A tragédia műfaja
A tragédia a dráma műnembe tartozó műfajok egyike – az ókorban a legfontosabb műfaj, bár írtak komédiát és szatírát is, melyek szintén a dráma műnembe tartoznak.
A tragédiának volt a legnagyobb társadalmi szerepe, különösen az athéni türannoszok idején, közülük is leginkább Peiszisztratosz (athéni türannosz, i. e. 608-527) idején, aki politikai okokból Dionüszosz isten tiszteletét hivatalos kultusszá tette Athénban.
A démosz (polgárság) kedvelte Dionüszosz istent, így Dionüszosz pártfogolása a démosz megerősítését jelentette az arisztokráciával szemben, azonkívül egy földművelő jellegű kultusz elterjedését segítette elő.
A türannoszok tehát eszmei fegyverként használták fel a boristenhez kötődő, népies hangulatú paraszti szertartásokat. Maga a tragédia szó jelentése – tragosz-odé: „kecskeének” – is a Dionüszosz-kultuszra utal.
Ugyanis az ünnepségek alkalmával a Dionüszosz-történeteket úgy adták elő, hogy a pap Dionüszosznak öltözött, a kórus pedig az isten kecskebőrbe bújt kísérőit jelenítette meg.
Minthogy a dithürambosz esetében zenei műfajról, énekekről van szó, úgy lehet ezt elképzelni, mint amikor egy komolyzenei koncerten egy szólista és a kórus felelget egymásnak. Gyakorlatilag ebből jött létre a tragédia műfaja.
Az első tragédiát – Theszpisz egyik művét – i. e. 534-ben mutatták be.
A tragédiákban mindig valamilyen szembenállást tapasztalunk, amely lehetséges két szereplő között vagy egyazon szereplő lelkén belül is (pl. tett és szándék ellentéte).
A tragédiák szerzői többnyire a mitológia világából vették szereplőiket, de a művek általában saját koruk nagy kérdéseire kerestek válaszokat – kihasználva a színház, a színpad közvéleményt formáló hatását.
A tragikus hős a korban általánosan elismert erkölcsi elveket, értékeket képvisel, céljaiért vállalja a harcot, és az ellenféllel való küzdelem során elbukik. Tehát mindig volt valamilyen válság, összeütközés, döntéskényszer stb., amely a középpontban álló konfliktust alkotta, és létrehozta az ún. drámai szituációt.
A tragédiákban különféle esztétikai minőségek jelennek meg, ezek közül legfontosabb és legjellegzetesebb a tragikum, amelynek során hirtelen nagy értékpusztulás, értékveszteség következik be (pl. a pozitív erkölcsi értékeket képviselő szereplő meghal, esetleg lelkileg összeomlik).
Más esztétikai minőségek is jelen vannak, de kisebb mértékben (pl. lehet egy tragédiában vidám jelenet is).
A tragédia felépítése
Cselekmény szempontjából a tragédiák az alábbi hat részből álltak:
- prológus: bevezető, beköszöntő rész, amely bemutatja a nézőnek a mű alaphelyzetét, felvázolja a kiinduló szituációt.
- bonyodalom: megmutatja, hogy az alaphelyzet hogy bonyolódik tovább, vagyis kibontakozik, hogy kik a szembenálló felek.
- konfliktus: a szembenálló felek összecsapnak, megütköznek egymással.
- késleltetés: sikertelen kísérlet a helyzet megváltoztatására – többnyire valamelyik mellékszereplő próbálja elsimítani a konfliktust, de hiába.
- krízis: a feszültség eléri tetőpontját.
- végkifejlet: eldől a küzdelem, közben valamilyen érték elpusztul – ez a mű lezárása.
A komédia műfaja
A komédia volt a legutolsónak kialakuló műfaj, amely főleg Arisztophanész (i. e. 446-386) munkásságában tett szert jelentőségre.
A műfajban készült darabok jellemzően valamilyen hamis értéket lepleznek le, szereplőik kisszerű, átlagos emberek, akik valamilyen módon nevetségessé válnak. A komédia meghatározó esztétikai minősége a komikum, célja a nevettetés, szórakoztatás.
A komédiák szerzőinek fontos volt, hogy a közönség megértse célzásaikat, hiszen a parodizálás csak akkor hatásos, ha a közönség ismeri az eredetit.
Időnként a komédiák tragédiákat parodizáltak, és a közönségnek volt annyi stílusérzéke, hogy felismerje, melyik szerző tragédiájáról van szó. Pl. Arisztophanész Békák c. darabjában felismerték és élvezték Aiszkhülosz és Euripidész stílusának paródiáját. Azt is megértették, hogy nemcsak paródiáról van szó, hanem irodalmi kritikáról: két költői magatartás, két felfogás szembeállításáról.
A komédia a tragédiánál közvetlenebbül reagált a valóság jelenségeire, ezért már az 5. század közepén nyílt politikai fegyverré vált.
Szerzői éles szemmel figyelték a demokrácia torzulásait, ostorozták a visszásságokat, szabadszájúan csúfolódtak akár magán Periklészen, a demokrácia vezetőjén is annak építkezései és egyéb tettei kapcsán.
Így értelemszerűen a komédia akkor élte virágkorát, amikor Athén a legválságosabb időszakába jutott.
Arisztophanész utolérhetetlen vígjátékai a válság okait és a megoldás lehetőségeit vizsgálták. Művei közül 11 komédia maradt ránk, ezekből legalább kettőt érdemes megemlíteni cím szerint, az egyik a Felhők, amelyben a szerző filozófusokat figurázott ki, a másik a Lüszisztraté, amelyben háborúellenes eszmék jelentek meg.
Az ókori dráma jelentősége
A dráma az ókori Hellász csúcsteljesítményei közé tartozik, és fő jelentősége abban áll, hogy a képzőművészeti alkotásoknál sokkal hűségesebben ábrázolja a kor világát.
A szerzők feladata nem az volt, hogy új témákat találjanak ki, hanem hogy a meglevő mítoszok anyagát időszerűvé tegyék vagy új módon értelmezzék.
Így már az alaptörténet kiválasztásakor igyekeztek a feldolgozandó anyagban koruk valóságával párhuzamba állítható mozzanatokat keresni.
Ez a szempont már Aiszkhülosz idején is érvényesült, akinek mitológiai témájú drámái élesen reagálnak kora legfontosabb problémáira.
Szophoklész, aki Periklész barátja volt és ennek révén közvetlenül bepillanthatott a demokrácia gépezetébe, éles szemmel látta meg azokat a problémákat, amelyek később a demokrácia felbomlásához vezettek.
Művei világosan előrevetítik az athéni társadalomra váró fenyegető valóságot.
Nála is és Euripidésznél is megjelenik azoknak az eseményeknek az előérzete, amelyek a peloponnészoszi háborúval be is következtek: az athéni demokrácia bukása és a hanyatlás megindulása.
-Vége-