Tamási Áron – Ábel a rengetegben – Olvasónapló – 2. fejezet

Ábel persze nem tudhatja, de Fuszulán meghamisította a barátok levelét. A regényből ugyan nem derül ki, de valószínű, hogy Fuszulán megkapta a készpénz a hadseregtől, hogy vegye meg a fát. Ő meg ellopta a barátok elismervényét és meghamisította, így a seregtől kapott pénzt eltette, az elismervényre pedig beszerezte a fát.

Fuszulánnak azonban nincs szerencséje, mert amíg ő és az emberei az egyik forduló fát viszik, kiérkezik a bank igazgatója kocsival a bevételért. Ábel pedig elmondja neki, hogy a barátokon kívül még egy Fuszulán nevű emberrel kötött nagy üzletet, aki ugyanúgy a bankban fizetett, mint a szerzetesek.

Az igazgató azonban elgondolkozik, mert ő nem tud semmilyen Fuszulánról, aki a bankban fizetett volna. Megnézi az elismervényt és megállapítja, hogy az hamis. Fuszulán tehát csaló.

Mivel Fuszulán aznap még jönni fog egy adag fáért, ezért az igazgató és Ábel elhatározza, hogy elkapják.

Fuszulán meg is érkezik a négy katonával, akik elkezdenek rakodni. Az igazgató bent vár a puskájával a házban, Ábel pedig becsalja a házba Fuszulánt. Persze mindketten megijednek, Fuszulán is, akire az igazgató fegyvert fog és az igazgató is, mert még senkire sem fogott puskát.

Az igazgató parancsára Ábel összekötözi Fuszulán kezét, majd a csalót berakják az igazgató kocsijába. Az igazgató az Ábelnél lévő pénzt is magával akarja vinni,de a fiú azt tanácsolja neki, hogy azt most inkább ne vigye, ki tudja mit történhet velük még az úton.

Az igazgató beleegyezik és elhajt az összekötözött kezű Fuszulánnal.

Ábelnek most már csak az a problémája, hogy hogyan akadályozza meg, hogy a továbbra is a fát pakoló négy katona el is menjen a fával.

Végül odarohan a négy katonához és közli velük, hogy:

„‑ Hamar, a fát mind vissza a földre! S ereszteni a motrokat hazafelé! Fuszulán úr már el is ment a gyors kocsival, mert érkezőben van a városba a király! S min­den katona is ott legyen, az a parancs! Hamar le hát a fával, s haza a motrokkal, minél sebesebben!”

A négy katona pedig hisz neki, ledobálják a már felrakott fát és elhajtanak a két teherautóval.

Ábel eztután bevonul a házba, hogy átgondolja a mozgalmas nap eseményeit. Vacsorakészítés közben jön rá, hogy bizony nem sok élelme maradt már, ezért másnap élelmet vesz azoktól, akik fát jönnek venni. Persze senki sem akar pénzt elfogadni tőle, így sikerül neki nagyjából két hétre való élelmet beszereznie.

Az egyik fahordóval pedig üzen az apjáéknak, hogy elfogyott az élelme, hozzanak neki, ha tudnak.

Közbe a barátok szekeresei is elviszik az utolsó adag fát, Ábel pedig úgy dönt, hogy újra elmegy a bombákhoz, megnézi mi van velük.

Azon a helyen aztán, ahol a bombákat felrobbantotta, olyan szomorúnak találja a kidőlt fák látványát és a gyökerük helyén lévő lyukakban összegyűlt vizet, hogy úgy dönt, több „vihart” nem támaszt az aknákkal.

De akkor mi legyen a bombák sorsa? Ábel elhatározza, hogy elássa őket, de alig kezd neki az ásásnak, sípszó hallatszik a háza felől.

„A bank pénztárosa állott a ház előtt, s mellette egy barna fegyveres katona.

Egy szigorú román csendőr.

Ahogy megpillantottam őket, egyszerre reszketni kezd­tem. Akkor még nem tudtam, hogy miért, de az elkövet­kező idő eléggé megmondta ezt nekem. Mert az az élet, amit a csendőr hozott el az én házamba, csak a pusztába kivetett zsidók életéhez hasonlítható, ha ugyan igaz, amit őróluk beszélnek.”

Vége a második fejezet olvasónaplójának

A többi fejezetet itt találod!




Szólj hozzá!

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..