Szophoklész – Oidipusz király – Elemzés

• • 3. Az önmegismerés drámája

Értelmezhető a mű az identitáskeresés, az önmegismerés drámájaként is, hiszen arról szól, hogy deríti ki a főhős a saját múltját, azaz hogyan jön rá, ki is ő valójában. A nézők szeme láttára érkezik meg ahhoz az önmagához, aki kezdetben ismeretlen volt számára.

A görög gondolkodás szerint a harmónia nem természetes dolog, hanem törékeny állapot, amit szakadatlan erőfeszítéssel lehet fenntartani: márpedig ami rendet teremt a zűrzavarban, az az önismeret.

Nem véletlen, hogy a delphoi jósda falára is az van felírva: „Ismerd meg önmagad!”

Oidipusz azért válhatott Théba királyává, mert a kritikus pillanatban felismerte önmagában az embert: a Szfinx kérdése ugyanis nem egyébre vonatkozott, mint a válaszadó énjére (a benne rejtőző általánosra, azaz „az” emberre).

Van abban valami nyugtalanító, hogy a pusztulás oka – a keresett személy – maga Oidipusz: ebben az önmagára visszautaló körkörösségben a kereső ember válságba kerül.

Nagyjából minden ember tudja, hogy ki ő, miként illeszkedik az őt körülvevő világba, honnan jön és merre tart, milyen értékek és célok vezérlik, mikre vágyik. Környezetünk is folyvást tájékoztatást ad önmagunkról és a társadalomban elfoglalt helyünkről.

Ám Oidipusz esetében, aki vak önmagára, s ezért nem látja a világot sem, az őt körülvevő dolgok nem szövetségesei a kutatásban.

Ez az oka, hogy a cselekmény hangsúlya a látszat és a valóság ellentétén van: az a kettősség adja a feszültséget, ahogy a rejtett valóság nyilvánvalóvá válik és a tévhitek lelepleződnek.

Ugyanakkor nem azt látjuk, hogy a főhős énképe és világképe átmenetileg válságba került, hanem annak a ténynek radikális felismeréséről van szó, hogy az ember soha nincs abban a helyzetben, hogy biztosan ismerje önmagát.

A bizonytalanság mélyebb önismerettel sem orvosolható, hiszen az nem állítja helyre az önmegismerő egyén és a világ viszonyát.

Oidipusz nem hisz Teiresziásznak, amikor az közli vele, hogy vérfertőző kapcsolatban él, és bár a pásztornak, aki szemtanúja volt a gyilkosságnak, már hisz, valójában az, aki meggyőzi őt: saját maga.

Vagyis akármennyi jel és bizonyíték áll rendelkezésre, az ember csak azt hiszi el, amit el akar hinni. Oidipusz tehát végül saját magának, saját értelmének köszönheti azt, hogy rájön, ki is ő.

Ebbe a mélyebb önismeretbe azonban Oidipusz belevakul. Kifolyt szeme azt az űrt szimbolizálja, amely az önmagát kereső emberre leselkedik énje legmélyén.

Oidipusz esetében tehát nem az számít, amit lát, hanem az, hogy ki látja azt: a rejtvény nem a világra vonatkozik, hanem a látás alanya válik talánnyá.

Az, amit látunk, az elvégzendő feladatok, a mindennapi élet ügyes-bajos dolgai, nem foglalják magukba önmagunk megismerését. Az, aki lát, maga a szem, amely – mint Oidipusz arcán a két üres gödör – épp önmagát nem látja soha.

A dráma üzenete szerint tehát az én helye a világban megismerhetetlen, uralhatatlan és kimondhatatlan.

És miközben cselekszik, az ember gyakran egész mást valósít meg, mint amire a szándéka irányult (Oidipusz azt hitte, egy idegent öl meg, mikor a saját apjával végzett, és azt hitte, az özvegy királynét veszi feleségül, mikor a saját anyjával frigyre lépett). Nem az vagyok, aki vagyok, és amit teszek, nem az, amit tenni akarok.

A dráma mégsem a megismerés kudarcáról szól, hiszen csak az önismeret válik lehetetlenné, az emberi sors megértő elfogadása nem. És a néző a végén megérti azt is, mit jelent ismerni önmagunkat: azt a felismerést, hogy látásunk során épp az a pont nem tárul fel soha önmaga számára, ahonnan látjuk az eseményeket.

Eljutni önmagunkhoz annyi, mint felismerni személyiségünk mélyén a megismerhetetlent.

A mű azt a kérdést is felveti, hogy vajon mindig jó-e, ha tudjuk az igazságot, vagy jobb, ha a titkok titkok maradnak. A drámában nem múlik el a dögvész, amíg az igazság ki nem derül, ami arra utal, hogy Szophoklész nézete szerint az igazságnak mindig ki kell derülnie.

