Az olvasónaplóhoz kapcsolódó, ajánlott bejegyzés:
Goriot apó:
Illetve kezdetben, amikor 1813-ban, tehát hat évvel korábban beköltözött a Vauquer-házba, még Goriot úrnak szólították.
Nem kevésbé titokzatos alak, mint Vautrin, de ő másképp titokzatos. Azt biztosan tudni lehet róla, hogy egykori tésztagyáros, aki hatalmas vagyont gyűjtött össze.
Valamiért eladta vállalkozását, és beköltözött a Vauquer-házba, ahol kezdetben az első, tehát legdrágább (bár párizsi viszonylatban és Goriot vagyonához képest még mindig olcsó) emeleten lakott.
Beköltözésekor egy választékosan öltözködő, nyájas, mindenkinek borravalót osztogató középkorú úr volt, akin látszott, hogy komoly vagyona van, és rengeteg ezüst étkészletet hozott magával, amiket a szobája szekrényeiben tartott.
Goriot úr vagyona nem kerülte el Vauquer-né figyelmét sem, aki úgy döntött, hogy érdemes lenne megpróbálnia elvetetni magát feleségül Goriot úrral.
Vauquer-né ekkor 48 éves volt, de 39-nek hazudta magát, és a cél érdekében hajlandó volt néhány új ruhát beszerezni és elmenni fodrászhoz. Ez az alapvetően zsugori asszonytól nagy tettnek számított.
Számításai azonban nem jöttek be, mert Goriot úr nem foglalkozott vele. Vauquer-né természetesen nem magában látta a hibát, hanem Goriot-ban, ezért szép csendesen elkezdte megutálni őt.
Ehhez járult még, hogy a kezdetben jól öltözött, mindennap fodrászhoz járó, hetente többször a városban vacsorázó Goriot úr anyagi helyzetében a második évben szemmel látható változás állt be: egyre többször vacsorázott a penzióban, ruhatára egyre szegényesebb lett, majd hamarosan azt kérte Vauquer-nétől, hogy költöztesse őt egy szinttel feljebb, az egyik olcsóbb szobába.
Anyagi helyzetében történt változást nem indokolta meg, ami persze remek alapot adott a pletykáknak: Vautrin szerint eltőzsdézte a pénzét, mások szerint a titkosrendőrség besúgója, uzsorás, vagy lutri játékos.
A sértett Vauquer-né szerint pedig a történet kezdetén 69 éves Goriot közönséges kéjenc, aki nőkre költi a pénzét.
Goriot úrnak tehát akaratán kívül sikerül kivívnia a háziasszony ellenszenvét, aki innentől kezdve gonosz pletykákat terjesztett a háta mögött a penzió többi lakója között, és Goriot apónak kezdte szólítani.
Az öregurat azonban láthatóan nem zavarta a dolog, annak ellenére sem, hogy egy idő után a penzió összes lakójának, és a csak ebédre járó kosztosoknak is ő lett a céltáblája, mindenki rajta gúnyolódott.
Vauquer-né gyanúja, miszerint Goriot apó szeretőket tart, nem volt teljesen alaptalan, legalábbis az özvegy szerint.
Többször is láttak ugyanis a penzió lakói csinos, elegánsan és drágán öltözött nőket bemenni Goriot szobájába. Goriot apó azonban hiába mondta azt, hogy csak a két lánya látogatja meg néha, Vauquer-né szerint a hölgyek annyira drága öltözékben voltak, és olyan elegáns kocsi várta őket a ház előtt, hogy nem lehetnek Goriot lányai.
A harmadik évben Goriot apó még feljebb költözött egy szinttel, most már csak filléreket tudott fizetni az ellátásért. Már nem járt naponta fodrászhoz, elegáns ruháit, gyémántjait, aranyóráját és tubákos szelencéjét eladta.
Ezzel együtt mintha végtelen szomorúság lett volna úrrá rajta, lefogyott, megöregedett, a nap nagy részében csak bámult maga elé.
