Jókai Mór – Sárga rózsa – Olvasónapló

11. fejezet

Másnap Decsi Sándor fél napi szabadságot kér a számadó csikóstól, mondván, hogy elintéznivalója van. A számadó csikós meg is adja a szabadságot, de megesketi Sándort, hogy nem megy a hortobágyi csárda, azaz Klári közelébe.

Hiszen a számadó csikós is tudja, hogy Lacza Ferkó újra a közelben van, mindent meg is tesz, hogy ne akadjanak össze Decsi Sándorral.

Sándor meg is ígéri, pontosabban cseles módon csak annyit mond, hogy „- Becsületemet hagyom itt, hogy be nem teszem a lábamat a hortobágyi csárdába.”

Ezután lóra pattan, és persze, hogy a csárdába megy, de mivel előző éjjel megfogadta a lovának, hogy a hortobágyi hídra nem teszi többé a lábát, ezért inkább átúsztat a folyón.

És a számadó csikósnak tett fogadalmát sem szegi meg, mivel valóban nem megy be a csárdába, hanem leül a csárda udvarán álló asztalhoz. Rögtön tudja, hogy jókor érkezett, mivel az udvaron ott ácsorog Lacza Ferkó lova is, a legény tehát bent van a csárdában.

Az asztalnál már két juhász iszogat, de mivel a Hortobágy hierarchiája szerint a juhászok messze a csikósok alatt helyezkednek el, ezért azok hamar egyedül hagyják Sándort.

Érkezik Klárika, akit meglep Sándor érkezése, és az, hogy nem hajlandó bemenni a csárdába. Sándor ráadásul komolyan meg is sérti a lányt, amikor nem folyóbort rendel, hanem palackozott sört, mivel azt nem lehet megmérgezni, mert azt a vendég bontja ki. Ez néma utalás a nadragulyás esetre.

Sándor pillanatokon belül végez négy üveg sörrel, majd mivel Klári nem hajlandó szólni Lacza Ferkónak, hogy Sándor az udvaron várja, ezért a legény jó hangosan egy gulyásokat bosszantó énekbe kezd.

Meg is lesz az eredménye Ferkó azonnal megjelenik az udvaron, és leül Sándorral szemben. A két egykori barát, akik együtt nőttek fel, de mostanra egy lány miatt ellenségek lettek, most végre szemben ülnek egymással.

Ehhez képest nem történik – egyelőre – semmi végzetes, Sándor csendesen arról érdeklődik, hogy Ferkó nekiindul-e újra Morvaországnak, és ha igen, akkor elrendezte-e már minden tartozását. (Közben az időjárás is alkalmazkodik a helyzethez, felhők gyűlnek, feltámad a szél, hamarosan ki fog törni a vihar – minden értelemben)

Ferkó nem igazán érti, hogy mire megy ki a kérdezősködés, de kijelenti, hogy mindent elrendezett, nincs neki tartozása.

Ezután Sándor a hazugságról kezd elmélkedni, mire Ferkó kineveti, mondván, hogy Sándor milyen jól megtanult prédikálni a katonaságnál.

Sándor ekkor újra megkérdezi, hogy nem tartozik-e valakinek a Ferkó, és amikor Ferkó újra nemmel felel, akkor kirakja az asztalra azt a 10 forintos váltót, amit Pelikán Samu lókupectól szerzett, és ami Ferkó nevére szól.

Ferkó elsápad, Sándor pedig elmeséli, hogyan jutott a váltóhoz, és mi a hiba benne, majd ráveszi Ferkót, hogy egészítse ki a váltott: a teljesítés helyére az van írva, hogy Hortobágy, emellé Ferkó írja oda, hogy a csárda udvarán.

„Mikor aztán a gulyásbojtár készen volt a maga írásával, akkor a csikós kivette a kezéből a tollat, s megfordítva a váltót, annak a hátulsó lapjára a saját nevét pingálta oda szép gömbölyű betűkkel.

– Hát az mire való, hogy a magad nevét írod oda? – kérdé a gulyásbojtár kíváncsian.

– Hát az arra való, hogy majd mikor ennek az írásnak a fizetsége eljön, akkor azt a tíz forintot én fogom megadni, nem te.

– S miért fizetnéd azt meg te, énhelyettem?

– Azért, mert az az én tartozásom! – mondá a csikós, felállva a helyéről, s felcsapva a kalapját. A két szeme szikrát hányt. Erre a szóra a gulyásbojtár csak elsápadt. Most már tudta, hogy mi vár rá!”

Sándor kétértelműségében is egyértelműen fogalmazott, hiszen egyrészt Ferkó azokat a fülbevalókat vitte el bearanyoztatni, amiket Klári Sándortól kapott, másrészt eleve egy olyan lány körül legyeskedett, akinek már volt udvarlója.

Az persze már egy másik kérdés, hogy ehhez Klári is kellett, de Sándor viselkedése már régen nem a lánynak, vagy a szerelemnek szól, hanem saját magának, a saját becsületének.

„– Kérem szépen, édes Klárika, legyen olyan jó, tegye el ezt a váltót a fiókjába. Aztán majd, ha visszatér a Pelikán úr, a lókupec, az ónodi vásárról, s betér ide ebédelni, adja át neki eztet. Mondja meg neki, hogy mi küldjük ketten. Régi kenyeres pajtások: a Lacza Ferkó meg a Decsi Sanyi. Köszöntetjük szépen. Az egyikünk majd beváltja. Hogy melyikünk az, majd elválik.

A leány vállat vont. Fura népek ezek! Még hajba se kapnak. Egy írásra írják a nevüket.

Összeszedte az írószereket, s visszavitte a városi biztos szobájába, ami ott van az oszlopos ámbitusnak a végén.

A két legény csak egyedül maradt.”

Az olvasónaplónak még nincs vége, kattints a folytatáshoz!




Szólj hozzá!

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..