Második felvonás harmadik jelenet
| Szereplők |
| Newton – Alec Jesper Kilton, titkosügynök Einstein – Josef Eisler, titkosügynök Möbius |
Möbius tehát egyedül maradt a szalonban, de hamarosan érkezik Newton a 3-as szobából. Newton megnézi, hogy milyen ételek vannak az ápolók által betolt kocsin, majd megkérdezi Möbiust, hogy nem éhes-e. Möbius azonban csak hallgat és bámul maga elé.
„NEWTON: Értem. Az én ápolónőm után nekem is elment az étvágyam.”
Möbius ezután be akar menni a szobájába, de Newton kéri, hogy maradjon, és elmeséli neki, hogy a történtek után férfi ápolókat fognak kapni.
Möbiust ez nem különösebben érdekli, szemben Newtonnal, aki kijelenti, hogy ő bizony nem akar egész életében a bolondokházában ülni: „Én ugyanis ki akarok kerülni innen.”
Möbiust továbbra sem érdekli a dolog, sőt, az sem, amikor Newton kijelenti, hogy ő nem bolond. Ez ugye nem újdonság, hiszen a legtöbb bolond meg van róla győződve, hogy nem bolond.
A dolog akkor válik érdekessé, amikor Newton azt is közli, hogy ő nem Newton. Möbius először csak legyint, hiszen tudja, hogy Newton igazából Einsteinnek képzeli magát, csak nem akarja megbántani Einsteint.
És ekkor jön a fordulat: Newton közli, hogy ő se nem Newton, se nem Einstein, de még csak nem is Herbert Georg Beutler, hanem Kilton.
Erre már Möbius is felkapja a fejét, ugyanis ismeri Kilton munkásságát, a híres tudósét, aki „Az analógiatan megalapítója”
Kilton magyarázatából kiderül, hogy ő egy külföldi titkosszolgálatnak (mármint Németországhoz képest külföldi) dolgozik, és az volt a feladata, hogy Möbius, a híres fizikus közelébe jusson, és kiderítse Möbius őrültségének okát.
Dorothea nővér pedig tulajdonképpen ennek a titkosszolgálati akciónak esett áldozatul, mivel beleszeretett Newtonba, azaz Kiltonba, és rájött, vagy inkább megérezte, hogy a férfi nem bolond, annyira semmiképpen, hogy zárt intézeti kezelésre szoruljon.
Kiltont tehát az a veszély fenyegette, hogy kiengedik a szanatóriumból, ezért nem volt más választása, mint megölni Dorothea nővért, ezzel bizonyítva őrültségét, csak azért, hogy Möbius közelében maradhasson.
Hamarosan az is kiderül, hogy Kilton és a titkosszolgálat miért érdeklődik annyira Möbius után: a titkosszolgálat szerint Möbius „a jelenkor legzseniálisabb fizikusa”, Kilton személyes véleménye szerint pedig „minden idők legnagyobb fizikusa.”
Véletlenül ugyanis Kilton kezébe került Möbius doktori disszertációja az új fizika alapjairól. Kellett egy kis idő, de Kilton végre felfogta, hogy a disszertáció „az új fizika legzseniálisabb dokumentuma” Nyomozni kezdett a szerzője után, de nem jutott semmire, ekkor fordult a titkosszolgálathoz.
Miközben Kilton beszél, Einstein észrevétlenül kilép a 2-es szobából, majd váratlanul hozzászól a beszélgetéshez:
„Nem maga volt a disszertáció egyetlen olvasója, Kilton. Ugyanis én sem vagyok bolond. Megengedik, hogy bemutatkozzam? Én is fizikus vagyok. Egy titkosszolgálat munkatársa. Bár alighanem egy másiké. A nevem Josef Eisler.”
Azaz bekövetkezett az újabb fordulat, Einstein sem Einstein, és nem is bolond, de még csak nem is Ernst Heinrich Ernesti, hanem szintén egy titkosszolgálat ügynök, akinek egyben azért komoly tudományos múltja is van, Möbius szerint ugyanis ő az Eisler-effektus felfedezője.
A helyzet tehát a következő: A három őrült fizikus közül kettőről, Newtonról és Einsteinről kiderült, hogy nem őrültek, hanem álnevet használó tudósok, akik országuk titkosszolgálatának megbízásából és segítségével bekerültek Möbius mellé a bolondok házába. Mindkettejük célja, hogy többet tudjanak meg arról, amiről Möbius a doktoriját írta, azaz az új fizika alapjairól, amit Möbius fedezett fel, és ami – ha igaz, akkor – roppant értékes lehet a titkosszolgálatok számára.
További érdekesség, hogy Newton és Einsteint nem is sejtette, hogy a másik egy rivális titkosszolgálat embere, mindketten tényleg bolondnak tartották a másikat. Mivel kiderült, hogy egyikük sem az, és felfedték, hogy valójában titkos ügynökök, akik ugyanazt – Möbius kutatásait – akarják, ezért természetesen az első adandó alkalommal fegyvert szegeznek egymásra.
Patthelyzet alakul ki, amit Einstein próbál meg feloldani: „Nagyra becsült Kiltonom. Mi ketten, ha jól gyanítom, kitűnően forgatjuk a fegyvert. Jobb, ha elkerüljük a párbajt. Nem gondolja? Örömest leteszem a browningomat, ha ön is a coltját…”
Az ideiglenes fegyverszünet tehát megköttetett, a fegyvereket a kandallórács mögé rejtik.
Einstein, azaz Josef Eisler ezután tulajdonképpen ugyanazt mondja el, mint korábban Kilton: egy titkosszolgálat megbízásából kell megszereznie Möbius kutatási anyagát az új fizikáról, ezért tettette bolondnak magát. És azért ölte meg az ápolóját, Irene nővért, mert az rájött, hogy Eisler nem bolond.
Möbius csak kapkodja a fejét, alig győzi követni az eseményeket.
A három férfi végül közös megegyezéssel leül az asztalhoz, hogy kulturáltan, vacsora közben beszéljék meg a továbbiakat.
Az olvasónaplónak még nincs vége, kattints a folytatáshoz!