Zsiráf

Ernest Hemingway: Az öreg halász és a tenger – olvasónapló

A kisregény rövid bevezetésében rögtön megismerkedünk a mű főszereplőjével, Santiagóval, az öreg halásszal, és tanítványával, Manolinnal.

A történet egy kis halászfaluban kezdődik, de a pontos helyszín és idő nem derül ki, a szerző csak a Golf-áramlatot nevezi meg, de kikövetkeztethető, hogy Kubában járunk, valamikor a 20. század első felében.

A szereplők életkorát sem tudjuk meg, csak annyi derül ki, hogy Manolin egy fiatal fiú, akit Santiago tanított meg halászni, és Manolin 5 éves volt, amikor először ment ki az öreggel a tengerre.

Santiago életkorát sem tudjuk meg, csak annyit, hogy öreg.

A bevezetőből kiderül továbbá, hogy Santiagónak immár 84 napja nincs szerencséje, ennyi ideje nem fogott semmi. Az első 40 napban még Manolin is vele tartott halászni, de mivel nem fogtak semmit, ezért a fiú szülei egy másik hajóra küldték Manolint.

Santiago és Manolin között különleges kapcsolat van, bár nem rokonok, de tulajdonképpen apa-fiú, mester-tanítvány viszony van közöttük. Manolin nagyon szereti, felnéz Santiagóra, hiszen az öreg tanította a halászatra és a tenger szeretetére, kedvesen, és észrevétlenül próbál meg gondoskodni Santiagóról, akinek komoly anyagi problémái is vannak az elmaradt fogás miatt.

Manolinról nem tudunk meg túl sokat, de megkapjuk Santiago külső leírását:

„Sovány, ösztövér ember volt az öreg halász, mély ráncok barázdálták a tarkóját. Ábrázata tele volt a jóindulatú bőrbetegség barna májfoltjaival, mit a forróövi tenger vizéről visszaverődő napsugaraktól lehet kapni. Ezek a májfoltok végigfutottak arcának mind a két oldalán, a két kezén pedig mélyen bevágott sebhelyek, hegek látszottak, amiket a nagy, nehéz halaknak és a kötelekkel való bajlódásnak köszönhetett. […] Minden öreg volt rajta, csak a szeme nem, mert a szemepárja vidám volt és törhetetlen, s olyan kék, akár a tenger.”

Santiago éppen kiköt a parton kis csónakjával, miután immár a 84. napon sem fogott semmit. A parton Manolin várja, beszélgetésükből kiderül, hogy Santiagónak volt már ilyen szerencsétlen, fogásmentes időszaka. Egyszer 87 napig nem fogott semmit, utána viszont három hétig minden nap gazdag zsákmánnyal tért haza.

Manolin segít az öregnek leszerelni a csónak vitorláját, majd betérnek a kertvendéglőbe, ahol a fiú meghívja Santiagót egy pohár sörre. Fontos megjegyezni, hogy Manolin hívja meg az öreget, akinek a majd’ három hónapos sikertelenség miatt semmilyen anyagi tartaléka nem maradt.

Kettejük beszélgetéséből azonban kiderül, hogy Santiagót egyáltalán nem viseli meg a sikertelenség, eszébe sem jut, hogy feladja, rendületlenül bízik a jövőben.

„Soha nem adta fel a reményt, soha nem csüggedt el azelőtt sem. De most olyan erővel támadt fel benne a bizakodás, mint ahogyan a könnyű parti szél szokott fölkerekedni.”

Annál is inkább, mert a következő nap lesz a 85., és Santiagó valamiért biztos benne, hogy ez egy szerencsés szám, tehát szerencsés nap is lesz. Bízik a másnapban.

„-Kimegyek messzire, ahonnét már vissza sem tudok jönni a szél fordulásakor. Kint szeretnék lenni még pirkadat előtt.”

Manolin segít Santiagónak hazacipelni az öreg szegényes halászfelszerelését. Leírást kapunk Santiago kunyhójáról is:

„A viskó a guanó-nak nevezett óriáspálma erős, szívós pikkelypáncéljából épült, s volt benne egy ágy, egy asztal, egy szék, és a földes padlón egy kis, faszénnel fűthető katlan, amin főzni lehetett. A kunyhó barna falán, az egymásra lapított erős, sűrű rostú guano leveleken két színes kép lógott, az egyik Jézus Szent Szívét ábrázolta, a másik pedig az eobrei Madonnát. A feleségéről maradtak ezek a képek az öregre.”

Santiagonak az alig berendezett kunyhón, a csónakján és ócska halászfelszerelésén kívül semmije sincs, még étele sem.

Manolin felajánlja Santiagonak, hogy elmegy neki csalit fogni másnapra. Az öreg addig csak üljön ki a kunyhó elé és pihenjen.

Az olvasónaplónak még nincs vége, kattints a folytatáshoz!