Jókai Mór – Sárga rózsa – Olvasónapló

10. fejezet

Éjszakára végre egyedül marad Decsi Sándor Vidám nevű lovával a szabad ég alatt, végre nyugodtan tud gondolkozni azokon a dolgokon, amiket megtudott. Mivel nincs kivel beszélgetnie, ezért a lovával osztja meg a gondolatait:

„– Látod? Látod? – kedves lovam „Vidám”. Ilyen a leány! Kívül arany, belül ezüst. Mikor igazat mond, annak is fele hazugság; mikor hazudik, annak is fele igaz … Sohasem tanulja azt ki senki … Te tudod, hogy milyen nagyon szerettem! … Hányszor megvéreztem az oldaladat a sarkantyúval, csak hogy hamarább odavígy hozzá! … Hányszor hagytalak kikötve a kapuja előtt, hóban, sárban, csikorgó időben, forró napsütésben, te kedves, jó lovam! Terád nem gondoltam, csak őtet szerettem.”

„– Azt is tudod, hogy ő mennyire szeretett engem! … Rózsákat tűzködött a füled mellé, pántlikába fonta a sörényedet, cukros kaláccsal etetett a tenyeréből … Hányszor visszahúzott az ölelésével, mikor már a nyeregben ültem? meg-meg átölelte a nyakadat, hogy még ott marasszon.”

„– Amíg ez az átkozott betyár oda nem fért hozzá, s el nem lopta a szívének felét! Lopta volna el hát egészen! Tartotta volna meg magának! Vitte volna el világgá! Ne hagyta volna itt félig idvességnek, félig kárhozatnak.”

„– Verje meg az Isten, veretlen ne hagyja, ki a más rózsáját magának szakasztja! Mert ha én megverem, tudom, hogy még az anyja is megsiratja.”

„– De hát hogy verem meg? Hiszen elbujdosott már az óperenciára. Nem vagy te tátos, hogy hetedhét országon utánarepülhess velem: csak itt maradsz velem az én nagy bánatomban.”

„… Sohasem hagy el többet a gazdád … Meg nem válnék tőled, ha akkora aranyat kínálnának érted, amekkora magad vagy … Te egyetlen hűséges állatom … Tán nem tudom, hogyan segítettél a földről fölemelgetni a doktornak, a mándlimnál fogva, mikor ott hevertem a pusztán dögrováson, hogy már a sasok vijjongtak körülöttem? – Megfogtad a ruhám a fogaddal, úgy emelgettél. Így ni! … Ugye tudod? … Te kedves jószágom! … Ne félj, nem megyünk át többet a hortobágyi hídon: – nem térünk be többet a hortobágyi csárdába! … Megesküszöm itt most a csillagos égre, hogy soha, de sohádon-soha be nem lépek azon a küszöbön, ahol az a leány lakik! … Ne ragyogjanak rám ezek a csillagok többet, ha a szavamat megszegem…”

„– Azért ne félj, nem vénülünk itt meg … – folytatá a csikós. – Nem gázoljuk mindig ezt a mezőt… Mikor kicsi gyerek voltam, akkor láttam én lobogni szép, háromszínű zászlókat – utánuk robogni nyalka huszárokat … Irigylettem őket … Azután láttam sebben elhullani nyalka huszárokat, sárba legázolni szép színű zászlókat … Nem lesz ez mindig így!… Majd eljön a napja, kivesszük az eszterhaj alól azt a régi zászlót, utána eredünk jó, ifjú legények: megtörjük a csontját a gonosz kozáknak … Odajössz majd velem, ugye, édes lovam: trombitaszó után.”

Sándor tehát abban látja a megoldást, hogy újra bevonul katonának, hátha akkor el tudja felejteni a csalfa Klárit.

Sándort egész éjszaka borús gondolatok gyötrik, nem tud aludni, pihenni, hajnalban aztán furcsa dolgot vesz észre a távolban: egy gazdátlan ló vágtat feléjük.

A csikósbojtár hamar felismeri a lovat, hiszen a környék összes lovát ismeri: a paripa a Lacza Ferkó hóka lova, de maga a gulyásbojtár nincs sehol.

A lovon látszik, hogy messziről vágtat, egészen meg van zavarodva, de azért hagyja magát elfogni, Sándor meg is találja a Ferkó billogját a ló farán, tehát nem kétséges, hogy kié az állat.

Decsi Sándor később jelenti a számadó csikósnak, hogy mit talált a pusztán. Hamarosan aztán megoldódik a rejtély, a zámi puszta felől érkezik rohanva egy legény, már futtában kérdezi, hogy nem találták-e meg a Lacza Ferkó lovát.

Sándor azonban azt akarja tudni, hogy mit keres erre a ló, és hol van Ferkó? Hiszen ő úgy tudja, hogy a gulyásbojár a marhákkal útban van Morvaország felé.

A legény ekkor elmeséli, hogyan tért haza Lacza Ferkó a gulyával, hogyan szidta le Ferkót a számadó gulyás, aki sejtette, hogy Ferkó keze van a marhák megvadulásában, de persze bizonyítani semmit sem tudott.

Ferkó egy napig aludt a nagy vágtatás után, és a legény éppen a lovát akarta lecsutakolni, amikor az állat megvadult, így került a csikósokhoz.

Az is kiderül, hogy Ferkó azért nem maradhat otthon, újra útnak kell majd indulnia két nap múlva, akkor már a borjakat is hajtják majd a marhákkal együtt, mert mindenki meg van győződve róla, hogy az állatok a borjaik miatt jöttek vissza.

Sándornak az egészből csak az a fontos, hogy Ferkó még két napig a Hortobágyon lesz, tehát még két napja van, hogy elrendezze vele a Klári ügyét.

A legény örömmel látja, hogy meg van a Ferkó hóka lova, felpattan rá, és üget vissza a zámi pusztára.

„A csikósbojtár helyben volt már a maga dolgával.

– Aztán vidd meg a Lacza Ferkónak, hogy köszönteti a Decsi Sándor! – kiálta a vágtató suhanc után; de az már hallotta is, nem is a rábízott izenetet.”

Az olvasónaplónak még nincs vége, kattints a folytatáshoz!




Szólj hozzá!

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..