Az olvasónaplóhoz kapcsolódó, ajánlott bejegyzés:
Goriot állapota nem változott, Rastignac és Bianchon kicserélik az ágyneműjét és tiszta inget adnak rá.
Hirtelen lépteket hallanak, Rastignac már azt hiszi, hogy Nucingenné érkezik, de csak a komornája, Thérése az, aki közli, hogy Nucingenné és a férje között nagy veszekedés volt, mert a nő pénzt akart kérni a férjétől az apja számára, de azt Nucingen megtagadta, mire az asszony elájul, orvost kellett hozzá hívni, eret vágtak rajta, ő tehát már aligha látogatja meg az apját.
Nem sokkal később azonban meglepetésre beállít Restaud-né, azaz Anastasie. Az asszony teljesen össze van törve és jó oka van rá: megtudta, hogy Maxime, a szeretője megszökött, óriási adósságot hagyva maga után, a férje pedig végül csak elérte, hogy Anastasie lemondjon a vagyonáról.
Anastasie de Restaud tehát mindent elveszített: eladta a férje családi gyémántjait azért, hogy kisegítse a szeretőjét, akit őszintén szeretett. Ezzel kiszolgáltatta magát a férjének, ráadásul Maxime sem bizonyult méltónak a szerelmére.
Anastasie most már belátja, hogy egyetlen ember volt, aki őt igazán szerette: az apja. Ezt azonban már nem tudja Goriot-nak elmondani, mert az öreg már nem tér magához.
Bianchon és Rastignac egyedül hagyja Anastasie-t az apjával és lemennek az ebédlőbe. Nem sokkal később Anastasie sikít, hogy meghalt az apja.
És valóban, Goriott apó meghalt.
Thérése segítségével Restaud-nét magához térítik és Rastignac elviteti Nucingenné-hez.
Goriot apó halálával azonban előáll egy csomó gyakorlati probléma is: hivatalosan be kell jelenteni a halálesetet, ki kell hívni a körzeti orvost, hogy megállapítsa a halál tényét, papot kell hívni, aki virraszt a halott mellett, a testet fel kell készíteni a temetésre, és intézni kell magát a temetést. Természetesen ez mind pénzbe kerül.
Rastignac levelet ír Nucingen bárónak és Restaud grófnak, amiben értesíti őket, hogy meghalt az apósuk, és pénzt kér tőlük a temetésre. Természetesen válaszra sem méltatják.
Rastignac megpróbál bejutni Nucingennéhoz is, de a férj utasítására nem engedik be. Levelet ír Delphine-nek, amiben arra kéri, hogy adja el egy ékszerét, hogy az apját tisztességesen el tudják temetni. A levelet odaadja a portásnak, hogy az adja oda Thérésének, a komornának. A portás azonban a férjnek adja oda a levelet, aki a tűzbe dobja azt.
Így Rastignac minden költséget a zálogba adott órájáért kapott pénzből és Nucingenné 70 frankjából fedez, de ez csak arra elég, hogy mindenből – ravatal, temetés, ima – csak a legolcsóbbat tudja kérni Goriot apó számára.
A koporsót csak Rastignac, Christoph és a két sírásó kíséri utolsó útjára, illetve az utolsó pillanatban megjelenik két hintó is, rajtuk a Restaud és a Nucingen család címerével, a hintókban azonban senki sem ül, a lányok nem jelentek meg személyesen a temetésen.
Goriot apó koporsóját leengedik a sírba, a sírásók betemetik a gödröt, majd borravalót kérnek Rastignac-tól, akinek már egy fillérje se maradt, kénytelen Christoph-tól kölcsön kérni.
„Ez az önmagában jelentéktelen eset gyötrelmessé fokozta szomorúságát. Beesteledett, a nyirkos félhomály felborzolta idegeit. Még egy pillantást vetett a sírra, és beléhullatta utolsó ifjúi könnyeit. Tiszta szív szent érzelmeiből fakadtak ezek a könnyek, s a földről az égre lövellték sugárzó fényüket. Eugėne keresztbe fonta karjait, és az égen vonuló felhőket nézte. Így hagyta magára Christophe.”
Az Olvasó azt gondolná, hogy Eugėne de Rastignac báró ezzel végre felismerte, hogy mennyire romlott, felszínes és mocskos az a világ, amibe olyan nagyon be akart kerülni, és végre ráébred, hogy addig rossz úton járt.
A regény azonban nem zárul ilyen szempontból egyértelmű happy end-del, ugyanis Rastignac nem így dönt:
„Rastignac a temető emelkedő része felé vette útját. Elnézte a Szajna két partján zegzugos körvonalakkal húzódó Párizst, ahol már kigyúltak a lámpafények. Szeme mohón tapadt a város ama részére, amely a Vendôme tér oszlopa és az Invalidusok kupolája közt terül el. Ott élt az előkelő társaság, amelybe mindenáron bejutni törekedett. Olyan pillantást vetett erre a zsibongó, óriási méhkasra, mintha előre ízlelné a mézet, és kiejtette száján ezt a nagyszerű mondatot:
– Most mirajtunk a sor!
A Társadalom arcába vágott merész kihívás első tetteként Rastignac elment vacsorázni Nucingen bárónéhoz.”
-Vége-