Második felvonás ötödik jelenet
| Szereplők |
| Newton – Alec Jesper Kilton, titkosügynök Einstein – Josef Eisler, titkosügynök Möbius |
Az új fejlemények természetesen meglepik a fizikusokat. Newton (Kilton) ellenőrzi a rácsot, ami tényleg le van lakatolva, sőt a szalon kijáratát is rájuk zárták, illetve, amikor benéznek a szobájukba, akkor kiderül, hogy azok ablakaira is rács került.
Einstein (Eisler) levonja a következtetés: most aztán tényleg foglyok, és csak akkor szabadulhatnak ki, ha összefognak.
A probléma az, hogy Möbius kijelenti, ő egyáltalán nem akar elmenekülni: „A legcsekélyebb okom sincs rá. Ellenkezőleg. Elégedett vagyok a sorsommal.”
És ezzel elkezdődik egy vita a három fizikus között. Ennek lényegét Newton fogalmazza meg:
„Tisztelet, becsület az ön személyes érzéseinek, de ön zseni, s mint ilyen: közvagyon. A fizika új területeit fedezte fel. De azért mégsem sajátíthatja ki a tudományt. Az a kötelessége, hogy a tudomány kapuját feltárja előttünk is, akik nem vagyunk zsenik.”
Ez még vállalhatóan is hangzik, csak éppen kiderül, hogy Newton és Einstein, és rajtuk keresztül a titkosszolgálat nem feltétlenül arra akarja felhasználni Möbius új fizikával kapcsolatos felfedezéseit, amire Möbius szerint azt kellene.
Sőt, a titkosszolgálatok egyelőre azzal sincsenek teljesen tisztában, hogy Möbius valójában mit is fedezett fel. Newton arra kíváncsi, hogy Möbius tényleg megoldotta-e a gravitáció problémáját, míg Einstein úgy tudja, hogy az elemi részecskék egységes elméletével foglalkozott, illetve minden lehetséges felfedezések rendszerével.
Möbius pedig fesztelenül jelenti ki, hogy mindkét titkosügynöknek igaza van: megoldotta a gravitációs problémát, felállította az egységes elméletet (a világképletet), és a minden lehetséges felfedezés rendszerét is.
A két ügynök, akik ugye maguk is tudósok, először el sem akarják ezt hinni: „kitűnően megfizetett fizikusok egész hadserege hatalmas állami laboratóriumokban évek óta hasztalanul próbál továbbjutni a fizikában. Ön pedig a bolondokházában egy íróasztalnál elintézni.”
És itt jön a lényeg: Möbius számára ugyanis nem az a fontos, hogy pontosan mit fedezett fel, sokkal inkább az, hogy végiggondolta ezeknek a felfedezéseknek a következményeit: „Kötelességem volt kikutatni a gravitációs és térelméletem várható hatását. Az eredmény megsemmisítő. Új, elképesztő energiák szabadulnak fel, és olyan technikát tesznek lehetővé, amely minden fantáziát megszégyenít.”
Vagyis Möbius valóban forradalmi dolgokat fedezett fel, csak éppen arra is rájött, hogy az emberiség még nem érett meg arra, hogy megfelelően tudja használni ezeket a felfedezéseket.
Ahhoz, hogy pontosabban megértsük Möbius érvelését, érdemes figyelembe venni, hogy a darab valamikor az 1950-es évek környékén játszódik. Tehát nem sokkal vagyunk a Második Világháború és az atombomba után.
Akkoriban komoly viták folytak azoknak a fizikusoknak a felelősségéről, aki feltalálták a maghasadást, ezzel lehetővé téve egy minden korábbinál halálosabb fegyver, az atombomba elkészítését.
Egyes vélemények szerint a fizikusok csak magát az elvet találták fel, az már nem az ő felelősségük, hogy aztán a felfedezésüket katonai célokra használták fel. Más nézet szerint ezek a fizikusok közvetlenül is felelősek az emberiség legpusztítóbb fegyveréért.
