Puskin-Anyegin-Olvasónapló

Harmadik fejezet:

A harmadik fejezet Anyegin és Lenszkij párbeszédével indul. Anyegin furcsállja, hogy barátjának annyira mehetnéke van, kiderül, hogy Lenszkij Larinékhoz hivatalos.

Anyegin csodálja, hogy Lenszkij elfogadta a meghívást, hiszen tudja, hogy barátját ugyanúgy rázza a hideg az ilyen családi látogatásoktól, mint őt.

Kiderül azonban, hogy mi az oka Lenszkij lelkesedésének: Olga.

Anyeginban pedig hirtelen felébred a vágy, hogy megismerje azt a családot, azt a lányt, akiért Lenszkij olyan nagyon lelkesedik, akihez verseket ír.

Hirtelen ötlettől vezérelve elhatározza, hogy ő is elkíséri barátját Larinékhoz. Így is lesz.

A Larin család természetesen örömmel fogadja a két ifjút, magát az estét a narrátor nem írja le, csak Anyegin és Lenszkij beszélgetéséből tudjuk meg, hogy mi történt, amikor már hazafelé hintóznak.

Anyegin megállapítja, hogy az este pont olyan unalmas volt, mint amilyenre számított: unalmas ételek, unalmas témák, unalmas emberek. Érdeklődik, hogy melyik lány volt Olga és melyik Tatjana.

Ehhez tudni kell, hogy a korabeli orosz etikett szerint a fiatal, férjezetlen lányoknak nem sok szerepük van egy társasági vacsorán, tulajdonképpen csak jelen lehetnek, de nem szólalhatnak meg, nem csinálhatnak semmit.

Lenszkij elmondja, hogy Tatjana volt az a szomorkás lány, aki egész este az ablakmélyedésbe húzódva ücsörgött, a másik, vidámabb lány pedig Olga.

Anyegin megjegyzi, hogy Lenszkij helyében ő bizony Tatjanába lenne szerelmes, aki sokkal izgalmasabb személyiségnek tűnt, mint Olga, akiből tizenkettő egy tucat.

Lenszkij erre csak kurtán válaszol, Anyegin észre sem veszi, hogy mennyire megbántotta ezzel a barátját.

Lenszkij és főleg Anyegin látogatásának azonban több következménye is lesz. Egyrészt megindul a falusi pletykagép, hiszen Anyeginről köztudott, hogy nem jár társaságba, most mégis megjelent Larinéknál, ennek csak egy oka lehet!

Mivel Lenszkij és Olga házassága elrendezett tény, legalábbis a szóbeszéd szerint, így egyértelmű, hogy Anyegin csakis Tatjana miatt mehetett Larinékhoz.

Ez persze nem igaz, Anyegin csak hirtelen támadt szeszélyből kísérte el Lenszkijt, de a pletyka már megszületett és megállíthatatlanul terjed.

És kiderül, hogy Anyegin látogatása bizony nem múlt el nyomtalanul Tatjanánál sem, annak ellenére, vagy talán éppen azért, mert nem is beszélt Anyeginnel.

A fiatal Tatjana szép lassan beleszeret Anyeginbe, de fontos megjegyezni, hogy Tatjana tulajdonképpen egy általa elképzelt alakba szeret bele, aki nagyrészt az olvasmányélményei alapján alakult ki benne.

Nem ismeri Anyegint, nem is beszélt vele, fogalmas sincs az ifjú múltjáról.

Még a narrátor is megsajnálja Tatjanát, amiért pont egy Anyegin-féle kiégett, életunt férfiba kellett beleszeretnie.

A szerelem érzése pedig egyre jobban elhatalmasodik Tatjanán, nem találja a helyét, még inkább magába zárkózik, és nincs kivel megossza gondolatait: barátnője nincs, anyja elfoglalt, Olga meg sem értené.

Végül a dajkájával kezd beszélgetni, megkéri, hogy meséljen neki a szerelemről. Az öreg dajka azonban közli vele, hogy az ő fiatalkorában szó sem lehetett olyanról, hogy szerelem, a párkapcsolatokat akkoriban is a szülők rendezték el.

Tatjana végül bevallja a dajkának, hogy szerelmes, de a dajka ezzel egész egyszerűen nem tud mit kezdeni, számára ez nem érthető, ezért kijelenti, hogy Tatjana biztos „csak” beteg, pihennie kell.

Tatjana végül rájön, hogy a dajkától nem számíthat segítségre, egyedül van érzelmeivel, végül papírt és tollat kér, majd elküldi a dajkát.

És Tatjana szokatlan lépésre szánja el magát, levelet ír Anyeginnek. Korábban már volt róla szó, hogy a korszakban nem szerelmi házasságokat kötöttek, és hogy a nőknek társaságban mennyire behatárolt lehetőségeik voltak.

