„- Ha mindig beljebb húzom, egyre szűkülnek majd a körei. Egy óra múlva talán már fel is bukkan. Előbb ki kell fárasztanom, aztán meg kell majd ölnöm.”
Santiago azonban rosszul számol, az óriási hal még két órával később is köröz, kegyetlenül kifárasztva az öreget, akinek most már sötét karikák táncolnak a szeme előtt, és néha megszédül az erőlködéstől.
„- Nem pusztulhatok el, nem szabad csődöt mondanom, amikor ilyen halam van – mondta.”
Santiago és a nagy hal tovább küzdenek, a hal köröz a csónak mellett, és minden alkalommal, amikor a csónak közelébe ér, Santiago beljebb húz a zsinórból, ezzel mindig egy kicsit feljebb kényszerítve a halat.
„Ilyen fáradt még soha életemben nem voltam – gondolta.”
Hamarosan a nagy hal már olyan közel köröz a víz felszínéhez, hogy Santiago láthatja is: ismét elcsodálkozik rajta, hogy milyen hatalmas példány.
„Az öreg halászról már csurgott a veríték, de nemcsak a napsütéstől. A hal higgadtan, nyugodtan fordult mindig egyet-eget, s az öreg ilyenkor egyre beljebb húzta a zsinórt […]”
A nagy hal azonban még nem adj meg magát. Santiago célja az lenne, hogy a csónak mellé húzza a halat, ahol meg tudja szigonyozni. A hal azonban csak nehezen adja meg magát, lassan, de rendületlenül köröz tovább, Santiago hiába húzza a zsinórt, nem tudja kibillenteni a halat, nem tudja rákényszeríteni az akaratát.
„Megölsz te hal – gondolta magában az öreg. – De hát jogod van hozzá, még soha életemben nem láttam nálad szebb, nálad nagyobb, nálad nyugodalmasabb, nálad nemesebb jószágot, testvérem.”
Santiago ereje végén jár, már tántorog, az ájulás kerülgeti, tekintete előtt egyre gyakrabban homályosul el a világ, de csak küzd tovább, próbálja a csónak mellé húzni a halat.
„Keservesen nekigyürkőzött. Összeszedte a maradék erejét, a rég elszállt büszkeségét, mindent latba vetve a haláltusáját vívó nagy hal ellen, és sikerült odahúznia a csónak mellé.”
„Az öreg halász ledobta a zsinórt, és rálépett, felemelte a szigonyt, amilyen magasra csak tudta, s lesújtott vele teljes erejéből, nagyobb erővel, mint amennyit képes volt összeszedni, belevágta a hal oldalába, közvetlenül a nagy melluszonya alatt, amely előreállt a levegőbe, magasan, az emberi mell magasságában.”
Santiago tehát egy utolsó erőfeszítéssel szíven szúrta az óriási halat a szigonnyal, majd a szigony kötelét a csónak orrára hurkolta.
„- Tisztulj ki fejem – mondta, a csónak pereméhez beszélve. – Én egy fáradt öregember vagyok. De hát megöltem ezt a halat, a testvéremet, és most el kell végeznem a munka hitvány részét.”
Santiago számára ugyanis csak a munka egy részét jelenti az, hogy horogra akasztotta, kifárasztotta, majd szigonnyal megölte az óriási halat. Most viszont valahogy ki is kell vinnie a partra, hogy eladhassa.
A hal azonban túlságosan nagy ahhoz, hogy beemelje a csónakba, hiszen nagyobb, mit a csónak. Ezért úgy dönt, hogy a csónak oldalához kötözi, aztán felállítja az árbocot, felhúzza a vitorlát és a passzátszél segítségével visszajut a partra.
Újra dél van, tehát Santiagónak pont két napjába került, hogy kifogja a halat.
Az olvasónaplónak még nincs vége, kattints a folytatáshoz!