Puskin-Anyegin-Olvasónapló

Nyolcadik fejezet:

Évekkel (legalább kettővel, de az is lehet, hogy többel) járunk az előző fejezet után.

Szenpéterváron vagyunk egy társasági eseményen, ahol egyszercsak megjelenik Anyegin is. Immár 26 éves, és annyit tudunk meg a közben eltelt időről, hogy továbbra is nőtlen, eddig a világot járta, űzte egy érzés, maga sem tudta, hogy mi, mindenesetre nyugtalanul bolyongott, végül erre is ráunt, és visszatért Oroszországba.

Most kíváncsian szemléli a társaságot, amikor hirtelen egy pár tűnik fel. A férfi tábornok (és mint kiderül herceg is), de Anyegint nem ő érdekli, hanem az asszony.

Ismerős neki a nő, aki megjelenése pillanatában a társaság középpontja lesz, de nem azért, mert olyan harsány, vagy szép, hanem, mert valami megmagyarázhatatlan nyugalom és béke lengi körül.

Mindenki keresi a társaságát, férfi és nő, fiatal és öreg egyaránt.

Anyegin elcsodálkozik, és felismeri, hogy Tatjana a nő, de először el sem akarja hinni, hiszen legutóbb még egy kislánnyal találkozott egy falusi kastélyban, ez a nő pedig már egy higgadt, férjezett dáma.

Egy régi barátját kérdezi meg, hogy ki a nő, de kiderül, hogy pechjére vagy szerencséjére a régi barát bizony éppen Tatjana férje. De ez legalább jó ürügy arra, hogy a férj be is mutassa neki Anyegint.

Tatjana persze az első másodpercben felismeri a férfit, de arcizma sem rándul, szemöldöke sem mozdul, semmilyen érzelmet nem árul el. Udvariasan, a társasági szabályoknak megfelelően pár percig semlegesen beszélget Anyeginnal (merre járt, hogy van, stb.), majd fáradtságra hivatkozva távozik a férjével.

Anyegin nem tud mit kezdeni a helyzettel, a sokat látott, sokat tapasztalt, mindenre ráunt férfi csak áll, mint akit villám sújtott. Hazamegy, de nem tud aludni, folyton Tatjanára gondol.

Másnap szerencséje van, a herceg meghívóját kézbesítik neki, Anyegin örömmel fogadja el a meghívást.

Nem is emlékszik rá, hogy mikor volt ilyen utoljára, de izgatottan készülődik, valóban várja az estélyt, látni akarja Tatjanát.

Anyegint bevezetik a fogadószobába, ahol kis időre egyedül marad Tatjanával, de a férfi semmit sem tud kinyögni, nem tud beszélni.

Érkezik barátja, a herceg, tréfálkozva beszélgetnek, lassan a többi vendég is megérkezik, kezdődik az estély.

Anyegint azonban nem érdekli a többi vendég, nem érdekli a tömeg, egyetlen ember lát, Tatjanát.

Tatjanát, aki immár felnőtt, érett nő, sőt, hercegnő, és milyen jól áll neki! Már nem a suta, csúnyácska, álmodozó, szótlan kislány, aki levelet írt neki (ami egyébként még mindig megvan Anyeginnek), és akit finoman bár, de kioktatott és visszautasított.

És megtörténik az, amire Anyegin soha nem számított, a férfi beleszeret a lányba…

Anyegin napjai innentől kezdve azzal telnek, hogy árnyékként követi Tatjanát, szinte minden nap náluk van (ami nem kelt megbotránkozást, vagy gyanút, hiszen a korabeli orosz arisztokraták mindennapjai egyébként folyamatos vendégeskedéssel telnek), próbál kicsikarni a nőtől egy mosolyt, vagy egy kacér pillantást.

Kizárt, hogy ezt Tatjana ne venné észre, azonban Anyegin számára érthetetlen módon semmilyen formában nem mutatja ki, hogy érezne még valamit Anyegin iránt.

Rangjához méltóan és annak megfelelően kezeli a férfit, minden alakalommal beszél vele pár percet, de kizárólag társaságban, és csak olyan dolgokról, amikről mindenki mással is.

Vagyis pont ugyanúgy átnéz a férfin, mint évekkel korábban az rajta.

Anyegint azonban ez sem tántorítja el, sőt, lassan belebetegszik a szerelembe és a bánatba, amiért Tatjanától semmilyen jelzés nem kap, barátai már tüdőbajtól féltik, az orvosok fürdőkúrát javasolnak.

