Tamási Áron Ábel a rengetegeben című regénye második fejezetének részletes olvasónaplója
2. fejezet
Beköszöntött tehát a november és ezzel együtt nem csak az időjárás fordult szomorúra, de Ábel kedve is elment mindentől. Nehezen találja a helyét, nehezen megy neki a munka, még tréfálkozni sincs kedve a fahordókkal, pedig az eddig szokása volt.
„El is gondoltam ott magamban, ahogy nehéz csutak módjára ültem, hogy mégis gyenge portéka az ember, hogy ennyire hatalma alatt áll az időjárásnak. Tavasszal felkunkorodik és kinyílik, mint a virág; nyáron dalolva borul termésbe, s nem győzi szaporítani a pénzérő dolgokat, úgyszintén saját magát is; aztán ilyenkor, ősz farka felé, egyszerre kifogy az olaj belőle, mint a motorokból, s csak áll a kerekeivel és a sípjával s egész szerkezetével, mint valami haszontalanság.”
Egész nap esik az eső, minden nyirkos, nedves, ilyenkor az emberek sem nagyon jönnek fát venni.
Ezért aztán Ábel elhatározza, hogy sétál egyet az erdőben, hátha attól jobb kedve lesz. Először megnézni a nagy bükkfa odvát, hogy az oda rejtett puskáknak nem ártott-e az eső.
Mindent rendben talál, és most már sokadjára gondolkozik el azon, hogy valahogy meg kéne tanulnia kezelni is a puskát. Eddig nem merte egyik katonaviselt fahordót sem megkérni, hogy tanítsa meg lőni, mert tudta, hogy elméletileg nem szabadna nála puska legyen.
Most azonban elhatározza, hogy mindenképpen szerez valakit, aki megtanítja őt lőni.
Az erdei séta során Bolha talál egy agancsot, ami félig kiáll a földből. Ábel kiássa és kiderül, hogy hatalmas, gyönyörű agancsról van szó:
„Gazdag fejlődésű agancs volt, a szarvasok királyáé lehetett bizonyosan. Hét ágazat volt rajra, s azokon újabb szarvacskák.”
Mivel sötétedni kezd, ezért Ábel az aganccsal együtt visszamegy a kunyhójába, jól megrakja a tüzet és előszedi a könyveit, amiket Dávid Pali bácsitól szerzett. Az öreg végül hozott neki egy kalendáriumot is, azt kezdi el nézegetni.
Ábel jól szórakozik azon, hogy a kalendárium tele van olyan jóslatokkal és tanácsokkal, amik teljesen egyértelműek: az időjárással kapcsolatban januárra nagy hideget, augusztusra pedig nagy meleget jósol, azt tanácsolja, hogy fürödjön az ember rendszeresen, a gyerekeket oltassák be, a szobában pedig ne legyen se túl hideg, se túl meleg.
Ábel meg is jegyzi magában: „Tudta hát a jós, hogy mit csinál, mert a tyúknak szarvat, s az ökörnek kotlási hajlandóságot én sem jósolnék.”
Ami viszont ennél jobban érdekli Ábelt az a kalendáriumban lévő érdekes, rövidebb történetek, ezeket szívesen olvasgatja:
„Hanem a tömérdek jó tanács, úgyszólván, semmi volt a hátrább levő gazdag olvasmányokhoz képest, melyek között találtam krónikás verset Fráter György barátról s az erdélyi nagy vallási szabadságról; eszmélkedést Szent Zitáról, aki a szakácsnéknak volt a patrónája; s egy másik elmélkedést Szent Ferencről, aki viszony azoknak az állatoknak volt a patrónusa, akiket megsütöttek és megfőztek a szakácsnék. Olvastam továbbá egy emberről, akinek nem volt árnyéka s az özvegyekről, akiknek több is volt; aztán Miklós muszka cárról is olvastam, s nemkülönben arról, hogy a föld kerekségén annyi giliszta él, hogy húszezer is jutna egy embernek, ha igazságosan elosztanák.”
Ábel a nagy olvasásban észre sem veszi, hogy mennyire lehűlt a kis házban a levegő. Amikor végre feleszmél, akkor meg rájön arra, hogy hiába rakja meg a tüzet, a meleg elszökik a ház szigetelés nélküli tetején és az ablakok mellett.
A fiú kétségbe esetten gondol arra, hogy még csak ősz van, mi lesz vele, ha beköszönt a híresen kemény és hideg hargitai tél. Annyira belemerül a képzelgésbe, hogy már érezni is kezdi a nagy hideget.
Minden létező ruhát magára vesz, amit csak talál, jól megrakja a tüzet és megpróbál elaludni, hátha akkor nem fázik annyira.
A második fejezet olvasónaplójának még nincs vége, kattints a folytatáshoz!