Kilton és Eisler természetesen nem értenek egyet Möbiusszal, bár egymással sem. Kiindulópontjuk ugyan megegyezik abban, hogy Möbius nem titkolhatja el a felfedezéseit, de eltérnek abban, hogy mit is kéne csinálni ezekkel a felfedezésekkel.
Kilton kijelenti, hogy őt csak és kizárólag a tudomány szabadsága érdekli, szerinte a tudósoknak az a dolguk, hogy felfedezzenek dolgokat, azaz előrevigyék a tudomány. „A mi dolgunk az, hogy elvégezzük az úttörő munkát, a többihez semmi közünk. Hogy aztán az emberiség tud-e járni a neki épített úton, az már az ő gondja, nem a mienk.”
Eisler ezzel szemben úgy gondolja, hogy igenis ki kell használni az új fizikai felfedezések nyújtotta lehetőségeket. „Hatalmas erőt szolgáltatunk az emberiségnek. Ez jogot ad nekünk arra, hogy feltételeket szabjunk. Hatalmi politikusokká kell felnőnünk, éppen ezért, mert fizikusok vagyunk.”
Kilton és Eisler tehát abban különbözik, hogy míg Kilton szerint a tudomány szabadsága a fontos, az pedig, hogy a felfedezett dolgokat mire használja az emberiség (békés vagy háborús célokra), az már nem a tudósok felelőssége.
Eisler szerint viszont a felfedezésekkel a tudósok jogot szereztek arra is, hogy meghatározzák, mire kell a felfedezésüket használni.
Ez egy ideológiai vita, ami nem tényeket és érveken alapul, hanem meggyőződésen, tehát nem is tudják meggyőzni a másikat.
Az elméleti vita után azonban a két ügynök hamarosan egy gyakorlati problémával is szembesül: mivel ellenséges, vagy legalábbis rivális titkosszolgálatok tagjai, ezért nem engedhetik meg, hogy a másik szerezze meg Möbius felfedezéseinek dokumentációját.
Vagyis megint ott vannak, mint nem sokkal korábban, újra fegyvert rántanak egymásra, és ahogy Einstein megjegyzi: „Sajnálom, hogy az ügy véres véget ér. Mégis lőnünk kell. Egymásra, de az ápolókra mindenképp. Végső esetben Möbiusra. Meglehet, hogy a világ legfontosabb embere, de a kéziratai még fontosabbak.”
És ekkor jön az újabb fordulat, az addig csak szemlélődő Möbius ugyanis kijelenti, hogy a kutatási anyagait nem sokkal korábban elégette.
Ez persze mindkét ügynököt lesújtja, hiszen így mindenképpen szükségük van Möbiusra.
Möbius azonban megoldást kínál, hajlandó kiadni a felfedezéseit, de ennek feltétele van:
„Maga, Kilton, meg akarja őrizni a fizika szabadságát, és elvitatja tőle a felelősséget. Ezzel szemben maga, Eisler, a felelősség nevében a fizikát egy bizonyos ország hatalmi politikájának szolgálatára kötelezi. De mit jelent ez a gyakorlatban? Erről kérek felvilágosítást, hogy dönteni tudjak.”
Möbius ezután keresztkérdéseket tesz fel az ügynököknek, és a válaszból az derül ki, hogy se Kilton, se Eisler nem tudná biztosítani azt, hogy Möbius felfedezései ne kerüljenek politikusok, vagy katonák kezébe, azaz majdnem biztos, hogy Möbius találmányait politikai célokra használnák fel.
„Érdekes. Mindketten más teóriát dicsőítenek, de a valóság, amelyek felkínálnak, ugyanaz: fogság. Akkor inkább a bolondokháza. Az legalább biztonságot ad, hogy nem használhatnak ki a politikusok.”
