Az olvasónaplóhoz kapcsolódó, ajánlott bejegyzés:
A rokonok között van egy bizonyos Beauséant vikomtné, aki Rastignac nagynénje szerint a legkevésbé önző és képmutató a párizsi nagyvilági élet szereplői közül.
A vikomt (vicomte) egy francia főnemesi rang, ami a báró és a gróf között helyezkedik el.
Marcillacné ír egy levelet Beauséant vikomtnénak, amiben figyelmébe ajánlja Rastignac-ot, mint távoli rokont.
A 21 éves Rastignac pedig ezzel a levéllel érkezik vissza Párizsba a második tanévére. A levelet elküldi a vikomtnénak, aki egy báli meghívóval válaszol.
Érdekesség, hogy Rastignac hol 21, hol 22 éves a regényben.
És tulajdonképpen ezzel a báli meghívóval indulnak el Rastignac kalandjai az életben, és Párizsban egyaránt, bár a naiv és a társadalmi elitben járatlan fiatalembernek eleinte fogalma sincs, hogy mekkora szerencséje van a vikomtné meghívásával.
Beauséant-né ugyanis mind rangja, mind vagyona szerint a francia főnemesség elitjébe tartozik, a párizsi felső tízezer legmagasabb körének tetején van, irigyelt szépasszony, Párizs divatkirálynője, akinek báljára bejutni hatalmas megtiszteltetés.
Rastignac pedig, bár csak szegény rokonként, de bebocsátást nyert ebben a nagyon szűk, elit körbe, ezzel pedig tudtán kívül jogot szerzett arra, hogy bármit elérjen, hiszen ennek a zárt körnek a tagjai felkapják a fejüket arra, ha Beauséant-né valakit a figyelmére méltat.
Rastignac-ot teljesen elbűvöli a bál, a mértéktelen, pazarló pompa, az elegancia és a szépséges nők. És persze kellően fiatal ahhoz, hogy rögtön beleszeressen egyikükbe.
Ez a hölgy pedig Anastasie de Restaud grófné: „nagy fekete szempár, gyönyörű kéz, formás láb, tüzes mozdulatok.”
A fiatal Rastignac „szemében Restaud-né a vágyak asszonya volt”, és mindent el is követett annak érdekében, hogy felhívja magára a hölgy figyelmét, amire – a kor szokása szerint – tánc közben volt lehetősége.
Restaud-né eleinte nem foglalkozik különösebben Rastignac-kal, egészen addig, amíg ki nem derül számára, hogy a fiatalember Beauséant-né távoli rokona. Ez már a grófné számára is komoly ajánlólevél, és meghívja a Rastignac-ot a palotájába, bár a meghívás inkább szól Beauséant-né személyének, mint Rastignac-énak.
Ez a meghívás pedig azt is jelenti, hogy Rastignac most már nem csak Beauséant-néhoz bejáratos hivatalosan, hanem Restaud-néhoz is.
Vagyis Rastignac Párizs két gyönyörű szépasszonyának pártfogását is elnyerte, ami – mint ahogy azt a bálon egy jóindulatú tábornoktól megtudja – nem kis teljesítmény, pláne ilyen rövid idő alatt, pláne egy olyan szegény diák számára, mint hősünk.
Rastignac a bál utáni éjjelen persze álmatlanul forgolódik, próbálja feldolgozni az eseményeket és Restaud-néért epekedik, sőt már saját magát is a párizsi elit körében látja.
Ekkor azonban zajt hall a szomszédos szobából, ahol Goriot apó lakik. A kulcslyukon keresztül kikémleli, ahogy az öreg egy értékes ezüst tálcát és egy tálat lapít össze éppen az asztalán, majd bánatosan leheveredik az ágyára és csak annyit sóhajt, hogy „Szegény gyermekem”.
Rastignac számára érthetetlen az öreg viselkedése, először arra gondol, hogy Goriot apó tolvaj, vagy orrgazda, aki azért tette tönkre az ezüst tárgyakat, hogy ne lehessen őket felismerni, de az öreg sóhajtásából rájön, hogy ennél komolyabb tragédia van a háttérben.
Nem sokkal ezután újra mozgást hall a lépcsőházban, most Vautrin ajtajánál történik valami, két ember oson be halkan a férfi szobájába, majd nem sokkal később ugyanilyen óvatosan távoznak. Rastignac meglepődik, hogy milyen nagy az éjszakai mozgás a penzióban, holott Vauquer-né elvileg tiltja a lakók számára, hogy sötétedés után látogatókat fogadjanak.
Rastignac tehát véletlenül két lakótársa titkait is kileste, bár ezek az információk haszontalanok a számára, és nem is tud velük mit kezdeni.
Másnap reggel Christoph, a kifutófiú és Sylvie a kövér szakácsnő beszélgetéséből tudunk meg érdekes dolgokat. Christoph ugyanis elmeséli, hogy nem sokkal korábban megállította az utcán egy ismeretlen és Vautrinról kérdezősködött, hogy a férfi festi-e a szakállát és parókát hord-e?
Erre Sylvie is elmondja, hogy őt is megállították már a piacon, és azt kérdezték, hogy látta-e már Vautrint ing nélkül.
Ezek az információk most nem tűnnek fontosnak, de később majd meghatározóak lesznek.
Vautrin a nap folyamán azt meséli Vauquer-nének, hogy látta Goriot apót, amint az bement egy hírhedt, Gobseck nevű uzsoráshoz, és ott eladott neki valamit. Az olvasó tudja, hogy ez valószínűleg az az ezüstnemű volt, amit az öreg éjjel készített össze, amikor Rastignac kileste.
Nem sokkal ezután Goriot apó hívatja Christophe-ot, és egy levelet ad neki, amit el kell vinnie Anastasie de Restaud grófnőnek. Vautrin nem bír magával, elveszi a levelet és annyira kibontja, hogy bele tudjon lesni. Meglepetésére a borítékban egy kiegyenlített váltó van.
Goriot apó tehát azért adta el az ezüst tárgyait az uzsorásnak, hogy kifizethessen egy váltót, ami Restaud-né nevére szól.
A dolog nagyon rejtélyes Vautrin és Vauquer-né számára, és megerősítve érzik azt a feltételezésüket, hogy Goriot valóban nőkre költi a pénzét, bár ő állítja, hogy csak a lányairól van szó.
Itt álljunk meg egy kicsit és rögzítsük a tényeket: Rastignac, a fiatal, idealista és – még – romlatlan joghallgató egy távoli rokona, Beauséant-né segítségével bejáratos lett a párizsi elit köreibe. Ott beleszeret Anastasie de Restaud grófnőbe.
Ugyanakkor viszont a Vauquer-ház igénytelen szobájában tengődő Goriot apó éppen az utolsó ezüst értéktárgyait teszi pénzé azért, hogy kifizethesse Restaud grófnő tartozását.
Rastignac úgy tudja, hogy Restaud grófnő mesésen gazdag, Goriot pedig azt állítja, hogy a grófnő az egyik lánya.
Kinek van igaza? Hogy lehet egy grófnő az egykori tésztagyáros, tehát nem nemesi származású Goriot egyik lánya? Tényleg az, vagy Vauquer-nének van igaza, és nem a lánya, hanem a szeretője? És ha olyan mesésen gazdag, akkor miért Goriot egyenlíti ki a grófnő váltóját?
Az olvasó számára egyértelmű, hogy valaki nem mond igazat, súlyos titkok lappanganak a háttérben.
Az olvasónaplónak még nincs vége, kattints a folytatáshoz!