A Prológusból megtudjuk, hogy két szerelmesről fog szólni a történet, akik egymással haragban álló családokba születtek, és haláluk fogja elásni szüleik között a csatabárdot.
A prológus-szonett előrejelzi azt a balsejtelmektől, végzetszerűségtől terhes atmoszférát, ami az egész művet jellemzi. Nemcsak az események peregnek gyorsan a darabban, ez a pörgés a hangulatokban is jelentkezik: egyik pillanatban még a derű, a báj, a játékosság határozza meg a hangvételt, aztán egyszerre elkomorul a hangulat.
A szerelmesekre kezdettől fogva a halál árnyéka borul, vonzalmukat baljós légkör uralja. Ez a végzetszerűség nem is annyira a szerencsétlen véletlenekben, hanem inkább a két család közti harcban, gyűlölködésben testesül meg.
Az alapmotívum tehát két nemesi família, a Capulet és a Montague család közötti, nemzedékek óta tartó ellenségeskedés és gyűlölet, amelyről már az 1. felvonás 1. színében, a szolgák viselkedéséből fogalmat alkothatunk (mint sok más darabjában, Shakespeare itt is mellékszereplőkkel indítja a cselekményt).
A gyűlölség olyan régi, hogy már senki sem emlékszik az okára, ennek ellenére nem csupán a családfőket érinti, hanem kiterjed a családi barátokra, sőt, még a szolgákra is.
A Capulet-ház szolgái (Sámson és Gergely) ugyanúgy torzsalkodnak a Montague család szolgáival (Ábrahám és Baltazár), ahogy uraik egymással, csak a saját szintjükön.
Ugyanakkor ez a viszály már sokkal szelídebb, mint az ősök idején volt: nem is veszi komolyan senki a vak gyűlölködést, leszámítva a Capulet-házhoz tartozó rokont, Tybaltot. A szolgák hencegése, fügemutogatása, tréfás kötözködése inkább komikus, megmosolyogtató, mint véres konfliktus jele.
Ennek ellenére az indulatok még mindig olyan gyúlékonyak, hogy elég csak egy szikra, hogy a múltból örökölt háborúskodás megint kirobbanjon. Egy-egy semmiség miatt is készek a párbajra, sőt, a szolgák kakaskodásából tömegverekedés lesz (a polgárok is két pártra szakadnak és egymásnak esnek).
A verekedő szolgákat Benvolio, a Montague család barátja próbálja szétválasztani, akinek neve utal a drámában betöltött szerepére: benvolio olaszul „jóakaratút” jelent. Ez a beszélő név feltehetőleg Shakespeare leleménye, mert a forrásként felhasznált művekben nem szerepel.
És valóban Benvolio a darab jófiúja, akinek szelíd jószándékán túl jelleme alig van, csupán együttérző, társaival mókázó jóbarát, aki becsületesen megviszi a híreket.
Vele szemben az izgága, kötözködő, erőszakos Tybalt nem csitítani, hanem szítani igyekszik az ellentéteket. Rómeó és barátai inkább csak a szavak szintén ellenségeskednek Tybalttal, Tybalt azonban megszállottja a gyűlöletnek.
Újabb komikus mozzanat, amikor a két elaggott, roskatag családfő, a vén Capulet és a vén Montague akar hálóköntösben egymásnak esni, de feleségeik szavára visszariadnak.
A város ura, a Herceg megelégeli, hogy Veronában örökké felfordulás van a két békétlen család miatt. Szigorú rendeletben fogalmazza meg, hogy nem tűri el a rendbontást: halállal fenyegeti meg azokat, akik megszegik a békeparancsot, s ez megint komorabbá teszi a hangulatot.
Az 1. színből még az is kiderül, hogy a Montague család egyetlen fia, Rómeó kerüli az embereket, mert nagy bánata van: reménytelenül szerelmes egy Róza nevű lányba.
Jellemző, hogy az utcai csetepatéban nem vesz részt, hallani se akar róla, nem is érdekli. Magányosan bolyong, éjszaka nem alszik, nappal bezárkózik a szobájába, mert a viszonzatlan szerelem kedélybeteggé tette.
Ebből máris sokat megtudunk jelleméről: kifinomult, érzékeny, sérülékeny lélek, más, mint a barátai. Ő nehezen illeszkedik bele a durva, közönséges, érzéketlen világba, ami körülveszi.
Ugyanakkor azt is észre lehet venni, hogy a Róza iránti reménytelen szerelem nem lélekből fakad, hanem reneszánsz póz csupán: Rómeó petrarkista közhelyeket szaval, sóhajtozik, s kissé túl is játssza szenvelgését, mintha könyvből olvasná.
Nem csoda, hogy ezt a komikus, művi, pózként felvett szerelmet olyan könnyedén elsöpri majd a valóságos szerelem.
Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!