Sárközi, a ragyás cigány jellemzése

A komoly, pozitív és negatív szereplők (Dobó István, Hegedüs István, Jumurdzsák) jellemzése után következzék most a regény egyik legkomikusabb és leginkább szerethető alakja, Sárközi, a ragyás cigány jellemzése.

Sárközi – akinek a regény folyamán egyáltalán nem tudjuk meg a keresztnevét – testesíti meg a regényben a „kisembert”. Ő az, aki mindig az események sűrűjében van, anélkül azonban, hogy ezért bármit tenne. Mindig véletlenül, rajta kívül álló körülmények miatt kerül a középpontba, mégis fontos szereplője az eseményeknek, a regény minden fordulópontjánál jelen van. Sőt, gyakran (véletlenül) alakítója is az eseményeknek (lásd pl. Hegedüs árulásának leleplezése).

Alapvető tulajdonsága neki is ugyanúgy a gyávaság, mint Hegedüs Istvánnak, azonban nála ezt nem tartjuk negatív tulajdonságnak, mert nem is várjuk el tőle, hogy bátor legyen (ellentétben a kassai hadnaggyal).

Vicces, esendő figura, akinek azonban nagyon is megvan a magához való esze, szükség esetén nagyon jól tudja képviselni a saját érdekeit. Sokszor kerül választás elé, és legtöbbször a jó oldalt választja, azonban jellemének összetettségét jelzi, hogy az esetek többségében nem az elvek döntenek nála (azaz nem azért áll a „jó” oldalra, mert alapvetően „jó”), hanem valamilyen jutalmat vár, valamit szeretne kapni érte.

Nézzük őt most egy kicsit bővebben.

1. Török fogságban

Sárközi rögtön az első részben megjelenik. A 3. fejezetben találkozunk vele először, ő is ott van Jumurdzsák foglyai között a mecseki erdőben, amikor Gergely és Vicuska török fogságba kerül.

„A kocsi mellett egy széles mellű parasztlegény ballag, meg egy ragyás cigány. A cigányon sokszorosan foltozott kék nadrág és ugyanolyan dolmány van. A dolmánya belső zsebéből egy fasíp tölcsére áll ki.”

Megismerjük Sárközi legfontosabb külső tulajdonságát: ragyás. Gyakorlatilag a regény folyamán ez helyettesíti a keresztnevét, állandó jelzőjévé válik.

Sárközit különösebben nem zavarja a fogság. A többiek sírnak, átkozódnak, apátiába süllyednek, de a cigánynak az a legnagyobb problémája, hogy éhes.

„- Hej, de ihes vágyok – fakadt szóra a cigány, ahogy ott ült mellettük a porban. – Három kenyeret megennék egymágám, meg két oldal salonnát.”

Ezzel megismerjük második fontos jellemzőjét: érdekes beszédét. Nem lehet ezt tájszólásnak nevezni, egész egyszerűen csak nem tud tisztességesen magyarul.

Sárközi ezután is szeretne az események sűrűjében lenni. Amikor a törökök megállnak éjszakára, felajánlja, hogy tüzet rak, majd később zenélni szeretne a törököknek.

„[…]- Nagyságos méltóságos terek úr, csókolom kezsit-lábát, hadd rakjak én tüzset, nekem azs a mesterségem!”

„- Nagyságos, méltóságos Gyamarzsák úr, csókolom kezsit-lábát, hadd pikulázzsak egyet a tistelt vendégség eremére!”

Mindkétszer elutasítják, de a két eset mutatja, hogy Sárközi nem tekinti tragédiának a fogságot. Úgy van vele, hogy ezt hozta az élet, ezt dobta a gép, most ebből a helyzetből kell a legtöbbet kihoznia. Sőt, a zenélős esetnél Jumurdzsák még meg is vádolja:

„- Idekukorikolnád a magyart, ugye?”

Vagyis Jumurdzsák úgy gondolja, Sárközi azért akar fasípján furulyázni, hogy ezzel jelezzen a magyaroknak. Természetesen Sárközinek eszébe se jutott ilyesmi, ő csak a lehetőséget látta meg, abban bízott, hogyha sikeresen elszórakoztatja a törököket, akkor kap valamiféle könnyítést.

A jellemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!

Sárközi, a ragyás cigány jellemzése” bejegyzéshez 6 hozzászólás

    • Kedves Zoltán!

      Nos, csak a nagy bölcseket tudom idézni: az embernek arra van ideje, amire akarja, hogy legyen.. 🙂

      Üdv:

      Zsiráf

    • Kedves Marti szabo!

      Nem véletlenül, mert pontosan nem derül ki a regényből…

      Üdv:

      Zsiráf

Szólj hozzá!