Közben Rómeó és Júlia együtt töltik első és egyben utolsó éjszakájukat, hajnali búcsúzásuk a 3. felvonás 5. színében a dráma egyik legszebb, legmeghatóbb jelenete.
A középkori líra alba műfajának (az alba vagy „hajnali dal” olyan dal, amelynek a szerelmesek hajnali elválása a témája) hagyományai elevenítődnek fel ellenkező előjellel. Az alba-művekben a pacsirta kellemes dala figyelmezteti a szeretőket a titkos találka végére.
Itt azonban a pacsirta hangja, mely a reggel hírnöke, nem kellemes énekszó, hanem sikoltás, fület-szívet tépő zokogás, mert örökre elválasztja egymástól a házastársakat.
Nagyszerű lélektani lelemény Shakespeare-től, hogy a szerelmesek szándékosan nem akarják felismerni a madarak hangját, csak még egy kicsit együtt maradhassanak.
Önmagukat áltatva győzködik egymást, hogy nem pacsirta, hanem csalogány szól, és hogy a hajnali fény nem is hajnali fény, hanem egy üstökös csillag fénye. Szeretnék megállítani az időt, s ennek lehetetlensége feszültséggel és fájdalommal telíti meg a jelenetet.
Ez az érzelmileg felfokozott lírai dialógus igazi búcsúdal, amelyre az előre megsejtett tragédia szomorúsága nyomja rá a bélyegét. Júlia az, aki finom ösztönével megsejti, hogy nem látják egymást többé:
„Jaj, Istenem, egy sejtelem gyötör…
Amint ott lenn állsz, úgy nézel reám,
Mint egy halott a kripta mélyiről.
Kárpázom, vagy valóban oly fehér vagy?”
Miután Rómeó elmenekül Mantovába, Júlia kerül a dráma középpontjába, aki hirtelen nagyon elhagyatott lesz.
Rómeó távozása után anyja nyit be hozzá, s közli vele, hogy nemsokára férjhez adják Párishoz. Capuletné látja, hogy lánya szomorú, de azt hiszi, Tybalt halála miatt kesereg. Őt is, férjét is meglepi Júlia heves ellenállása, aki kijelenti, hogy nem akar férjhez menni.
Hatalmas teher zuhan most Júliára, akinek lelkében küzdelem dúl: családját is szereti, őhozzájuk is hűség köti, de férjéhez, Rómeóhoz is hűségesnek kell lennie. Már férjnél van, így akkor se engedelmeskedhetne szüleinek, ha akarna.
Ez a belső vita, vívódás, a régi szokások és a szabadon megélt szerelem közti harc egyébként nemcsak a hősnő lelkében munkál, hanem Rómeóban, az öreg Capuletben és a fiatal Párisban is.
A házasság megtagadását Capulet, aki a bál estéjén még olyan békés és nyájas volt, a szülői tekintély elleni lázadásnak minősíti és dührohamot kap miatta. Hirtelen zsarnok apává válik, amikor lánya, akiről a darab elején még azt mondta, szabadon dönthet jövője felől, valóban szabadon akarna dönteni.
Ez mutatja, hogy ő csak elvben modern szellemű ember, elvben támogatja a szabad párválasztást, valójában a szülői önkény megtestesítője. Durvaságokat, otrombaságokat vág Júlia fejéhez, és megfenyegeti, hogy ha nem engedelmeskedik, kitagadja, elkergeti a háztól.
A kétségbeesett Júliát se apja, se anyja nem hallgatja meg, de még a Dajka sem vigasztalja. Az ő véleménye az, hogy Júlia menjen hozzá Párishoz, hiszen Rómeóval kötött házasságáról úgysem tud senki, és Rómeó úgysem jöhet vissza Veronába, legfeljebb titokban.
Az ő pálfordulása, árulása még szülei haragjánál is jobban fáj Júliának, aki megveti a hitszegést, amire a Dajka biztatja.
A Dajka tanácsa egyrészt ingatag jelleméből, másrészt cseléd voltából következik. Bölcsessége a szolga bölcsessége, aki azt tanulta meg az életben, hogy a túlélés egyetlen útja meghajolni az erősebb akarat és a körülmények súlya alatt. Hite szerint tanácsával Júlia érdekét szolgálja, de gyáva megalkuvása megvetéssel tölti el Júliát.
Ez a 14 éves kislány, akit mindenki cserbenhagy, s egyedül kell szembenéznie a rázuhanó teherrel, hirtelen felnőtté érik. Nem hátrál meg, hanem félelme és kételyei ellenére is felvállalja házassága következményeit: kitart választott férje mellett, a „gonosz tanácsot” – amely hatalmas bűnre, bigámiára biztatja – nem fogadja meg.
Ezután a Dajkát többé már nem avatja bizalmába. Színleg beleegyezik a házasságba Párisszal (engedelmességét szülei is és a Dajka is őszintének vélik), de közben Lőrinc baráthoz fordul segítségért.
Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!