A regény mindössze négy fejezetből (egyes kiadásokban részből…) áll, de az egyes fejezetek elég hosszúak, ezért négy külön bejegyzésbe tettem őket a könnyebb kezelhetőség érdekében! 🙂
Remélem hasznosnak találjátok majd az olvasónaplót! 🙂
Zsiráf
Ábel tehát felrakja egy magas fa tetejére az „amerikás” úrtól kapott zászlót. A nagy munkában azonban egészen elgémberednek a tagjai, szerencsére eszébe jut a népi mondás:
„Ha fagy bántja kezed, lábad,
Hóval mossad, mert feltámad.”
Ábel így is tesz, és a hó tényleg segít.
Ezután Ábel visszamegy a házba, ahol ismét boldogan veszi tudomásul, hogy egyedül van. Sőt, most már akár a tábori ágyába is befekhet, nem kell Surgyelántól tartania.
Így is tesz, és az ágyban fekve még egyszer számba veszi, hogy milyen károkat okozott neki a román csendőr: az által ejtett sas megölte a macskáját és félig megvakította a kutyáját, aztán meg a húsa ágynak megbetegítette őt. Később megette a kecskéjét, elüldözte valamerre a kutyáját, ellopta a puskáját és benne az ezer lejt…
Ábel próbál mentséget, vagy legalább valami jó tulajdonságot is keres Surgyelánnak: az igaz, hogy ahogy megígérte, nem is lett bántódása, és így, hogy a csendőr mindenétől megfosztotta, legalább már semmire sincs gondja.
Illetve egy valamit mégiscsak kapott a román csendőrtől: az ágy és ágynemű tele van bolhával…
Éjszaka még csak elvan velük valahogy Ábel, de másnap elhatározza, hogy kitakarítja a házat, példás rendet csinál és a bolháktól is megszabadul valahogy. Más dolga úgy sincs, fáért nem jön senki, állatai pedig már nincsenek, akiket el kéne látni.
Neki is lát a pakolásnak, takarításnak. A bolhás ágyneműt kiteríti a hóra, had menjenek a bolhák, amerre látnak.
A takarítás és a rendrakás szépen megy is, de Surgyelán ágyneműjében annyi bolha van, hogy még négy nap múlva is a havon hevernek, de még mindig nem mászott ki belőle az összes.
Ezen a napon megérkezik Ábel apja is, akit a fiú nagy örömmel fogad. Elszomorodik, amikor látja, hogy az apja mennyit öregedett és milyen sovány lett, mióta utoljára látta.
Ábel sejti, hogy az anyjával történhetett valami, ami így megöregítette az apját, de nem mer rákérdezni nyíltan. Inkább elmeséli, hogy eddig egész télen egy Surgyelán nevű román csendőr ült a nyakán, aki egy Fuszulán nevű, szintén román csalót akart elfogni.
Ábel azonban a nagy veszteségeket még nem meséli el az apjának, aki egy nagy tarisznyát is hozott, amivel végre bemennek a házba.
Ahogy leülnek a tűz mellé, Gergely a kutyát kezdi el keresni, mire Ábel elmeséli, hogy vadította el a háztól a jószágot Surgyelán, bár azt egyelőre nem említi, hogy a kutya fél szeme is oda van.
Apja ezután a macska után kérdez, erre Ábel kénytelen elmesélni a sassal történt kalandjukat és hogy a madár megölte a macskát.
Mesélés közben Ábel és Gergely esznek a tarisznyában hozott ételből, majd Gergely kiönt két nagy pohár bort és szomorúan elmondja Ábelnek, hogy meghalt az anyja.
„Abban a pillanatban elsötétedett előttem minden; s a bal kezemmel megragadtam az asztal karimáját, mert úgy éreztem, hogy most bukom el, vagy soha. Megfeszítettem térdben a két lábamat is, nemkülönben a nyakamat s az arcomban a csontokat.”
Apa és fia sokáig hallgatnak, majd az ezután nehezen beinduló beszélgetésből az ugyan nem derül ki, hogy miben halt meg Ábel anyja, de az igen, hogy már el is temették tisztességgel.
A székelyeknél nem szokás sokáig beszélni a bánatos dolgokról, mindenki saját maga gyászol. Így Ábelék sem folytatják ezt a témát, hanem vacsora után elpakolnak, behordják Surgyelán immár bolhátlan ágyneműjét és egy kis tűzifát is. Ezzel el is megy a délután nagy része, már sötétedik.
