Zrínyi Miklós – Szigeti veszedelem – Olvasónapló

Tizenkettedik fejezet

Közben Delimán elhagyta a török tábort, és egy dombon ücsörög. Keserű gondolatok kavarognak benne: megölte Rustán béget, elmenekült a császár haragja elől.

Ami azonban ennél is jobban bántja, hogy Rustán bég Kumilla férje volt. Delimán pedig még mindig szerelmes Kumillába. Delimánt az foglalkoztatja, hogy mit gondolhat vajon róla a lány.

Végül úgy dönt, hogy személyesen megy el Kumillához és vallja be a bűnét, ítélkezzen felette a lány!

Eközben Kumilla már értesült arról, hogy Delimán megölte a férjét. Amit viszont Delimán nem tud, hogy Kumilla ugyanúgy szerelmes belé, mint ahogy az ifjú szereti a lányt.

Tehát Kumilla sincs egyszerű helyzetben, és ezzel ő is tisztában van: gyűlölnie kéne Delimánt, amiért az leszúrta a férjét, de nem tudja nem szeretni. Sőt, attól tart, hogy valójában Delimán gyűlöli őt, amiért Rusztán felesége lett.

Nem, mintha Kumillának lett volna más lehetősége, vagy megkérdezték volna arról, hogy ő mit akar, ne feledjük, bőven benne járunk a középkorban, amikor nem szerelmi házasságok születtek, hanem a vagyon házasodott a hatalommal.

Klasszikus félreértésről van tehát szó, mindketten halálosan szerelmesek a másikba és mindketten azt hiszik, hogy a másik gyűlöli őt.

A két fiatal külön-külön gyötrődik, végül Kumilla az, aki anyja, Fáti tanácsára tiszta vizet önt a pohárba és levelet ír Delimánnak.

A levélben megvallja szerelmét az ifjúnak, rögtön utána a félelmeit is. Ha Delimán megveti őt azért, mert más férje lett, vagy már nem szereti őt, akkor inkább tegye a lányt a rabszolgájává, vagy ölje meg. Ha viszont még mindig szereti Kumillát, akkor a lány örömmel látja és kész feleségül menni hozzá.

Delimán válasza pedig megnyugtatja a lányt, még mindig nagy a szerelem. A két fiatal tehát boldogan találkozik.

Közben van probléma bőven a török táborban is. Az ostrom során ugyanis sok hadtestnek elesett a vezére (pl. Olind, Ajgás). Az itt szolgáló török harcosok pedig kezdenek elégedetlenek lenni.

Megindul a suttogás a táborban, a szultán már megöregedett, nem tud racionális döntéseket hozni, a török nem fogja tudni bevenni Szigetvárat, Szulejmán csak a mészárszékre hajtja az embereket stb.

Az emberek azt is nehezményezik, hogy száműzték Delimánt, aki szerintük az egyetlen olyan vezérük lehetne, akivel sikerülne az ostrom. A közkatonákat pont nem érdekli, hogy Delimánnak egy gyilkosság elkövetése miatt kellett elmenekülnie, Rustán nem volt népszerű az emberek között.

Az elégedetlenség végül odáig fajul, hogy a katonák Delimán után küldenek 10 000 katonát Deriel vezetésével, hogy hozzák vissza az ifjú vezért.

A közkatonáknak ez az akciója kellemetlenül érinti Szulejmánt, hiszen gyakorlatilag nyíltan megkérdőjelezik a hatalmát és szállnak szembe a parancsával.

Szulejmán azonban okos, tisztában van vele, hogy most nem lenne értelembe szembe helyezkedni a közhangulattal, jobban jár, ha elébe megy az eseményeknek és ő hívja vissza Delimánt. Így elkerülheti, hogy méltóságán és hatalmán csorba essen.

A szultán tehát követként Ferhátot küldi Fehérvárra, ahol Delimán várakozik Kumillával. Ferhát mézes-mázos, csavart körmondatokban adja át a szultán üzenetét: Szulejmán megbocsát Delimánnak, sőt Kumillát is megkapja, ha visszatér a török táborba és folytatja az ostromot.

Ferhát hízelgése nem marad hatás nélkül, sikerül úgy lefestenie az ostrom állását, mintha csak Delimánon múlna a harc sikere.

Delimán pedig elég beképzelt és hiszékeny ahhoz, hogy elhiggye, nélkülözhetetlen harcos.

Kumillának azonban több esze van, ő a szultáni udvarban nevelkedett, jobban el tud igazodni az intrikák és a hatalom útvesztőiben. Ő átlát a szultán mesterkedésein, hamar rájön, hogy a sok hízelgés csak csali, amivel Delimánt vissza akarják csábítani.

Kumilla szerint Szulejmán már most tudja, hogy nem veheti be Szigetvárat, ezért bűnbak kell neki. A szultán csak jól járhat azzal, ha Delimán visszamegy, ha a vezetésével beveszik Szigetvárat, akkor a szultáné a dicsőség.

Ha Delimán vezetésével nem sikerül bevenni a várat, akkor pedig megvan a felelős, Delimánt lehet okolni a vereségért. Ráadásul a tisztek között sokan fordultak az ifjú ellen, aki csak a közkatonák között népszerű.

Röviden, Delimán csak veszíthet azzal, ha visszamegy, a szultán nem felejt, akármit is ígér most. Vagy ahogy Kumilla fogalmaz: a vezért nem szabad felbosszantani, vagy ha mégis ezt tettük, akkor messzire el kell kerülni.

Delimán tehát két tűz közé került. Az egyik oldalon ott van a hivatásos katona, aki egy elkövetett gyilkosságért most bűnbocsánatot nyerhetne a főparancsnokától, ráadásul mint katona vonzza is a harc, hogy megmutathassa, mire is képes.

A másik oldalon ott van a szerelmes férfi, akit szerelme figyelmeztet, hogy mindent elveszíthet – becsületét, szerelmét és életét –, ha visszatér a szultánhoz.

Az alapvetően becsületes és tisztességest Delimánt azonban jobban vonzza a dicsőség lehetősége, mint amennyire marasztalja Kumilla féltése.

Elmondja Kumillának, hogy Zrínyi nem is annyira veszélyes, járt ő már bent Szigetvárban és mégsem lett semmi baja, most sem fog történi vele semmi végzetes. De ha mégis, akkor sem tehet ellene semmit, hiszen az isteni elrendelés, a katona nem menekülhet a sorsa elől.

Kumilla látja, hogy nem tehet semmit, szerelmét nem tudja lebeszélni a visszatérésről, habár érzi, tudja, hogy ez mindkettejük vesztét fogja okozni.

Delimán tehát Kumillával és időközben elé jött 10 000 lovassal visszaindul a török táborba. A tábortól nem messze megállnak egy kútnál inni, Delimán saját kezével merít a vízből, amit aztán Kumilla iszik meg.

Egyikük sem tudja, hogy a kút vize mérgezett, Kumilla szörnyű kínok között hal meg.

A lány halála természetes megőrjíti Delimánt, bánatában őrjöngve kaszabol le mindenkit, aki az útjába kerül, törököt, tatárt, szerecsent, senki sem tudja megállítani.

Delimán két nap és két éjjel őrjöng és bolyong a közeli erdőben, mire maghoz tér. Meg van győződve róla, hogy a kutat és ezzel szerelmét a keresztények mérgezték meg, tehát elindul, hogy bosszút álljon Szigetvár védőin.

Az olvasónaplónak még nincs vége, kattints a folytatáshoz!