Tetőpont
Itt fordulat áll be a drámában: egyre több minden derül ki a múltból, s most már túl sok az egyezés, ami nem lehet véletlen – így Iokaszté, most először, rádöbben, mi az igazság: a jóslat mégis beteljesedett.
Az a jóslat is, amit ő és Laiosz király kaptak, s az is, amit Oidipusz kapott – ez a két jóslat lényegében ugyanaz, vagyis ugyanazt az eseményt jövendöli meg, csak más személyek szemszögéből.
Ekkor már Iokaszté minden törekvése arra irányul, hogy megakadályozza a közelgő katasztrófát, s férjét – aki egyben a fia is – megmentse: kérlelni kezdi, hogy hagyja abba a nyomozást, ne kutasson tovább.
Oidipusz azonban nem veszi tudomásul a szörnyű igazságot, hanem tovább reménykedik – hiszen attól, hogy talált gyerek, még nem biztos, hogy Laiosz fia –, s mindenáron ki akarja deríteni származása titkát.
Ezt a lelki vakságot (nem érti, nem látja át a dolgokat) később követi majd a valódi, fizikai vakság.
Ekkor már a város érdeke is háttérbe szorul: csak az fontos Oidipusz számára, hogy megtudja, kik a szülei.
„Az én anyám a Sors volt, és testvéreim
a hónapok, akikkel nőttem s fogytam én.
Az vagyok, aki vagyok. Úgyse lehetek
más: miért féljek hát fölfödözni, ki vagyok?”
Iokaszté ellenkezését a női hiúság megnyilvánulásának véli: azt gondolja, felesége a szégyentől fél, hogy ő esetleg alacsony származású, mondjuk egy rabszolga fia („Ne félj! Legyek bár dédanyámig vér szerint háromszoros rabszolga: rád nem szégyen az!”).
Ezért nem is enged a kérésének, hanem tovább folytatja a nyomozást, amitől Iokaszté lelkileg teljesen összeomlik, de ezt senki nem veszi észre. A királyné kétségbeesetten elrohan, s többé nem találkozunk vele.
A 3. sztaszimonból kiderül, hogy a kar sem lát tisztán: nem veszi észre Iokaszté összeomlását, s aggodalomra sem lát okot, sőt, ujjong, mert úgy hiszi, akár az is kiderülhet, hogy Oidipusz isteni származású (talán Apollón vagy Dionüszosz fia, akit egy halhatatlan nimfa szült). A kar ünneplő dala közvetlenül a sorscsapás előtt hangzik el, fokozva a hatást.
Az igazi tetőpont annak a pásztornak megérkezésével jön el, aki annak idején Laiosz király kísérője és a gyilkosság egyetlen túlélője volt.
De kiderül róla valami más is: ő volt az az ember, aki átadta a még mindig jelenlevő korinthoszi hírnöknek az átkötött lábú, csecsemő Oidipuszt annak idején – tehát ha valaki, ő tudja, kik a király szülei.
A hírnök felismeri őt, de a pásztor először tagadni próbál, mellébeszél, nem akar emlékezni semmire – pedig zavaros feleleteiből érezhető, hogy ő is felismerte a hírnököt.
Oidipuszt ekkor már nem is a Laiosz-gyilkosság érdekli, csak és kizárólag saját származása: megfenyegeti a szolgát, hogy mondja el, amit tud, különben erőszakkal fogja kikényszeríteni belőle a vallomást.
Végül az öreg megtörik, és beszélni kezd: a csecsemő Laiosz király saját fia volt, s a királyné, Iokaszté adta át neki, hogy tegye ki a Kithairón hegyére meghalni.
Kiderül hát a teljes igazság: Oidipusz Laiosz és Iokaszté fia, tehát apjának gyilkosa és anyjának férje. Ezzel beüt a katasztrófa – most már nyilvánvaló, hogy a jóslat beteljesedett.
Théba királya, akit mindenki a város megmentőjeként tisztel, a legmagasabbról egyetlen pillanat alatt a legmélyebbre zuhan, a legszerencsésebb emberből a legszerencsétlenebb lesz:
„Óh, jaj, jaj! Minden tisztán napvilágra jő.
Óh, napvilág! ma utoljára látlak én.
Ott születtem, hol nem kellett; azt vettem el,
kit nem lehet; s megöltem, akit nem szabad!”
Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!