A negyedik fejezet olvasónaplójának még nincs vége, kattints a folytatáshoz!
Ábel tehát mintegy 20 lépésről azt látja, hogy a bezárt házikója előtt a bank pénztárosa (nem az az igazgató, aki az összekötözött kezű Fuszulánt korábban elvitte!) ácsorog egy román csendőrrel.
Bár még nem egy szót sem beszélt velük, Ábel mégis érzi, hogy életének egy új – nem biztos, hogy jó – szakasza kezdődik.
A pénztáros rögtön nem kedvelteti meg magát Ábellel, mert úgy szólítja meg, hogy „Kölyök!”. Ez persze az öntudatos székely legénynek nem tetszik, el is határozza magában, hogy alkalmas pillanatban még megfizet ezért a pénztárosnak.
Kiderül, hogy a pénztáros azért jött, hogy a felgyűlt pénzt magával vigye. Ábel először azt gondolja, hogy a csendőr is azért kell, hogy biztosítsa a pénzt. Ez azonban nem derül ki, mert a csendőr elunja a bezárt ajtó előtti ácsorgást, és puskatussal akkorát húz az ajtóra, hogy annak rögtön kitörik az egyik deszkája.
Ábel, a csendőr és a pénztáros bemennek a házba. A csendőr körbevizsgálja a kis helységet, majd nagy nyögéssel elterül Ábel ágyán. A pénztáros pedig nekifog, hogy ellenőrizze Ábel számadását.
Ábelnek addig nincs dolga, ezért a csendőrt és a pénztárost figyeli. Hamar észreveszi, hogy a pénztáros nagyon fiatal és rettentően szeplős. Ekkor remek gondolata támad: a szeplőkön keresztül fog megfizetni a pénztárosnak, amiért az letegezte őt.
Fog egy üres gyufásdobozt, kimegy az ólba és gyűjt bele egy kis kecskeszart. Apróra összetöri, majd önt rá egy kis tejet és jól elkeveri az egészet, amíg ragadós massza nem lesz belőle.
Mire visszamegy a házba, a pénztáros éppen végez az elszámolás ellenőrzésével és mindent rendben talál. Egy száz lejest nyújt át Ábelnek, amit a fiú nem is ért, hiszen nem járna most neki pénz.
A pénztáros azonban közli vele, hogy ezt a bank igazgatója küldi neki. Ha már szóba került, akkor Ábel rákérdez, hogy hogy van az igazgató.
Kiderül, hogy rosszul. Ugyanis előz nap, amikor az összekötözött kezű Fuszulánt vitte a kocsijával, a csaló egy alkalmas helyen elkezdte rugdalni a kocsi motorját, mire az felmondta a szolgálatot, irányíthatatlanná vált és két utasával együtt egy nem túl mély szakadékba zuhant.
Az igazgatónak két helyen betört a feje, eltört az egyik karja és elvesztette az eszméletét, Fuszulán pedig megszökött. Az igazgatót később arra járó autósok találták meg és vitték be a kórházba, ahol megoperálták.
Amikor magához tért, akkor ő mesélte el az egész történetet, és ő mondta, hogy Ábel kapjon 100 lejt, mert az ő ötlete volt, hogy az igazgató Fuszulánnal együtt ne vigye el a pénzt is. Ha megával viszi, akkor Fuszulán nem csak megszökik, hanem a bank pénzét is magával vitte volna.
Ábel és a pénztáros ezután kimennek a ház előtt, a pénztáros induláshoz készülődik. Ábel pedig elérkezettnek látja az időt, hogy a korábban előkészített csodaszert valahogy rásózza a pénztárosra.
Körbehízelgi a fiatalembert:
„‑ Hiszen nem olyan legény a fiatalúr, hogy ne kapjon rajta a szem. A termete daliás, a természete kellemes, a szeme szép, a szava okos; s egyáltalában mentes minden lelki és testi hibától.”
A pénztárosnak persze jól esik ez a szöveg, de azért megjegyzi, hogy lenne mit javítani rajta, és elmondja, hogy mennyire zavarja a rengeteg szeplő az arcán.
