Jókai Mór – Sárga rózsa – Olvasónapló

12. fejezet

Mivel egyik legény sem túlzottan ideges természet, ezért előbb nyugodtan kiisszák az italukat, csak aztán hangzik el Decsi Sándor részéről a kihívás:

„– Bizony, csak szép nagy puszta ez a Hortobágy, cimbora!

– Igazán nagy puszta.

[…]– Hanem azért, akármilyen nagy az a hortobágyi puszta, mégsem elég nagy arra, hogy mi ketten elférjünk benne!

 Magam is amondó vagyok.

– No hát tágítsunk rajta egyet!”

A legények erre fogják az furkósbotjukat, aminek a vége ólommal van kiöntve, felpattannak a lovaikra, kicsit eltávolodnak, majd egymásra rontanak:

„Hanem, amint valami kétszáz lépésnyire eltávoztak egymástól, akkor mind a kettő egyszerre hátranézett, s aztán megfordította a lovát.

Akkor aztán, a furkós botot a boldog végével lefelé fordítva, mind a két legény egyszerre sarkantyúba kapta a lovát, s vágtatva rohant egymás felé. – Ez a pusztai párbaj.

Nem olyan könnyű az, mint amilyennek látszik! Lóháton verekedni, karddal is nagy mesterség: ámde a kard, akárhol talál, olyan sebet oszt, amit méltó megköszönni; de a bunkósbottal verekedőnek ugyan jól kell kiszámítani az ütést, mikor a vágtató paripán szemberohan az ellenfelével: – ott nem hárítanak, ott nem kapkodja félre az ember a fejét a csapás elől. Egyet ide, egyet oda! Amelyik jobb, az a több.

A két bojtárlegény, amint bothosszára összetalálkozék, egyszerre csapott le az ólmosbottal egymásnak a fejére, s azzal tovább futott velük a rohanó paripa.”

Mindketten találnak, de Ferkó nem a bot ólmos végével találja el Sándor fejét, ellenben Sándor jobban céloz, Ferkó egy szó nélkül ájul le a lóról.

„Ekkor aztán a győztes ellenfél visszafordítá a lovát, s a leütött ellenfelét tarkótul sarkáig végigpáholta, ami csak ráfért. Így szokták azt!

Ha már elégtétel, hát legyen elég téve!”

Sándor számára azonban csak most következik az igazi elégtétel:

„Mikor aztán elvégezte vele a dolgát, akkor a botja végével fölszedte a földről a vetélytársa kalapját, kitépte belőle a bélést: megtalálta benne a fonnyadt sárga rózsát, felhajította a levegőbe, s úgy elüté a botjával, hogy százfelé repültek a levelei: mint a lepkék, úgy repültek a szélben.”

Klári ez egész párbajt a csárdaajtóból nézi végig, és persze most is van véleménye:

„– Látod? – monda a leány. – Ha ő ütött volna le tégedet, én rád borultam volna, s a testemmel védtelek volna meg, hogy meg ne verhessen. Akkor aztán megtudtad volna, hogy téged szerettelek igazán.”

Akár így van, akár nem, Sándornak már mindegy, őt már nem érdekli se a lány, se a sárga rózsa, megkapta az elégtételt, amiért jött:

„A csikós sarkantyúba kapta a lovát, s nekivágtatott a szembe közelgő zivatarnak. Zápor, jégesővel vegyest, vágott alá nagy szakadással, mennykő hullott nagy lobogással. A leány utánanézett a lovasnak, amíg a zivatar el nem takarta az alakját; egyszer-egyszer, mikor megvillámlott, a tűzzé vált záporban meglátszott az árnyék alakja, meg-meg csak elveszett: míg egészen eltűnt.

Talán sohasem is látta őt többet.”

-Vége-




Szólj hozzá!

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..