Tatjanának az a lépése, hogy ő kezdeményez, egész elképesztően megbotránkoztató volt a korban, ilyet senki sem csinált, nem volt szokás…

Tatjana Anyeginhoz írt szerelmes levele a világirodalom egyik legszebb ilyen témájú költeménye:

„TATJANA LEVELE ANYEGINHOZ

Én írok levelet magának –
Kell több? Nem mond ez eleget?
Méltán tarthatja hát jogának,
Hogy most megvessen engemet.
De ha sorsom panasz-szavának
Szívében egy csepp hely marad,
Nem fordul el, visszhangot ad.
Hallgattam eddig, szólni féltem,
És higgye el, hogy szégyenem
Nem tudta volna meg sosem,
Amíg titokban azt reméltem,
Hogy lesz falunkban alkalom,
S hetenként egyszer láthatom;
Csak hogy halljam szavát, bevallom,
Szóljak magához, s azután
Mind egyre gondoljak csupán,
Éjjel-nappal, míg újra hallom.
Mondják, untatja kis falunk,
A társaságokat kerüli,
Mi csillogtatni nem tudunk,
De úgy tudtunk jöttén örülni.

Miért jött el? Békességesen
Rejtőzve mély vidéki csendbe,
Tán meg sem ismerem sosem,
S a kínt sem, mely betört szívembe;
Tudatlan lelkem láza rendre
Enyhülne tán s leszállana,
S akit szívem kíván, kivárva,
Lennék örök hűségű párja
S családnak élő, jó anya.

Másé!… A földön senki sincsen,
Kinek lekötném szívemet.
Ezt így rendelte fenn az Isten…
Tied szívem, téged szeret!
Ó, tudtam én, el fogsz te jönni,
Zálog volt erre életem;
Az égieknek kell köszönni,
Hogy sírig őrzőm vagy nekem…
Rég álomhős vagy éjjelemben,
Látatlan is kedveltelek,
Bűvöltek a csodás szemek,
Rég zeng hangod zenéje bennem…
Nem álom volt, színezgető!
Beléptél, s ájulásba hullva,
Majd meglobbanva és kigyúlva
Szívem rád ismert: ő az, ő!
Nem a te hangod szólt-e újra,
Ha egy-egy csendes, bús napon
Ínséges szívekhez simulva
Vagy imádságban leborulva
Altattam égő bánatom?
Nem te vagy itt árnyék-alakban,
S nézel reám e pillanatban
Az áttetsző homályon át?
Nem te hajolsz párnámra éjjel,
Suttogsz: szerelemmel, reménnyel
Enyhíted lelkem bánatát?
Ki vagy? Őrangyal vagy te, féltőm?
Vagy ártóm és gonosz kisértőm?
Döntsd el hamar, hogy lássak itt.
Lelkem talán csak vágya csalja,
Tapasztalatlanság vakít,
S az égi kéz másként akarja…
Hát jó. Sorsom gyanútlanul
Gyónásommal kezedbe tettem,
Előtted könnyem hullva hull,
Könyörgök: védj, őrködj felettem…
Gondold el, mily magam vagyok,
Nincs egy megértő lelki társam,
Így élek néma tompulásban,
Én itt csak elpusztulhatok.
Várlak: emeld fel árva lelkem,
Nézz biztatón, ne adj te mást –
Vagy tépd szét ezt az álmodást
Kemény szóval. Megérdemeltem.

Végzem! Átfutni nem merem,
Megöl a félelem s a szégyen,
De jelleme kezes nekem,
Bízom: a sorsom van kezében…”

Tatjana észre sem veszi, hogy az egész éjszaka eltelt a levélírással. A dajka jön ébreszteni őt, aki csodálkozik, hogy már felkelt, fel sem merül benne, hogy le sem feküdt…

Tatjana megkéri a dajkát, hogy unokájával küldje el a levelet Anyeginnek, de fontos, hogy a gyerek ne árulja el, hogy kitől jött a levél.

Tatjana természetesen türelmetlenül várja a választ, de az sem aznap, sem másnap nem érkezik meg.

Érkezik viszont helyette látogatóba Lenszkij, akitől Tatjana anyja kérdezi, hogy Anyegint miért nem hozta magával? Lenszkij szerint Anyegin jönni fog, csak később, most dolga van, talán levelekre válaszol.

Tatjana persze hallgat, de megörül ennek, mert azt hiszi, hogy Anyegin azért nem jön, mert az ő levelére válaszol.

Tatjanát egész este izgalomban tartja a remény, hogy Anyegin eljön hozzájuk, vagy legalább válaszol a levélre.

Végül lódobogás hallatszik, megérezik Anyegin. Tatjana kiszalad elé, de még idejében észbe kap, hogy mekkora illetlenséget csinál, ezért befordul egy fasorba, ahol viszont hirtelen éppen Anyeginnel találja szembe magát.

Az olvasónaplónak még nincs vége, kattints a folytatáshoz!




Szólj hozzá!

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..