Csak ez kellett Ábelnek, hiszen ide akart kilyukadni. Kijelenti, hogy a pénztárosnak alig van szeplő az arcán! Látta volna csak Ábelt, amikor kijött ide a Hargitára: olyan szeplős volt az arca, hogy mindenki ezzel csúfolta.
Tennie kellett valamit, de szerencsére van neki egy csodabalzsama, amivel el tudta tüntetni a szeplőket.
A harmadik fejezet olvasónaplójának még nincs vége, kattints a folytatáshoz!
Beköszöntött tehát a november és ezzel együtt nem csak az időjárás fordult szomorúra, de Ábel kedve is elment mindentől. Nehezen találja a helyét, nehezen megy neki a munka, még tréfálkozni sincs kedve a fahordókkal, pedig az eddig szokása volt.
„El is gondoltam ott magamban, ahogy nehéz csutak módjára ültem, hogy mégis gyenge portéka az ember, hogy ennyire hatalma alatt áll az időjárásnak. Tavasszal felkunkorodik és kinyílik, mint a virág; nyáron dalolva borul termésbe, s nem győzi szaporítani a pénzérő dolgokat, úgyszintén saját magát is; aztán ilyenkor, ősz farka felé, egyszerre kifogy az olaj belőle, mint a motorokból, s csak áll a kerekeivel és a sípjával s egész szerkezetével, mint valami haszontalanság.”
Egész nap esik az eső, minden nyirkos, nedves, ilyenkor az emberek sem nagyon jönnek fát venni.
Ezért aztán Ábel elhatározza, hogy sétál egyet az erdőben, hátha attól jobb kedve lesz. Először megnézni a nagy bükkfa odvát, hogy az oda rejtett puskáknak nem ártott-e az eső.
Mindent rendben talál, és most már sokadjára gondolkozik el azon, hogy valahogy meg kéne tanulnia kezelni is a puskát. Eddig nem merte egyik katonaviselt fahordót sem megkérni, hogy tanítsa meg lőni, mert tudta, hogy elméletileg nem szabadna nála puska legyen.
Most azonban elhatározza, hogy mindenképpen szerez valakit, aki megtanítja őt lőni.
Az erdei séta során Bolha talál egy agancsot, ami félig kiáll a földből. Ábel kiássa és kiderül, hogy hatalmas, gyönyörű agancsról van szó:
„Gazdag fejlődésű agancs volt, a szarvasok királyáé lehetett bizonyosan. Hét ágazat volt rajra, s azokon újabb szarvacskák.”
Mivel sötétedni kezd, ezért Ábel az aganccsal együtt visszamegy a kunyhójába, jól megrakja a tüzet és előszedi a könyveit, amiket Dávid Pali bácsitól szerzett. Az öreg végül hozott neki egy kalendáriumot is, azt kezdi el nézegetni.
Ábel jól szórakozik azon, hogy a kalendárium tele van olyan jóslatokkal és tanácsokkal, amik teljesen egyértelműek: az időjárással kapcsolatban januárra nagy hideget, augusztusra pedig nagy meleget jósol, azt tanácsolja, hogy fürödjön az ember rendszeresen, a gyerekeket oltassák be, a szobában pedig ne legyen se túl hideg, se túl meleg.
Ábel meg is jegyzi magában: „Tudta hát a jós, hogy mit csinál, mert a tyúknak szarvat, s az ökörnek kotlási hajlandóságot én sem jósolnék.”
Ami viszont ennél jobban érdekli Ábelt az a kalendáriumban lévő érdekes, rövidebb történetek, ezeket szívesen olvasgatja:
„Hanem a tömérdek jó tanács, úgyszólván, semmi volt a hátrább levő gazdag olvasmányokhoz képest, melyek között találtam krónikás verset Fráter György barátról s az erdélyi nagy vallási szabadságról; eszmélkedést Szent Zitáról, aki a szakácsnéknak volt a patrónája; s egy másik elmélkedést Szent Ferencről, aki viszony azoknak az állatoknak volt a patrónusa, akiket megsütöttek és megfőztek a szakácsnék. Olvastam továbbá egy emberről, akinek nem volt árnyéka s az özvegyekről, akiknek több is volt; aztán Miklós muszka cárról is olvastam, s nemkülönben arról, hogy a föld kerekségén annyi giliszta él, hogy húszezer is jutna egy embernek, ha igazságosan elosztanák.”
