A társaság többi tagja is érzi, hogy valami zavar támadt, de nem tudnak mit kezdeni a helyzettel, ezért inkább átvonulnak egy másik szobába. Egyedül Sörbyné az, aki halkan arra utasítja Pettersent, a komornyikot, hogy menjen az öreg Ekdal után, és kínálja meg valami finommal.
Később kiderül, hogy Pettersen egy üveg konyakot adott Ekdalnak, mert „nem ismer az a konyaknál jobbat a világon!” Ennek a későbbiekben még jelentősége lesz
Hjalmarnak elege lesz az egész estéből: „Gregers, én azt hiszem, elmegyek. Megérted, ugye? Látod, akit egyszer a sors kegyetlen csapása… Kérlek, mint ki édesapádnál.”
Gregers megjegyzi, hogy később talán átmegy Hjalmarhoz meglátogatni, de Hjalmar tiltakozik:
„Ne, Gregers. Kérlek, inkább ne gyere. Hozzánk ne. Szomorú hely az én házam drága barátom. Kivált ilyen fényes lakoma után. De találkozzunk valahol a városban.”
Ebben maradnak, Hjalmar távozik.
A dolgozószobában csak az öreg Werle és a fia, Gregers maradnak. Bár Werle is szívese távozna, de Gregers nem hagyja, szerinte ugyanis éppen itt az ideje egy tisztázó beszélgetésnek.
Gregers felelősségre vonja az apját, amiért az hagyta, hogy az öreg Ekdal oda jusson, ahol most van, annak ellenére, hogy egykor az öreg Werle és az öreg Ekdal jó barátok voltak: az egykori katonatiszt, majd nagykereskedő mostanra elzüllött, piszkos alak lett, aki fillérekért vállal másolási munkákat.
Az ezt követő beszélgetésből végre megtudjuk, hogy mi volt az a nagy katasztrófa, ami tönkre tette Ekdalékat:
Azt már tudjuk, hogy Ekdal és Werle valaha jó barátok és üzlettársak voltak, fakitermeléssel és –kereskedelemmel foglalkoztak. Egy alkalommal azonban Ekdal elrontotta egy erdő felmérését, amit később kivágtak. A probléma az volt, hogy a végül kivágott erdő valójában az állam tulajdonában volt (kincstári erdő), azaz Ekdal hibája miatt rossz erdőt vágtak ki.
Gregers azonban rákérdez arra, hogy hogyan lehet mindenért csak Ekdal a hibás, hiszen ketten voltak társak?
Werle azonban rögtön hárít: „Csakhogy a felmérést egyedül Ekdal készítette el – a hibás felmérést. Ő vágatta ki a kincstári erdőt, nem én! Különben is mindent ő intézett! Én egész idő alatt itt voltam, azt se tudtam, mit csinál Ekdal, mit nem!”
Werle szerint a lényeg, hogy végül Ekdalt börtönbüntetésre ítélték (tehát nem kényszermunkára, mint ahogy Pettersen korábban pletykálta.), őt, Werlét viszont felmentették. Erre jegyzi meg Gregers, hogy Werlét bizonyítékok hiányában mentették fel, nem pedig bűncselekmény hiányában. Azaz nem az derült ki, hogy Werle ártatlan volt, hanem csak nem tudták rábizonyítani, hogy bűnös.
Werle szerint az már nem számít, a lényeg, hogy felmentették. Ráadásul az egész már olyan régen történt, hogy a városban már szinte el is felejtették a dolgot.
Gregers szerint azonban ettől még Ekdalék jelenleg nyomorognak.
Werle ekkor ellentámadásba megy át:
„Tulajdonképpen mint kérsz számon rajtam, szerinted mit kellett volna még tennem értük? Ekdal, mire kijött a börtönből, megtört, öreg ember volt, rajta már nem lehetett segíteni. Vannak emberek, akik már egy-két szem söréttől úgy zuhannak le, mint a kő, és soha többet nem képesek szárnyra kapni. Hidd el nekem, Gregers, én megtettem minden tőlem telhetőt; többet már igazán nem tehettem, hacsak nem akartam szóbeszédre okot adni, magamat is kiszolgáltatni a gyanakvásnak.”
Gregers – és az Olvasó számára – ekkor már egyértelmű, hogy az egész fakitermelős ügyben Werle is hibás, sőt könnyen előfordulhat, hogy az egész az ő hibája, csak ügyesen Ekdalra kente az ügyet. Ekdal és családja élete tönkrement, Werle pedig jól jött ki a dologból.
Az első felvonás olvasónaplójának még nincs vége, kattints a következő oldalra a folytatáshoz!