Anyegin azonban mást gondol, most ő ír levelet Tatjánának:

„ANYEGIN LEVELE TATJANÁHOZ

Tudom, megsérti most magát
Fájdalmas titkom vallomása.
Szemének büszke, nyílt vonása
Mily megvetésbe fordul át!
Mit akarok? Mi cél vezethet,
Hogy így feltárom lelkemet?
Csak arra lesz ok, hogy nevethet,
S ki is csúfol majd, meglehet.
Megláttam egyszer lánykorában
Egy szikra vonzalmat magában,
De hinni nem mertem neki.
S nem szép szokás szerint feleltem:
Féltem, szabadságát a lelkem
– Bár untam – elveszítheti.
S közénk állt még egy gyászos óra…
Lenszkij bús áldozatja lett…
Eltéptem szívem, veszte óta,
Mindentől, mit kedvelhetett;
Függetlenül, mástól nem értve,
Azt hittem, kárpótlás nekem
A csend s szabadság. Istenem!
Tévedtem s megbűnhödtem érte!

Követni mindenütt magát,
Mozdulatát kísérni szemmel,
Nézését fogni s mosolyát
Szerelmes-bús tekintetemmel,
Szavát hallgatva fogni fel,
Hogy tökéletesség a bája,
Lábánál kínban égni el…
Ez, ez a boldogság csodája!
Ettől megfoszt a sors. Vakon
Vánszorgok, látását remélve,
Oly drága órám és napom –
S amit kimért a sors szeszélye,
Vesztem, pazarlom életem,
Mert súlya úgyis unt nekem.
Tudom: sok évre nem születtem,
De hogy toldozgassam korom,
Reggel hinnem kell rendületlen,
Hogy aznap látom, asszonyom…

Félek, szerény kérő szavakban
Szigorú szemmel mást se lát,
Csak gyűlölt cselt gyónás alakban –
Már hallom is feddő szavát.
Ha tudná, mit jelent epedve
Szomjazni, míg a vágy hevit,
Lobogni s hűs eszünk követve
Csitítni vérünk lángjait,
Vágyódni, hogy térdét öleljem,
Lábánál sírva vallani,
Kérést, gyónást, panaszt: a lelkem
Minden szavát kimondani –
S tüzem színlelt közönybe zárva
Fegyelmezni szemem, szavam,
Csevegve tettetni magam,
S vidám szemmel nézni magára!…

Mindegy. Szívemmel szállni szembe
Nincs több erőm már, lankadok;
Eldőlt: hatalmában vagyok,
Beletörődtem végzetembe.”

Szokatlanul őszinte gondolatok ezek Anyegintől, csak éppen semmilyen választ nem kap rá…

Újra ír, majd újra, de semmi. Végül egy társaságban, ahol nem is számít rá, szembe találja magát Tatjanával, de a nő arcán semmilyen érzést nem tud felfedezni, talán csak szigorúságot.

Anyeginnak elege lesz, elutazik Szentpétervárról, a telet magányosan tölti olvasással, gondolkodással, a múltja feldolgozásával: sorra kénytelen szembe nézni a téli egyedüllét során a korábbi évek árnyaival: a sok-sok megcsalt és eldobott nővel, akiknek szerelmet hazudott, megvetett barátokkal.

És bizony eszébe jut Lenszkij halála és a fiatal Tatjana levele és vallomása is, amit visszautasított.

Tavaszra elege lesz a magányból, és Tatjanát sem sikerült kivernie a fejéből, visszautazik Pétervárra.

Egyenesen Tatjanáék kastélyába megy, sorra járja a szobákat, de senkit sem talál.

Végül egy belső szobában rátalál a nőre, aki egyszerű, dísztelen ruhában egy levelet olvas (nem derül ki ugyan, de az olvasó sejti, hogy Anyegin valamelyik levelét), és sír.

Egymással szemben áll tehát a két szerelmes, és ahogy évekkel korábban Anyegint oktatta ki Tatjanát, most a nőn a sor.

Halkan, keserűen beszél, nem érti, hogy a férfi most miért üldözi szerelmével, ha egyszer régen már közölte, hogy nem szereti.

Talán azért, mert most már hercegnő, gazdag és férjével együtt a cári udvar kegyét élvezi? Tatjana sejti, hogy nem ezért.

A nő szavaiból kiderül, hogy szülői nyomásra ment végül férjhez a tábornok-herceghez, és bármikor elcserélné a fényűző életet, a gazdagságot a régi otthonára, a szegényes kastélyra, a szobájára, és bizony Anyegin szerelmére.

Tatjana ugyanis nem titkolja, hogy szereti Anyegint, mindig is szerette és mindig is szeretni fogja, de férjéhez hűtlen soha nem lesz!

Anyegin szereti Tatjanát, Tatjana pedig szereti Anyegint, mégsem lesz happy end, és ezt Tatjana ki is mondja:

„Menjen, kérem, ne is kövessen;
Tudom, hogy lélekben nemes,
Becsületes, önérzetes,
Szeretem még (mit rejtegessem?),
De másnak szánt a sors oda,
S hűtlenné nem leszek soha.”

-Vége-




Szólj hozzá!

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..