Ábel a nagy olvasásban észre sem veszi, hogy mennyire lehűlt a kis házban a levegő. Amikor végre feleszmél, akkor meg rájön arra, hogy hiába rakja meg a tüzet, a meleg elszökik a ház szigetelés nélküli tetején és az ablakok mellett.
A fiú kétségbe esetten gondol arra, hogy még csak ősz van, mi lesz vele, ha beköszönt a híresen kemény és hideg hargitai tél. Annyira belemerül a képzelgésbe, hogy már érezni is kezdi a nagy hideget.
Minden létező ruhát magára vesz, amit csak talál, jól megrakja a tüzet és megpróbál elaludni, hátha akkor nem fázik annyira.
A második fejezet olvasónaplójának még nincs vége, kattints a folytatáshoz!
1920-ban Erdélyben járunk, Felcsík járásban, Csíkcsicsó faluban.
Egy kis történelmi előzmény: Erdély az Első világháborút lezáró Párizs környéki békeszerződések keretében megkötött Trianoni szerződés értelmében Romániához került. Vagyis, bár Erdély nagyrészt magyarlakta terület volt, a történet idején mégis (már) Romániához tartozik, elméletben a hivatalos nyelv a román (persze mindenki ízes magyarsággal beszél) és a hivatalos fizetőeszköz a román lei (vagy lej).
A történetet a 15 éves Szakállas Ábel meséli el egyes szám első személyben, aki a szüleivel él nagy szegénységben egy kis házban, Csíkcsicsó faluban.
Ábel apja közbirtokossági erdőpásztor, ezért csak hetente, tíznaponta jár haza, általában akkor, ha elfogyott az élelme.
A történet 1920. szeptember 30-án indul. Ábel anyja elment pityókát (krumplit) ásni, míg Ábel azt a feladatot kapta, hogy morzsoljon törökbúzát (kukoricát). Ábel pedig a szoba közepén neki is kezd a munkának, vállán a macskával, mellette pedig a Hegyes nevű kutyával.
Hamarosan a házhoz közeledő lépések zaját hallja: hazaérkezett az apja, Gergely. Ábel természetesen megörül az apjának, de akkoriban nem volt szokás az érzelmeket kimutatni, ezért bár napok óta nem látták egymást, úgy tesznek, mintha csak pár perce váltak volna el.
Meg kell jegyezni, hogy a regény nagy erőssége a rengeteg humoros párbeszéd, amit egy olvasónaplóban nem lehet átadni…
Hamarosan kiderül, hogy Ábel apja nem jött üres kézzel, egy kövér nyulat is hozott. Ez azonban csak úgy derül ki, hogy Gergely kiküldi Ábelt, hogy hozzon vizet neki.
Ábel pedig a ház előtt szinte átesik az összekötözött lábú nyúlon. Hamar rájön, hogy apja csak azért küldte el vízért, hogy megtalálja a nyulat.
Ábelt azonban nem kell félteni, ha tréfáról van szó, elrejti a nyulat, majd a vízzel visszamegy a házba. Gergelyt persze meglepi, hogy Ábel semmit sem szól a nyúlról, még az is megfordul a fejében, hogy mialatt ők bent voltak a házban, valaki ellopta a nyulat, ezért nem szól róla Ábel.
Ábel apja hamar a nyúlra tereli a beszélgetést, mondván, hogy milyen jó lenne, ha Ábel fogna egy nyulat… Ábel pedig közli, hogy az nem lesz nehéz, majd kimegy és behozza az apja által hozott nyulat, mintha ő fogta volna.
Így tehát tisztázódik a dolog, bár apa és fia nem beszélnek róla, de mindketten tudják, hogy Gergely hozott a családnak egy nyulat, Ábel pedig úgy tett, mintha ő fogta volna.
Hamar kést éleznek, tüzet gyújtanak, majd Gergely megnyúzza a nyulat, közben van egy rejtélyes mondata is Ábelnek, ami azonban meg fogja határozni a fiú életének következő hónapjait:
„Aztán figyelmeztetett, hogy jól nézzem meg a nyúzás mesterségét, mert mostantól fogva nagy hasznát fogom venni.”
Ábel nem érti a célzást, de nincs is sok ideje foglalkozni vele, mert közben megérkezik az anyja is. Közösen megsütik a nyulat és megvacsoráznak.
A fejezet olvasónaplójának még nincs vége, kattints a folytatáshoz!