Ernest Hemingway – Az öreg halász és a tenger – Olvasónapló

A csónak mellett most egy portugál naszádféreg (aqua mala) lebeg el. Ezt a jószágot nem szereti Santiago, mert mérgező és súlyos, maró sebeket tud okozni a halászok kezén.

Santiago mindig örömmel nézi, amikor a teknősök felfalják a naszádférgeket.

„Az öreg szerette nézni, ahogy a teknősök megeszik őket, és szeretett végigtaposni rajtuk vihar után a fövenyen, szerette hallani a pukkanásukat, amint rájuk tiport kérges talpával.”

A fregattmadár újra megjelenik és most egy tonhal rajra figyelmezteti Santiagót. Hamarosan meg is lesz az öreg első fogása, egy viszonylag kicsi, 10 fontos tonhal.

„ –Albacore – mondta fennhangon. – Nagyszerű csalétek lesz. Van vagy tíz font”

Mivel Santiago sokat van egyedül, ezért rászokott arra, hogy hangosan beszéljen, csak úgy magában:

„ – Ha a többiek hallanák, hogy hangosan beszélek itt magamban, azt hinnék, hogy elment az eszem – mondta fennhangon. – De hát nem ment el az eszem, miért ne beszélnék hát magamban? A gazdag embereknek meg rádiójuk van a hajójukon, hogy beszélgethessenek vele, és hogy elmondja nekik a baseball eredményeket.”

Ekkor Santiago az egyik zsinór feszülésén hirtelen megérzi, hogy kapása van. Mivel tapasztalt halász, ezért a zsinór mozgásán, feszülésén, emelkedésén, süllyedésén pontosan le tudja mérni, hogy mi történik a mélyben, mit csinál a hal a horog környékén.

A hal először csak kerülgeti, kóstolgatja a horogra akasztott csalit. Bizalmatlan, Santiago szerint valószínű, hogy öreg, tapasztalt hal, ami lehet, hogy már korábban is horogra akadt.

Végül a hal bekapja a horgot.

„ –Hó! – mondta hangosan, és jól megrántotta a zsinórt, két kézre fogva. Húzott rajta vagy négy araszt, aztán rángatta tovább, felváltva hol az egyik karjával, hol a másikkal, teljes erejéből nekifeszülve a kötélnek, s az ide-oda ingó testsúlyával is mindig ránehezedve.”

De semmi sem történik… A hal bekapta ugyan a horgot, de Santiago nem tudja feljebb húzni – hatalmas hal lehet.

„Aztán a zsinór halk, csöndes, sziszegő hanggal kezdte súrolni a vizet, és az öreg csak fogta, fogta, nekitámaszkodva az ülésnek és hátradőlve, hogy megfeszítse jól. A csónak lassan megindult vele befele a tengeren, északnyugati irányban.”

Santiago tehát nem tehet mást, mint megfeszítve tartja a zsinórt. Nem kötheti oda a csónakhoz, mert akkor a hal könnyebben elszakíthatná, és csak reménykedhet benne, hogy a hal továbbra is előre fog úszni és nem lefelé, mert akkor elveszíti.

A nagy hal délben akadt Santiago horgára, de négy órával később még mindig húzza magával a csónakot, az öreg pedig a hátán átvetve tartja a zsinórt.

„Aztán hátrapillantott és észrevette, hogy a szárazföld már eltűnt a szeme elől.”

Már csak két óra van hátra sötétedésig és Santiago biztos benne, hogy hatalmas hal lehet, ha ennyi erő van benne.

Aztán besötétedik és lehűl a levegő, de a nagy hal még mindig kitartóan vontatja a csónakot.

Az olvasónaplónak még nincs vége, kattints a folytatáshoz!




Szólj hozzá!

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..