodionban Kreón, aki megtudja, mivel vádolta meg Oidipusz, elmegy a palotába tisztázni magát, s a király szemtől szembe is megvádolja az összeesküvéssel, amit szerinte hatalma megdöntésére szőtt.
Kreón tagad, de Oidipusz ragaszkodik ahhoz, hogy Teiresziász nem vádolta volna meg őt gyilkossággal, ha nem játszik össze Kreónnal. Mert ha valóban gyilkosnak tartja őt a jós, akkor miért nem állt elő a váddal Laiosz király halálakor – miért most hozza elő, annyi idő után?
Bizonyítéka persze nincsen Kreón ellen, aki önérzetesen, higgadtan utasítja vissza vádjait, és észérvekkel próbálja meggyőzni ártatlanságáról („ki választaná inkább, folyvást-remegve királykodni, mint heverni bizton, ha azért hatalma egy?”)
Felmerülhet a kérdés, hogy miért épp Kreónra gyanakszik rögtön Oidipusz? Segíthet megérteni gyanúját, ha tudjuk, hogy Kreón áll legközelebb a trónhoz: egyszer már majdnem ő lett a király.
Hiszen amikor Laiosz meghalt, ő volt az, akinek trónra kellett volna lépnie, ha nem jön a Szfinx, és nem jön Oidipusz, akit a Szfinx legyőzéséért cserébe Théba népe királlyá tett.
Kreón tehát egyszer már majdnem király lett, s Oidipusz talán azért gyanakszik rá, mert tudja, hogy rendes körülmények közt őt illette volna a korona. Másrészt Kreón hozta Delphoiból a jóslatot, amelyet úgy közölt, mintha neki, Oidipusznak oka lenne félni a tartalmától, és Kreón beszélte rá őt arra, hogy kérdezze meg a híres jóst, Teiresziászt… Nem csoda tehát, ha gyanúját a király megalapozottnak érzi.
A kar is arra kéri Oidipuszt, hogy ne ítéljen elhamarkodottan, aztán megjelenik felesége, Iokaszté, aki Kreón nővére, és szintén Kreón oldalára áll a vitában. Végül Oidipusz – nem Kreón kedvéért, akinek nem hisz, hanem a kar kedvéért, aki Kreón életéért könyörög – bántatlanul elengedi sógorát. Kreón azonban dühös lesz, amiért nem ismeri őt a király eléggé ahhoz, hogy higgyen az ártatlanságában, és megsértődve távozik.
Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!