Eisler szerint vannak kockázatok, amit vállalni kell, de Möbius ezzel nem ért egyet, és összefoglalja addigi életét:
„Vannak kockázatok, amelyeket sohasem szabad vállalni: például az emberiség kipusztulását. Hogy a világ a már birtokában levő fegyvereket mire használja, tudjuk; hogy mire használná azokat, amiket én tennék lehetővé, azt könnyű elképzelni. Én ennek a felismerésnek rendeltem alá az életemet. Szegény voltam. Feleségem volt és három gyermekem. Az egyetemen dicsőség várt rám, az iparban pénz. Mindkét út túlságosan veszedelmes volt. Nyilvánosságra kellett volna hoznom a munkámat, ennek pedig tudományunk katasztrófája és gazdaságunk szerkezetének összeomlása lett volna az eredménye. A felelősség más útra kényszerített. Odahagytam tudományos karrieremet, otthagytam az ipart, és sorsára bíztam a családomat. A csörgősipkát választottam. Kijelentettem, hogy Salamon király megjelent nekem, és tüstént a bolondokházába csuktak.”
Tehát most már tudjuk, amit eddig is lehetett sejteni: Möbius sem őrült, Salamon király nem jelenik meg neki, az egészet csak azért találta ki, hogy bekerüljön a bolondok házába. Rájött ugyanis, hogy ez az egyetlen lehetősége arra, hogy megmentse az emberiséget a saját felfedezései következményeitől.
A világ, az emberiség, a politikusok ugyanis még nem elég érettek ahhoz, hogy megfelelően tudják felhasználni Möbius felfedezéseit:
„[…]Tudományunk iszonyatossá, kutatásunk veszélyessé, az ismereteink pedig halálossá váltak. Nekünk, fizikusoknak, egyetlen lehetőségünk maradt: a kapituláció a valóság előtt. Ez a valóság nem méltó hozzánk. És bennünk falba ütközik. Vissza kell vennünk a tudásunkat, és én vissza is vettem. Nincs más megoldás a számotokra sem.”
Ez egész pontosan azt jelenti, hogy mivel most már Kilton és Eisler is tudnak Möbius felfedezéseiről, így az emberiség érdekében nekik sincs más lehetőségük, mint hogy örökre a bolondokházában maradjanak.
A két ügynök természetesen tiltakozik, eszük ágában sincs az életüket – most már – rácsok mögött leélni.
Möbius azonban ezt másképp látja, és kimondja a darab legfontosabb igazságát:
„Egyetlen lehetőségem, hogy rejtve maradjak. Csupán az őrültekházában vagyunk szabadok. Csak az őrültekházában szabad gondolkoznunk. Odakint a szabadban a gondolataink robbanóanyagok.”
Kilton azonban megjegyzi, hogy végül is nem őrültek, de Möbius szerint még az őrülteknél is rosszabbak: gyilkosok:
„Aki öl, az gyilkos, és mi öltünk. Mindegyikünket bizonyos megbízatás vezetett ebbe az intézetbe. Mindegyikünk meghatározott célból ölte meg az ápolónőjét. Ti, hogy a titkos küldetéseteket ne veszélyeztessétek, én, mert Monika nővér hitt bennem. Félreismert zseninek tartott. Nem fogta fel, hogy manapság a zseni egyetlen kötelessége félreismertnek maradni. Ölni szörnyű. Én öltem, hogy egy még szörnyűbb öldöklést megelőzzek. Ekkor jöttetek ti. Benneteket eltávolítani nem tudlak, de meggyőzni talán igen. Hogy értelmetlenül gyilkoltunk, azt inkább vállalnátok? Vagy feláldoztuk, vagy megöltük az ápolónőinket. Vagy itt maradunk az őrültekházában, vagy a világ lesz azzá. Vagy kitöröljük magunkat az emberiség emlékezetéből, vagy magát az emberiséget töröljük el.”
Az olvasónaplónak még nincs vége, kattints a folytatáshoz!