• • 4. Ödipusz-komplexus: a freudi értelmezés

Siegmund Freud (1856-1939) nevezetes pszichoanalitikus tételét, mely szerint a 3-7 éves kisfiúk tudat alatt vérfertőző vágyat éreznek édesanyjuk iránt, apjukkal pedig rivalizálnak, Oidipusz sorsáról nevezte el Ödipusz-komplexusnak.

Freud Szophoklész művét egyre fokozódó, emelkedő, művészien késleltetett és a lélekelemzés munkájához hasonló leleplezésnek tekintette.

Szerinte nem a sors és az emberi akarat szembenállása a fontos a drámában, hanem maga a főhős, aki megölte apját, és feleségül vette anyját, így aztán gyermekkori vágyunk teljesülését testesíti meg.

Állítása szerint minden gyerek tudat alatt vonzódik ellenkező nemű szülőjéhez, és az ellenkező nemű szülőjét keresi felnőttként a partnereiben is.

A dráma szövegére hivatkozva Iokaszté szavait idézi, aki szerint: „Álmaiban már sok ember szeretkezett saját anyjával. Aki ilyet nem nagyon vesz szívre: csak az tűri könnyen életét.”

Tehát a monda ősi álomanyagból ered, állítja a pszichoanalízis atyja, aki szerint Oidipusz története azért megrendítő, mert elbizakodottságunkra figyelmeztet: azt gondoljuk, gyerekkorunkat elhagyva hatalmassá és erőssé váltunk, pedig saját, erkölcsöt sértő vágyainkat illetően tudatlanságban élünk.

Ezért aztán legszívesebben tudomást se vennénk gyerekkori élményeinkről.

A mai napig vita tárgya, hogy magának Oidipusz királynak volt-e Ödipusz-komplexusa. Egyes tanulmányírók tagadják Freud értelmezését.

Babits Mihály szerint például – aki a mű egyik magyar fordítója is volt – az Oidipusz királyban nincs értelme a pszichoanalízis drámáját keresni: Oidipusznak ugyanis nincs Ödipusz-komplexusa.

Neki sejtelme sincs arról, hogy akit megölt, az a saját apja, és akit feleségül vett, az az édesanyja. Mindkét bűnt úgy követi el, hogy nem tudja, kivel van dolga.

A tudat alatti emlékek, titkos ösztönök olyan modern giccsek Babits szerint, amelyek teljesen idegenek Szophoklész világától. Még csak lélekelemzés sincs a műben, hiszen a főhős a tényeket elemzi, kutatja, így ez a mű inkább detektív-dráma, nem lélektani.

A lélektani érdekesség az benne, hogy a nyomozást akkor se bírja abbahagyni Oidipusz, amikor már megsejti, hogy a titok, amit ki akar deríteni, romlásba dönti őt (mivel a gyilkost önmagában találja meg).

Pszichológusok is érveltek azzal, hogy Oidipusz története nem arról szól, hogy hármasban éldegélt volna boldogan szüleivel, majd egyszer csak a pszichoszexuális fejlődés adott szakaszában vonzalmat kezdett volna érezni anyja iránt, és emiatt meg akart volna szabadulni az apjától.

Még csak nem is emlékezett a szüleire, másrészt pedig mindent megtett, hogy elmeneküljön végzete elől.

Története inkább arra figyelmeztet, hogy milyen könnyen el lehet követni azt a hibát, amit el akarunk kerülni.

A freudisták ezzel szemben azzal érvelnek, hogy mivel ez a komplexus elfojtva, tudat alatt él az emberekben, józan tudattal hiába küzdött Oidipusz az apagyilkosság és a vérfertőzés bűne ellen, attól még a tudatalattijában ott lehetett a vágy mindkettőre.

Maga Freud is megválaszolt élete végén a Babitséhoz hasonló kritikákra: szerinte nem szabad elfelejteni, hogy a dráma meglevő motívumokat dolgozott fel, amelyekhez semmilyen idegen elemet nem tett hozzá, így a költői torzítás elkerülhetetlen volt.

Az, hogy Oidipusz nem tudja, mit tesz, nem arra bizonyíték, hogy nincs Ödipusz-komplexusa, épp ellenkezőleg: hiteles ábrázolása ez annak, hogy a felnőtt emberben az egész élmény a tudattalanba süllyed.

A jóslat kényszerítő ereje pedig – ami miatt a főhősnek felmentést kéne kapnia bűne alól – nem egyéb, mint annak felismerése, hogy a kérlelhetetlen sors minden fiút az Ödipusz-komplexus átélésére kárhoztat.

Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!