Vauquer-né továbbra is úgy gondolta, hogy Goriot apót a szeretőire költött hatalmas pénzek tették tönkre, hiszen, ha a két szépséges hölgy, aki néha látogatni szokta, valóban a lányai lennének, akkor azok csak nem hagynák, hogy az apjuk ilyen nyomorúságos körülmények között éljen, ennyire elhanyagolja magát.
Ezzel megismertük a történet főbb szereplőit, és hogy milyen viszonyok vannak a Vauquer-házban 1819 novemberében, amikor a tényleges cselekmény kezdődik.
Balzac ezután egy kicsit visszatér Rastignac-hoz, aki tulajdonképpen a regény főszereplője, most róla és családjáról tudunk meg további információkat.
Azt már eddig is tudtuk, hogy 1819 novemberében Rastignac már másodéves joghallgató, és bizony nagyon sokat változott az első évéhez képest.
Egy évvel korábban még lelkes és naiv fiatalemberként érkezett Párizsba a Rastignac-ok dél-franciaországi vidéki birtokáról. Jól hangzik, hogy a családnak birtoka van, de a valóságban ez egy viszonylag kis földterület, amin szőlőműveléssel foglalkoznak.
Rastignac anyja, apja, két öccse és két húga él a birtokon, valamint a nagynénje. A probléma az, hogy a birtok összesen évi 3000 frankot jövedelmez, ebből kell megélnie a családnak úgy, hogy 1200 frank megy el csak Rastignac tanulmányaira.
A fiatalember tisztában van vele, hogy a család mekkora áldozatokat hoz az ő érdekében, és azzal is, hogy minden reményük benne van. Vagyis a család tulajdonképpen befektet Rastignac jövőjébe, cserébe azt várják tőle, hogy keményen tanuljon, sikeres jogi pályát fusson be, ami a család anyagi helyzetén is segítene.
Rastignac szerint ez rendben is van, hiszen imádja a családját, főleg a két húgát, minden vágya, hogy megfeleljen a családi elvárásoknak, nagy elhatározása tehát, hogy keményen fog tanulni.
A probléma az, hogy a jogi egyetem első éve túl sok megerőltetést nem igényel Rastignac részéről, rengeteg szabadideje marad. Ezt pedig természetesen azzal tölti, hogy bejárja Párizst, színházba, társaságba jár, már amennyire szűkös anyagi helyzete ezt lehetővé teszi.
A nagyvárosi környezet rengeteg új ismeretet és tapasztalatot hoz a fiatalember számára, aki hamarosan felismeri, hogy az érvényesüléshez nem elég csak tanulni, hanem kapcsolatokat is kell építeni.
Arra is felfigyel, hogy „mekkora befolyásuk van a nőknek a társadalmi életre, és egyszerre társaságban akart forgolódni, hogy ott női pártfogókra tegyen szert.”
Rastignac-nak ehhez van olyan tulajdonsága, ami megvan, és bizony akad olyan is, ami hiányzik: jóképű, csinos, okos fiatalember, aki ráadásul nemesi származású és megkapta az ezzel járó neveltetést, ezzel tehát nincs gond. Azzal viszont van, hogy elszegényedett vidéki nemes, márpedig Párizsban vagy gazdagnak vagy nemesnek, de leginkább gazdag nemesnek kell lenni ahhoz, hogy a hölgyek felfigyeljenek valakire.
Rastignac viszont szegény, ezért esélye sincs bejutni a gazdag hölgyek szalonjaiba. A fiatalembernek azonban az a szerencséje, hogy a nagynénjét, bizonyos Marcillacnét valamikor bemutatták a királyi udvarnál, ami akkoriban rangot jelentett, és a hölgynek – mint a nemeseknek általában – kiterjedt távoli rokonsága van.
Az olvasónaplónak még nincs vége, kattints a folytatáshoz!